Olvasóink közül sokan ismerhetik, hallhatták vagy olvashatták gondolatait. A Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezetben nőtt fel, melynek egyik alapítója édesapja, Ablonczy Dániel református lelkész volt. „Szerettem azt a közeget, ahol ott van az Isten” – mondja gyermekéveiről. Amikor édesapja otthont keresett az alakuló gyülekezetnek, édesanyja már várandós volt vele. „Visszaszámoltam a kilenc hónapot: anyám végig hordozott engem, amíg apám a ház kialakulását hordozta. A gyülekezeti otthon átadása után, decemberben születtem. Olyan emberek közé, olyan légkörbe, amiben jó volt benne lenni. Akkoriban lett otthontalan a régi Bethánia is, így kerültek a gyülekezetbe Füle Lajosék is. Mindig az volt a vágyam, hogy úgy hordjon az Isten a tenyerén, mint az Édesapámat” – árulja el.

Ekkor egy ezüstszínű ládikából egy kézre húzható bábfigurát vesz elő. „Amikor a háború után semmink se volt, édesapánk tűzifából faragott bábfejeket. A ruhájukat édesanyánk varrta anyaghulladékokból, és ő bábozott nekünk. Sok éve nincs köztünk. Különös érzés az általa készített bábot a kezemre húzni, életre kelteni. Örökség a bábozás is.”

Aki nem szorul kegyelemre…
A nagy hitbeli elődök nyomdokain óhatatlanul is magas mércét állíthatunk fel, először magunknak, aztán másoknak is. Fel sem tűnik, ha épp ez a kegyelem elkerülésére tett kísérlet. Ablonczy Ágnes írásaiból, megszólalásaiból sugárzik az emberek iránti tisztelet, ami annak a jele, hogy ismeri az irgalmat is az igazsággal együtt. „Ha ebbe a szelíd tükörbe nem néz bele az ember, farizeus lesz belőle. Sokszor nem akarunk látni, vagy látunk ugyan, de nem tartunk igényt arra, amit észrevettünk. Aki nem szorul kegyelemre, az nem is tud mit kezdeni vele” – mondja. 

Lehetett nem egyetérteni
A gyerekekhez is talán ezért talált könnyebben utat. A hatgyermekes édesanya bevallja: egy kicsit benne is megmaradt a gyerek, játszótársként foglalkozott az övéivel. „Legóztam velük, dobozból autót építettünk együtt az otthon töltött években.” Azt mondja, amíg az apjukkal együtt ők feleltek értük, vitték magukkal a gyerekeket istentiszteletre, gyülekezeti táborokba. „Emberileg mindent megtettünk értük, de másfelé is mehettek. Emlékszem, amikor én konfirmáltam, csodát vártam, de nem történt csoda, a szívemben akkor még semmi sem mozdult. Ezt sosem felejtettem el, ezért engedtem meg nekik mindig, hogy mást gondoljanak. A hit ajándék. Semmi köze a teljesítéshez, néha még a kereséshez sem. Ezerféle módja van annak, hogy az Úristen megkeresse és megtartsa az övéit.” 

Még ma is rácsodálkozik, hogy bár fiai és lányai ugyanabban a neveltetésben részesültek, mégis nagyon különböznek – mosolyodik el. „Meghatározza a lelküket, személyiségüket valami, amit az Isten ajándékoz. Valamire kapjuk az életünket. Volt idő, amikor szomorú voltam, hogy én például mindenféle tehetségből keveset kaptam. De már nem érdekel, mert tudom, mit kaptam és mire. Annak nagyon keserves, aki mindig arra vágyik, ami nem lesz.”

Belső iránytű
Már korán követte belső iránytűjét. Bár azt tanácsolták neki, hogy tanuljon közgazdaságtant, majd álljon fogorvosi asszisztensnek, hogy leendő férjével dolgozhasson, hamar rájött, hogy egyik sem neki való. „Nem szeretem a kötött dolgokat. Lesni, mikor kell odaadni egy csipeszt vagy fogót – tudtam, hogy nem erre vagyok való, ezerfelé kalandoztak a gondolataim.”

Miután ötödik gyermeke is megszületett, óvónő szeretett volna lenni, ám hívő emberként nem kapott munkát, anélkül pedig az esti iskolát sem végezhette el. Tanítóképzőbe ment, de a helyi iskolákban még (nyolcvanas évek), akkor sem tudott elhelyezkedni. A gyerekeket és a könyveket viszont kedvelte, és bár könyvtáros sosem akart lenni, végül akként helyezkedett el. A gyermekkönyvtárba kérte magát, minden vágya az volt, hogy foglalkozásokat tarthasson. 

Gyerekekkel a gyülekezetben is foglalkozott már korábban, Garán–Vaskúton például azért kezdte el a gyermek-istentiszteleteket, hogy a saját gyerekei járhassanak valahová, hozzájuk csatlakoztak mások is. Mindent ösztönösen csinált, mert bár „osztályellenségként” nem tanulhatott tovább, a pedagógusi vénát senki nem vehette el tőle. 

Az óvodásoknak bábozott, a rendszerváltás után pedig már egész családoknak tartott táborokat bajai könyvtárosként. „A főnököm férje kántortanító volt, de ő ezt eltitkolta, mert párttag lett. Emiatt rossz volt a lelkiismerete. Ő biztatott, hogy tartsak a könyvtárban foglalkozást pedagógusoknak is, akiknek tiltották a templomba járást. Beszélgessünk bibliai történetekről! Így kezdődött a kilencvenes évek elején az ökumenikus bibliakörünk, ami egészen addig tartott, míg el nem költöztünk Bajáról. Aki nyitott volt erre, az ott ragadt, levakarni sem lehetett. Inkább az idősebb korosztályt fogta meg ez a lehetőség, akiknek a felmenői még hitben jártak. Irodalmi szemelvényekkel közelítettem a bibliai történetekhez. Sokat használtam Pilinszky János Szög és olaját vagy Hamvas Béla gondolatait.”

„Mániám, hogy megszólítsak, átadjak”
„Amikor a gyermekeim nagyobbak lettek, valami elindulhatott, a feje tetejére állított, valamit tenni tudtam, amit addig sosem, csak ott volt bennem” – mondja. Olvasótábort szervezett középiskolásoknak, akik először tanulmányi eredményük jutalmául vehettek részt a programon. Táboruk mottója Pilinszky János gondolata volt: ’Meg kell tanulnunk olvasni a világot, mert más élni a világot, és megint más olvasni benne.’ Élvezte, hogy jó szóra éhes, értelmes fiatalokkal beszélgethet. Együtt gondolkodásra hívta őket, és bár nyíltan nem szerepelhetett még akkor a felhívásban, kreatív módon az evangéliumot is hirdette nekik. Ehhez gyakran meséket szőtt, melyeket később kötetben is kiadott. Az első mesék a táborban születtek esti meseként, isteni áldásként nyerte ezek összefoglaló címét: Adj találós mesét! (vö. Ezékiel 17.)

Amikor megérinti valami, abból mese születik, és még annál is több: tükör, amibe a hallgatóság vagy az olvasó ámulattal néz bele. Beszélt a Tízparancsolat második feléről is a fiataloknak, ha már az Isten tiszteletére vonatkozó törvényekről nyíltan nem is szólhatott. Az akkori általános és középiskolások később egyetemistaként is visszatértek a táborokba és hozták magukkal társaikat is.

Máskor keresztyén családok gyermekeinek próbálta megvilágítani a sokat hallott, mégis nehezen érthető boldogmondásokat. „Mániám, hogy megszólítsak gyermeket és felnőttet, és átadjak nekik valamit. Belső kényszer ez, kapott dolog” – ismeri el. „Sosem felejtem el az első alkalmat, hogy én hogy reszkettem: Uramisten, áldj meg, hogy legyen értelme annak, amit csinálok! Nem voltam biztos magamban, de Isten megáldott mindent, amit elkezdtem.”

Lázár Ervin, jóbarát
Olvasótáboraiba kortárs írókat és más ismert embereket hívott. Kamarás István, Varga Domokos, Pap Gábor, Komlósi Piroska, Lázár Ervin, Korniss Mihály, Schäffer Erzsébet és még sokan mások örömmel tettek eleget a meghívásnak, volt, aki többször is. „Levélben kerestem meg őket. Ráéreztek arra, hogy mit csinálunk, és ha nem nyertünk pályázaton tiszteletdíjra valót, akkor is jöttek” – meséli.

Ezen a ponton Ágnes átnyújt nekem egy iratköteget. Alig hiszem el: Lázár Ervinnel folytatott tízévnyi levelezése sorrendben lefűzve. „Egyenes volt, lényegre törő, néha nagyon rövid. Több mint tíz évvel volt nálam idősebb, és már a legelején megmondta, hogy ő már olyan ember, akinek a kinyitott ajtói nyitva vannak, a becsukott ajtói pedig kinyithatatlanok – erre számítsak. Aztán elkezdtünk a hitről is beszélgetni leveleinkben” – idézi fel. „Aki ismeri a naplóját, olvashatta benne, hogy azt írta: ’Aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá. Csak a hosszabbik utat választotta. Félúton lehetek.’”

Hamarosan megakad a szemem az egyik kötet dedikálásán: Áginak, lelki vezetőmnek. „Egyszer elküldtem neki Keresztes Szent János verseit, elképesztő modernek. Azt írta, a szívműtéte előtt valaki épp ezt a kötetet nyomta a kezébe, de ő szándékosan otthon felejtette – én meg utánaküldtem a verseit. Nem nagyon levelezett egyébként senkivel, szívesebben beszélgetett. Gyakran írtam neki arról, hogyan reagáltak a gyerekek a meséire. Ez segített neki, értelmet adott annak, amit csinál.”

Esterházy Pétert A szív segédigéi kapcsán szólította meg. „Ebben fogadtam el az ő sajátos stílusát és egyéniségét. Épp akkor jelent meg az Egy nő is. Kérte, hogy olvassam el, akkor eljön a táborba. Nem tudtam, miről szól. Leírtam, mi tetszett benne és mi zavart. Azt is, hogy utálom a csúf szavakat, a meztelenkedést, az Úristen minket szemérmesnek rendelt. De azért megköszöntem, hogy nemcsak a ruháját vetette le, hanem a lelke is vetkőzött. Már elküldtem a levelet, amikor a repülőtéren összefutottunk, ő is épp indult valahová. Odaálltam elé, bemutatkoztam, mert addig személyesen nem találkoztunk, és akkor megfogta a két vállamat, leültetett egy fotelbe, és azt mondta: Most akkor hallgasson meg! Megemlítette, hogy ő mindig odaadja az apáca rokonának, amit írt, és neki nem volt kifogása ellene. De azért érdekesnek tartja, amit írtam. Kérdeztem, hogy nem haragszik-e. Mire a zakójára mutatott: Itt van a levele a zsebemben. Nekem még ilyet nem írtak.”

Ígéret és elengedés
Mindig vállalta a hitét, és ha ez olykor jelentett is konfrontációt, mégis hatással volt az emberekre, akikkel kapcsolódott. Ám attól, hogy hitben él, mióta az eszét tudja, még őt sem kerülték el a próbatételek. De hogy nem keseredett meg vagy veszítette el a reményt? – kérdezem Ágnest. „Mindez alkalom arra, hogy Istenre támaszkodjunk. Ő tudja, ki mit bír el” – mondja. Felidézi, hogy később született, hatodik gyermekével is otthon maradt, három évet, mert „neki is járt annyi, mint a testvéreinek”. Ám mire visszament volna dolgozni a gyermekkönyvtárba, felvettek valakit a helyére. „Aznap elővettem a Bibliát, az a története volt kijelölve, amikor Isten megmutatja Ábrahámnak az ígéret földjét széltében-hosszában. Azt akarod mondani, Uram, hogy engedjem el? Elengedtem és fél évet a felnőtt könyvtárban töltöttem, ahol sok új embert megismertem, ami hasznos volt. Fél év múlva igazgatóváltás történt, az új főnök – akit régről ismertem – hívatott, és kérte, mondjam meg, mit szeretnék, bármit csinálhatok, amihez kedvem van. Lehetek mellette igazgatóhelyettes vagy újra gyermekrészleg-vezető. Egyik se lettem.  Csak foglalkozásokat vezettem – gyerekeknek és felnőtteknek.”

„Isten megáldja, amit rábízunk”
Nemcsak a hivatásában élte meg az áldásokat. Ötvennyolc éve házasok férjével, Michna Ottó nyugalmazott fogorvossal. „Ő volt nekem a nagy szerelem, jóképű, jóvágású, abban az ifiben nem volt nála okosabb, humorosabb. Azt mondtam az Úristennek, hogy én nem akarom megszerezni, Te add őt nekem. Nekem kell az a tudás, hogy Te adod nekem. Három évet vártam rá. Egy szót sem szóltam neki, ő sem nekem. Eljött és apámtól kérte meg a kezem. Előbb beszélt vele, mint velem. Senki sem tudta, hogy szerelmes voltam belé. Ő sem mutatta jelét a vonzalmának. A hitben tett lépésből mindig áldás születik: Isten megáldja, amit rábízunk.”

Őszintén vallott életük fájdalmas szakaszáról is. A párom lassan leépül, a tudata szűkül. Mondd, el lehet azt fogadni, hogy nem emlékszik, nem tud tájékozódni? De a szíve ugyanaz. Én kedves vagyok neki most is, és az is valóságos számára, hogy Istenhez tartozik. Az a vigasztalásom, hogy más az agy és más a lélek – a lélek pedig nem épül le.”

„Veszíteni kell”
Hogyan lehet elfogadni az idő múlását, és szépen megöregedni? – kérdezem. Elmeséli, hogy hatvanéves elmúlt, amikor az utolsó olvasótábort tartotta fiataloknak. Belátta, nem tud már éjszakázni. „A gyerekek kérték, hogy ne legyen vége a táboroknak. Egy fiú mondta, mikor már szóltam korábban erről: majd én imádkozom ezért – ennyire tudták, hogy működöm. De az utolsó tábor zárónapján fogtam egy gyönyörű, népművészeti mintával díszített tányért, és a földhöz vágtam. Figyeltek, mi történik. Mondtam nekik, hogy ebből mindenki kaphat egy darabot – de vége. Van, amikor el kell fogadni ezt. Nagyon nehéz volt, mert szerettem, amit csinálok.”

És azt hogy lehet elfogadni, amikor az egész élet a végéhez ér? – kérdezem. „Fáj az elmúlás, de ébredhet az odaátra szóló reménység. Édesapám számára, aki akkor már csak szeretni és szeretve lenni akart, ott, a betegágyon nem volt kérdés, hogy hova megy, csak az, hogy készen áll-e rá. Arra, hogy Isten elé álljon. De hát ahhoz veszíteni kell itt, hogy készen legyünk.”

Az életünk különböző szakaszaiban, csak úgy, mint a végén kulcskérdés, hogy megtaláltuk-e Istent – teszi hozzá. „Az Angyalok ugrókötele című verseskötetem hátlapjára került ez a pár sor: Mitől lesz a múló örök,/ mitől szárnyal a földhöz kötött,/ mitől lesz szép a megtalált/ mitől látok benne csodát…? – Tőle lesz az enyém az, amit Ő adott. Nekem gazdag életem volt, és szabad benne Istent látni, aki mindent megáldott.”

Az áldás
Utolsó története az áldásról szól. Amikor felkérték, hogy vezessen családoknak csoportot a Bethánia CE Szövetség berkeiben, legalább három jelet kért az Úristentől, ha azt akarja, hogy vállalja. „Szép sorban teljesült mindhárom. Az utolsó volt a legrázósabb kérés: hogy Visky Feri bácsi áldjon meg, ha nekem ezt csinálnom kell. Írtam neki, készültem hozzá, aztán egyszer csak kapom az üzenetet, hogy rosszul van, nem sok van már hátra… Nem tudtam, hogy életben lesz-e még, mire odaérek hozzá. Azzal fogadtak: elkéstél, három napja nem tér magához. Gondoltam, ez a harmadik kérés akkor így végződik... Két pillanat múlva szóltak: Ági, gyere, magához tért! Még azt is tudta, miért jöttem! És megáldott. Félelmetes élmény volt. Ezután tizenkét évig vezettem a csoportot.”

Jelenlegi lakhelyükön, Vecsésen, ahová gyerekeik közelébe költöztek pár éve, havonta házi beszélgető kört szervez hitbeli kérdésekről. Az összetartozásban mindig áldás lehetősége rejlik, akárhányan is vannak – mondja. Gyermekalkalmakat is tart, mert szükség lett rá. Nem tagadja: neki is rájuk.

Itt a vége
Mire a beszélgetés végére érünk, azon gondolkodom, mennyivel könnyebb kategorizálni, mint a mélyben rejlőt, a megfoghatatlant felismerni és értékelni. Mondhatnám, hogy író, könyvtáros, édesanya, feleség, de ami a leginkább szíven üt, hogy ő maga nem csupán a szerepei összessége, hanem személy a maga egyediségében, Isten gyermeke. Ez ott áramlik mindenben, amit tesz vagy mond, ahogy jelen van. A mesélő maga is alkotás. 

Képek: Füle Tamás

Az írás megjelent a Karakter magazin 2025. decemberi számában. Az újságot keressék a dunamelléki református gyülekezetekben! A lap megvásárolható a budapesti Bibliás Könyvesboltban is (Ráday utca 28). Online pedig ide kattintva érhető el.