Miben hasonlítanak és miben különböznek a vallásos közösség számára készült műalkotások és a világi művészek alkotásai? – többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Wessel Stoker, az amszterdami Vrije Universiteit esztétikaprofesszora, aki a Károli Gáspár Református Egyetem Egyházművészeti Intézetének meghívására érkezett Magyarországra. A szakember előadássorozatában egyházi és világi alkotók műveit elemezte március 5. és 7. között Budapesten. A professzor a Parókia portálnak adott interjújában úgy fogalmazott, a műalkotások tisztábban láttatják velünk a valóságot, mint a mindennapi élet.

Hallgatóságához intézett kérdése az volt: fontos-e a művészet a teológia számára, és mit tudnak kezdeni a teológusok az egyházon kívüli művészettel. Ön szerint miért fontos a művészet az egyház számára?

A kortárs művészetekkel való kapcsolat azért fontos, mert azok módot adnak arra, hogy az egyházon kívüli emberekkel kapcsolatba lépjünk és kommunikáljunk.

A kortárs művészetet azonban nagyon kevesen értik.

Valóban, ám nemcsak a magas művészetben lehet gondolkozni, hanem a tömegművészetben is. A kortárs művészet kifejez valamit arról a korról és arról az emberről, aki alkotja és befogadja ezeket a műveket. Egy vallásos kép arra reflektál, hogy az isteni valóság kiömlik és beszivárog az érinthető valóságba. A kép áthidalja a távolságot Isten és az emberek között, de egyúttal kellő távolságban is tartja az embert. A kép soha nem maga az isteni valóság, ha az lenne, például az ikon bálvánnyá válna. A vallásos közösségre hatást gyakorló képek egy már meglévő értelmezési keretet erősítenek meg, így anélkül hatnak, hogy megváltoztatnák azt a módot, ahogyan már látunk valamit. A vallásos művészet megerősíti a vallásos ember hitét és szimbólumként jelenvalóvá teszi, ami nincs jelen.

Előfordulhat, hogy egy nem keresztyén alkotás spirituálisabb, mint egy keresztyén?

A műalkotás a valóságot tisztábban mutatja meg, mint a mindennapi élet teszi. Valóban adhat nagyobb spirituális élményt egy olyan kép, amelynek az alkotója nem vallja magát keresztyénnek. Az olyan alkotók, mint Warhol, Kandinszkij, Rothko és Kiefer alkotásaikkal új területeket nyitnak meg az értelmezésben, formavilágukkal kihívások elé állítják a nézőt. Az ő műalkotásaik világa egy másik világot nyit meg előttünk, meglepő lehetőségekkel arra, ahogyan látni és tapasztalni lehet a világot. Mark Rothko (1903–1970) absztrakt expresszionista művészete rendkívül intellektuális művészet, melyet nem a nagyközönségnek szán, és egyáltalán nem keresztyén. Ennek ellenére ő maga is úgy fogalmaz, hogy amikor fest, az számára vallásos élmény; amikor pedig megtekinti valaki a műveit, ugyanezt élheti át. Andy Warhol (1928–1987) Utolsó vacsora című képe azzal foglalkozik, hogy Krisztus felfogható-e gyógyítóként, vagyis megpróbálta a keresztyénség tapasztalatát a kortárs amerikai popkultúra nyelvére átültetni. Anselm Kiefer (1945–) képein az jelenik meg, hogy szerinte túl erős az isteni fény ahhoz, hogy a föld befogadja – noha szüksége van rá.

A kortárs műalkotásokat keresztyének gyakran nem tudják befogadni amiatt, hogy azok nyersek, szabadosak vagy elvontak.

Amikor keresztyének abban gondolkodnak, hogy a művészetnek úgy kellene ábrázolnia, ahogy azt pár száz évvel ezelőtt tette, akkor azt a kérdést is fel kell tenniük maguknak, hogy ők maguk vajon annak a kornak a részesei-e. Nyilván nem. Ma más formák jelennek meg a művészetben, a kortárs alkotásoktól ezt is megtanulhatjuk. Kiefer intellektuálisan kereste a vallásos élményt és a spiritualitást: filozófiát tanult, aztán kolostorba vonult, és az ott megtapasztalt vallásos élményeit próbálta valahogy vászonra vinni. Rothko Kiefernél is sokkal intellektuálisabban közelített az alkotáshoz. Kutatta az amerikai őslakosok mítoszait, de rájött, hogy ezeket egyrészt senki nem ismeri, másrészt senki nem érti. Így nem a történteket, hanem az eseményekben rejlő tartalmat festette meg - volt, hogy egy hatalmas fekete vásznat rakott ki.
Az orosz absztrakt festő, Vaszilij Kandinszkij (1866–1944) egyfajta prófétának tartotta magát. Állította: kora túlságosan az üzletről és a pénzről szól, ő viszont egy másik utat kínál fel a képeivel. Sokkal gyakoribb azonban, hogy nem a szerző lelkiségétől függ, hogy a mű spirituális-e vagy nem. Warhol például nem tartotta magát sem vallásos, sem lelki embernek, mégis ilyenek a képei.
Ha Henri Matisse-nak (1869–1954) feltetted volna azt a kérdést, hogy keresztyén-e, nem is válaszolt volna, ugyanakkor van Franciaországban egy kápolna, amit ő festett ki, és sokan vallásos élményt tapasztalnak, amikor ezeket a képeket nézik. Az alkotó, a befogadó és a mű dialógusa a művészet nagy folyamata, és ebből a háromból a művész a legkisebb szelet. Az, hogy egy kép spirituális-e vagy sem, az mindig a néző és a kép között dől el.

Ön szerint veszített a protestantizmus azzal, hogy a reformáció idején száműzték a templomból a képeket?

A kálvinizmus mindenképpen veszített ezzel. Isten öt érzéket adott nekünk, nemcsak a hallást, nemcsak a szavakon keresztül való megértést, hanem a tapintást, az ízlelést, és persze a látást: erre valók a vizuális művészetek.

Mi az, amit az evangéliumról csak a művészet tud elmondani?

Művészet és vallás egyaránt valami olyannal foglalkozik, ami felülemelkedik a valóságon, vagyis a transzcendenssel. Van, amit nem lehet szavakkal kifejezni, vagy jobban ki lehet fejezni képekkel. Az anya vagy a férfi fájdalmát sokkal jobban kifejezi egy jól megalkotott pieta, mint az írott szó. Mária fájdalmát el tudjuk képzelni, ha olvasunk róla, de ha ott van a szemünk előtt a fájdalmas kép, sokkal jobban át lehet élni azt. Ugyanakkor, a kép és a szó egyaránt alkalmatlan arra, hogy a szent megnyilvánulásait kifejezze. Művészek színeket és vonalakat festenek egy vászonra azért, hogy az istenit, a transzcendenst felidézzék. A mennyeit nem fejezik ki jobban a képek sem, mint a szavak. A valóság, amelyre utalnak, megszökik előlünk.

Ön szerint mi áll a kortárs művészet fókuszában ma?

Van egy kortárs művésznő Hollandiában, aki klasszikus női figurákat készít, hol olajjal fest, hol gipszszobrokat önt. Többnyire klasszikus arcokat elevenít fel Afganisztánból, Egyiptomból régi ábrázolások alapján. Nagyon szeretem a műveit. A szépséget akarja kifejezni, és ez – bár a második világháború traumája után a diszharmónia megjelenítése lett a cél – ma a művészeteknek megint központi témájává vált.

A lelki bepillantások leírása és a műelemzések nem teszik feleslegessé festmények nézegetését?

A képen keresztüli kommunikáció különbözik a szóbeli kommunikációtól. Egy festmény megtekintése esemény, míg a szóbeli elemzés csupán segítség, instrukció adása, hogy a nézőnek birtokában legyenek a szükséges információk. A festmények megértése a festmény megtekintésének szintjén történik meg. Cselekedet, amely megtapasztaláshoz vezethet. A festmények megtekintése voltaképp vágyakozás a kép megértésére – ez érzésekkel teli, ugyanakkor mentális folyamat. A néző voltaképp megfeledkezik önmagáról, és egy másik valósággal szembesül. Az a világ, amit a festmény megjelenít, a saját világunk részévé válhat.

Dull Krisztina, Jakus Ágnes