Szabó István kérésünkre idegenvezetőként debütál, mint mondja, már úgyis több szerepet kipróbált a Ráday utca 28-ban; volt teológushallgató, alkalmi portás és kazánfűtő, végül püspökként tért vissza. Barangolásunkat a teológia udvarán kezdjük Kálvin János szobra mellől.

– A szobor a püspöki hivatal felé néz, a diákok szoktak rajta tréfálkozni, nem árt, ha néha odatekint Kálvin.
A szigorú Kálvin-ábrázolásokhoz képest ez az alkotás nagyon is emberi, máshol inkább a reformátor aszketikus vonásai domborodnak ki, de itt a művész egy ihletett embert akart bemutatni; szerintem nagyon jól sikerült szobor – mondja Szabó István.

A szobrot a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójára készíttette az egyházkerület tizenkét évvel ezelőtt. Eredeti helye a Kálvin tér volt, de a metróépítés miatt ideiglenesen átvitték a teológia udvarára. Búza Barna alkotása nem sokáig pásztázhatja már az udvart és a hivatalt, rövidesen végleges helyére kerül a Kálvin téren.

 A püspök elbeszéléséből hamar kiderül, hogy néha nem ártott volna egy-két szigorú pillantás, hiszen annak idején néhány „zsivány” diák szívesen használta a téglakerítést bejárati ajtó helyett. Voltak hallgatók ugyanis, akik nem kedvelték a napirendet, az esti kapuzárást, és hajnaltájt egyszerűbbnek tűnt a kerítésen keresztül visszatérni a kollégiumba. A kerítésmászáson kívül azonban lehetett egyéb sportokat is űzni a teológián a hetvenes években. 

– Hatalmas pingpongcsatákat vívtunk, volt néhány ügyes kezű pingpongos: Boross Géza tiszteletes, Simonfi Sándor és Borsos Péter. Nem tartoztam a jó ütők közé, örültem, ha 2-21-re sikerült hoznom egy szettet – teszi hozzá nevetve, némi öniróniával fűszerezve a püspök.

A sport után hamar komoly témára terelődik a szó, amikor nemzeti színű szalagokkal díszített kopjafák mellé érünk az udvaron.
Az ötvenhatos forradalom idején három diákot lelőttek az ÁVH-sok. Magócsy István, Herceg Lajos és Szentkirályi Klára hiába viseltek vöröskeresztes karszalagot, mégis megölték őket.
– A fiatalokat akkor itt temették el az udvaron, később kaptak végleges sírhelyet. Az emléküket őrző kopjafákat csak a rendszerváltás után lehetett elhelyezni, hiszen ami ötvenhatban történt, nem lehetett közbeszéd tárgya akkoriban – meséli a püspök, aki éppen abban az esztendőben született, amikor a három diák hősi halált halt.

 Szabó István teológushallgatóként végig a református kollégium lakója volt, akkoriban természetesen a kor adottságainak megfelelően más volt az élet a Rádayn, mint az ezredforduló után. 

– Egyszerű és nagyon lepusztult ferencvárosi utca volt a Ráday, és egyáltalán nem rítt ki a többi közül. Néhány presszó, kifőzde és kocsma volt a környéken, mára ez teljesen átalakult. A turizmus megette a Ráday utcát, mindenhol éttermek és kávéházak csalogatják a vendégeket.

A felszínről a mélybe megyünk, a rejtelmek világába. A nehéz vaskapu fémesen csattan mögöttünk, dohos levegő csap meg. A teológia pincéje most is zegzugos és sötét, nem sokat változhatott az évtizedek alatt. A püspök magabiztosan vezet végig a folyosókon, majd büszkén mutat körbe egy poros helyiségben.

– Itt lesz a Bibliamúzeum, már látszanak az átalakítás munkálatai. Közép-Európa legkorszerűbb Bibliamúzeumát tervezik ide. A régi múzeumba lépcső vezet majd fel, a bővítéssel pedig többszörösére növekedik az intézmény alapterülete. Ez a helyiség korábban a teológia kazánháza volt, a Köztelek utca felől, az ablakon jött be szén. Tóth Kálmán professzor néhány diákot besorozott egy röpke kazánfűtő tanfolyamra, és amikor egy időben nem volt kazánfűtője a teológiának, akkor mi fűtöttük az épületet. Nem volt bonyolult dolog, megraktuk a kazánt és levegőt kellett adni rá.
Nem tartozott szorosan a diákélethez ez a tevékenység, de talán azért lehet érdekes a mai diákok számára, mert ma már elég eltekerni egy szelepet és jön a meleg, vagy ha az kevés, rögtön lehet egy illetékesnek szólni. Nekünk önerőből kellett megoldani sok mindent. Még portás is voltam néhány alkalommal, amikor egymást kellett ügyeletbe beosztanunk, mert senki nem töltötte be ezt a posztot.

 
A pincéből a teológia legfelsőbb szintjére vezet a püspök, itt található a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara. 1990 júliusában nyilvánították egyetemmé a Budapesti Református Teológiai Akadémiát, három évvel később alapította meg a református zsinat a Károlit. A dunamelléki egyházkerület nagyszabású terv részeként újította fel az egész épületet. Megújultak a közösségi terek, a tantermek, a tanári szobák, az internátus szobái és díszterem is. Szabó Istvánnal a zsibongónál állunk, ahol régen a tanári kar szobája volt. 

– Leginkább csak ügyet intézni jártak ide a diákok, és itt folytak a felvételik is. Nem voltam megilletődve a felvételin, inkább csak azon hökkentem meg, hogy annyira firtatták, miért akarok teológiára menni és nem tudnék-e más elfoglaltságot keresni magamnak. Huszonegynéhányan kezdtünk és végül tizennégyen fejeztük be a teológiát. A hetvenes években nagy eltökéltség kellett ahhoz, hogy valaki lelkipásztor legyen.

A díszterembe érve a püspököt arról kérdezem, hogy mi a különbség diákként, lelkészként ülni lent a sorokban, és püspökként a pulpituson.

– Erre csak egy csúnya mondás jut az eszembe: akasztják a hóhért. A doktori védésemet kivéve legfeljebb egy-egy évzáróra jöttem el ide, és püspökként újra fel kellett fedeznem mindent. Mindmáig nehéz feldolgozni, hogy azon az oldalon vagyok, amelyre diáktársaimmal egyáltalán nem néztünk jó szemmel. Persze hallgatóként megadtuk a tiszteletet, de hiperkritikusan néztük, mit csinálnak a nagy emberek. A kritikusságom megmaradt ma is, ebben mértékletességet kell gyakorolnom, főleg ha a mai hallgatókról van szó. Néha, amikor nem érzem az elszántságukat – pedig tudom, másként van –, azt gondolom, talán öregszem és ilyenkor az ember már csak a saját fiatalságát tudja szépnek tartani. Remélem, azért ők is kritikusan szemlélnek engem.

A díszteremben tabuhelyek kerülnek szóba. A nagy fal mögött egy titkos ajtó bújik meg és egy lépcsősor kanyarog, amelyről kevesen tudnak.
– A diákélethez hozzátartozik egyfajta romantika, titokzatosság, vajon mi lehet ott. Talán menekülő útvonal a díszteremből lefelé?
Beszélgetésünkkor nem tudtuk megnézni, hogy mi lehet ott. Nem volt kulcs hozzá. (Talán akkor mégsem a püspök menekülésére tervezték?) Később megtudtam, hogy a rejtett lépcső a püspöki pihenőszoba mögötti lépcsőházból vezet a díszterembe.

A titokzatosság után Szabó István felidézi az egyik professzora mondatait, aki azt mondta, feltétlenül vegyenek részt Tóth Károly beiktatásán, mert szerinte az olyan egyháztörténeti esemény, amit a diákok nem élhetnek át többször. Akkoriban ugyanis életfogytig választottak püspököt.
– Nem bizonyult jó jósnak a dékánunk, mert diákként két püspököt „koptattam”, azóta pedig már jó néhány püspök beiktatásán részt vettem. A díszteremben öt püspök képe látható, akik a 19. és 20. században vezették az egyházat. Szász Károly, Török Pál, Baksay Sándor, Petry Elek és Ravasz László. Ilyen jelentős személyiségek képei között ülünk, nekik alapvető hozzájárulásuk volt ahhoz, hogy kialakult Budapesten a reformátusság.

A püspöki hivatalba térve arról mesél Szabó István, hogy az minimális apparátussal működött. A hátsó szobák egyikében több mint tíz évig lakott Ravasz László püspök, aki Erdélyből jött át Magyarországra.

- Hogy mennyit változott az egyház és környezete az elmúlt évtizedekben, nem tudom. Mégis úgy sejtem, hogy a vizsgázni induló hallgatók most is ugyanúgy megsimogatják az egyetem lépcsőfordulójánál található Kálvin-szobor fejét, mint korábban.
Az élet biztosan kényelmesebb lett a teológián csak úgy, mint máshol, és a konyhai menüből is rég kikerült az utált „hitlerszalonna”, vagyis a gyümölcsíz vajas kenyérrel. De hogy miért váltak metaforává a jelenlegi püspök számára a valamikori portás szavai, amikor két diáknak – köztük Szabó Istvánnak – egy nehéz falétrát a helyére kellett volna tennie, azt csak ő tudja.
A portás ugyanis a tenni vágyó diákoknak komótosan csak annyit mondott: „Majd odébb vivődik!”

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás