A geniusoktól lehet a legtöbbet megtudni egy helyről, az egyháztörténet nagy eseményeiről pedig különösen. Ezért indultunk el október végén húsz teológushallgatóval és hat gimnazistával a budapesti Baár-Madasból, hogy egy tanulmányúton felkeressük a reformáció elindulásának emlékhelyeit.

Ott, ahol éppen

Eisenach, legelső megállónk. A városka egészen szelídnek tűnik, bár a főtéren túlságosan ragyog egy arany Sárkányölő Szent György, és a sétálóutca kövei között is komorak az emlékkövek: mindegyik egy-egy elhurcolt embernek állít emléket. De Luther itt töltötte gyermekkorának java részét. Itt született Bach, én pedig beülök a szülőház helyén kialakított múzeumban egy hangszigetelt hintabuborékba, ahol kizárom a világot és fülemre teszem a fülhallgatót. Egyszerre lecsendesedem és rájövök, hogy teljesen jelentéktelen mindaz, ami Budapesten vár vissza. Ez a pár nap annak az ideje, hogy a reformáción gondolkodjam. És egyszerre felszabadulok arra, hogy teljesen ott legyek jelen, ahol éppen vagyok.

 Nincs két egyforma

Az őszi thüringiai erdő szinte betakarja az embert, amíg felsétál egy kaptatón a wartburgi várhoz, amely a város felett emelkedik. Itt évszázadok sűrűsödnek össze néhány száz négyzetméterre, a német kultúra egyik fellegvára ez: a wartburgi mesterdalnokok, Árpádházi Szent Erzsébet, Goethe mind fontos szereplő. És persze Luther, aki itt fordítja le az Újszövetséget németre. Nincs két ugyanolyan faragott oszlopfő, de két pad vagy korlát sem ugyanazokkal a motívumokkal.

Szemtelen katedrális, visszaforduló hernyó

A hely geniusát azonban nem csak a múlt adja. Egy jókedélyű idegenvezető, aki a vicces kiejtésű magyar szöveget egy kazettás magnóról játssza le a csapatnak, egy beszélgetés, míg körbesétáljuk a várat, és az a hihetetlen vendégszeretet, amivel az ottani diakonisszák vártak, mind tanít és formál bennünket.
A következő nap első programja Erfurt, ahol Luther az Ágoston-rendi kolostorban élt. A város főterén a hatalmas gótikus katedrális a legszemtelenebb, amellyel csak találkoztam: a városnak a fenekét mutatja, s mintha még vissza is fordulna és kacsintana egyet: na mi van, nem tetszik? Bár alaprajza hagyományos és a főbejárat eredetileg az apszissal szemben van, a domborzati viszonyok miatt azt senki nem használja, így egy új kapu miatt valóban úgy néz ki, mint egy visszaforduló hernyó.

A homokóra

Ó, Weimar. Hetek kellenének ahhoz, hogy a weimari geniussal összebarátkozzon az ember, ő pár óra alatt alig válik beszédessé. Az eislebeni is komor hangulatban van, egyébként is ködös az idő, egyetlen dolgot mutat meg: egy homokórát, amelyben Luther feje fölött pörög a homok, míg az Újszövetséget fordítja. A reformátor itt született és itt halt meg. Nem különös?

Fesztivál akkor és most

És végre elérkezünk Wittenbergbe, október 31-én. A városban éppolyan vásári hangulat van, mint Luther idejében lehetett, aki azért szögezte ki éppen ekkor 95 tételét a vártemplom kapujára, mert mindenszentekre összegyűltek az emberek: hasonló fesztivál lehetett az is. Útitársaimat ez zavarja, én egy ideig élvezem, hogy elmerülhetek a tömegben a piactéren Luther és Melanchton szobrai alatt, és hálásan veszem a forró teát egy csendes kávézóban a forgatagtól távol.

Luther egykori házában ma múzeum van, tele 16. századi könyvekkel. Míg Melanchton, Karlstadt és Luther kéziratait hasonlítgatom össze, megdöbbenek a Szentírás egy 1511-es olasz fordításán és kibogarászok néhány metszetet, valamit megértek a tanulásról.

Az egyetemi lét struktúrája sajnos rászoktatja a hallgatót, hogy azt gondolja, a tudásnak maximum két forrása lehet: a könyvek és a professzorok (ez már nagy előrelépés, hiszen Lutherék bizonyos szempontból még azért küzdöttek, hogy ne csupán az egyház legyen az egyetlen forrás). Pedig ez csupán kettő a számtalanból, és nem is az elsődleges! A kis geniusok olyan tudás különösen beszédes és hiteles forrásai, amely sehol másutt nem szerezhető meg. Ezért kell utazni, elmenni mindenhova, ahova csak lehetősége nyílik az embernek. Luthernek Rómába kellett mennie ahhoz, hogy rádöbbenjen arra, nincs minden rendben a pápasággal. Abszurd helyzet tanúja lehetett a mai Szent Péter tér 1510-ben: az egyik zseni, Michelangelo éppen festi a Sixtusi-kápolna mennyezetét, Luther pedig búcsúcédulát vásárol, és míg kívülről nézi a bazilika építését, a megváltásról gondolkodik. Ezekről a pillanatokról egyedül a kis geniusok tudnak mesélni nekünk. S amelyikünk szóra bírta őket ezen az úton, az másként ünnepli már a reformációt, mint korábban. 

szöveg: Dull Krisztina

A filmet Dobó Márti készítette