Idén hetven éve, 1943 márciusában halt mártírhalált Molnár Mária, az Admiralitás-szigetek misszionáriusa.

Kicsi volt és törékeny. Hogy mennyire az, abba akkor döbbentem bele, amikor a Hajnal folyóiratban rábukkantam erre a képre. Isten ebbe a kicsi testbe mégis hatalmas lelket ültetett. Az Ő Lelkét. Ezért lehetséges, hogy Molnár Mária életére még ma is példaként tekinthetünk, s tekinthetnek a mai, szuperhős-kultúrán felnövő fiatalok is.
Bizony „szuperhős" volt Molnár Mária is, csak egy kicsit másként. Mert milyenek is a mai „szuperhősök" ? Általában kapnak egy feladatot, egy küldetést, amit el kell végezniük. Az esetek többségében azonban olyan hősökről van szó, akik maguktól ismerik fel a feladatukat, önjelöltként végeznek el egy küldetést. Molnár Máriának is volt határozott elhívása, de ezt a feladatot egyenesen Istentől kapta. Már gyermekkorától biztos volt benne, hogy Istent akarja egész életében szolgálni. Ezért lett diakonissza, ezért szolgált előbb a Bethesda kórházban, majd az első világháború idején ezért vállalt frontszolgálatot. De nem állt szándékában, hogy külmisszióba menjen. „Úgy gondoltam sokáig – mondta 1936-ban, Debrecenben tartott előadásában –, hogy minek a pogánymisszió, amikor itthon is van elég pogány."

A Liebenzelli Misszió központjába is azért látogatott el 1925 őszén, hogy belmissziói tanulmányokat folytasson.
„Liebenzellben azonban egy olyan missziói házba kerültem – írja önéletrajzában –, ahol sok misszionárius fordult meg. Az egyik jött, a másik ment, összesen mintegy 200 főnyi ember volt ott. A nők közül az egyik Kínába vágyott, a másik Japánba, de mindez hidegen hagyott engem. Örültem, hogy vannak, akik ki óhajtank menni, de én semmi vágyat nem éreztem ahhoz, hogy a külmisszióba menjek."

Ám Isten másként gondolta, ezért elküldte Liebenzellbe Friedrich Doepkét, aki a mánuszi misszióról tartott előadást. És Molnár Mária hiába tiltakozott magában, Isten elhívása ellen felesleges volt hadakoznia. „Mintha lelkemben megszólalt volna egy hang, és azt mondta volna: én küldelek téged, menj el a pogányokhoz, menj Mánusz szigetére. Átgondoltam, hol lehet az a Mánusz? Vannak itt mások, akik menjenek, miért menjek én? Nem is akartam foglalkozni többé ezzel a gondolattal, de nem lehetett, mindig erősebbé lett lelkemben, hogy menjek, nehéz éjszakán riasztott fel egy hang, hogy menjek. Akkor azt gondoltam, hogy de hát Uram, miért küldesz ki engem a pogányok közé, amikor harminc éve vagyok a szolgálatodban? Hiszen az állami tisztviselőt is már húsz év után nyugdíjazzák, s úgy gondoltam, hogy nemsokára talán engem is nyugdíjazni lehet. De ez a hang nem hagyott nyugton, s én úgy el akartam a lelkem altatni..." Isten hangját nem lehetett elaltatni, de elfogadnia se volt könnyű ezt az elhívást. „Nem vágytam luxusutazásra. Itthon akartam dolgozni, s most Isten szólított el e helyről, és küldeni akar engem egy olyan helyre, ahol senkim sincs, és senkit sem ismerek. Szobámban letérdeltem, és forró imádsággal félórai küzdelem után tudtam kimondani: Atyám, legyen meg a Te akaratod. És ekkor soha nem érzett békesség érte a szívemet."

Ezzel a békességgel indult el Pitilura, az általa pápuáknak nevezett bennszülöttek közé, akik nem sokkal korábban még emberevők voltak. Mert ez az apró diakonissza bátorságban is felvehette volna a versenyt a mai szuperhősökkel. S feladatvállalásban sem maradt volna alul. Mert a szuperhősök általában megmentik a világot. Vagy a világ egy részét.
Molnár Mária is erre tette fel az életét: megmenteni az ő választott népét, a pitilui bennszülötteket. Megszabadítani őket a démonoktól való örökös félelemtől, a betegségektől, és végül megmutatni nekik egy új élet lehetőségét Jézus Krisztusban. És Molnár Mária ment, végezte a feladatát. Gyógyított, gyermekeket segített világra, vagy éppen tanította őket írni-olvasni, még tüzet is oltott, ha kellett. Legfőbbképpen azonban Isten igéjét hirdette. De nem csak hirdette, hanem élte is, ahogyan erről tanúbizonyságot tett egyik levelében:
„Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi. Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szigeten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van, erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kanura van szükségem, szívesen adják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben."

A tények beszéltek és beszélnek ma is. Mert Molnár Mária valóban az életét adta a pitilui nép megmenéséért. De neki nem volt több élete, mint a szuperhősöknek. Egy élete volt, amit japán katonák brutális kegyetlenéggel elvettek tőle. A japán megszállás után 1943 márciusában megparancsolták Friedrich Doepkének, a mánuszi misszió vezetőjének, hogy azonnal gyűjtse össze a szigeteken élő fehéreket, s hajózzák be őket a 16-án érkező Akikaze nevű torpedórombolóra. A yokahamai katonai bíróság 1946-os jegyzőkönyveiben pontos leírásokat találhatunk a misszionáriusok kivégzésének módjáról. A bíróság az Akikaze tragédiáját politikai baklövésnek, személyes túlkapásnak minősíti. A jegyzőkönyveket olvasva úgy tűnik, hogy a hirosimai atomrobbantás utáni feszült, hidegháborús helyzetben próbálták eltussolni ügyet, így Molnár Mária haláláról a mai napig sincsenek teljesen bizonyított információink, adataink. Az ügy lezáratlan maradt, jóvátétel nem történt.
Molnár Máriának mégis sokkal több jutott, mint bármelyik szuperhősnek: az örök élet hervadhatatlan koszorúja. És az utódok emlékezete Magyarországtól Mánuszig. 

Miklya Luzsányi Mónika