Skandinávia. Sziklás hegységek, csillogó vizű fjordok, fagyos tundra, mínusz fokok, mogorva „vikingek”, még hűvösebb fogadtatás és persze a rénszarvasok. Talán ezek az első gondolatok, amik megfogalmazódnak az emberben, ha a távoli „Északra” gondol. De ha most megkérdeznék tőlem, mire is asszociálok, ha Európa legészakibb országairól kérdeznek, azt mondanám: a zöldnél is zöldebb fű, kellemes nyári meleg, tükörsima tavak, mindenütt faházak és a nagybetűs vendégszeretet.

Szóval ha északot tűzzük ki úticélnak, az utazó sok mindenre számít. Például hidegre. A ruhatárunk nagyrészt vastag pulóverből meg télikabátból állt, amiket persze még csak elő sem kellett venni. Meg arra számít, hogy rénszarvasok szaladgálnak a kanyargós erdei úton. Ehelyett nyulakkal találkoztunk a kisváros parkjaiban. De volt olyan, aki a sarki fényt szerette volna látni. Helyette csillagmentes éjszakába pillanthatott, olyanba, ahol még éjfélkor is látszanak a felhők.

Ha mindezeket csak így, a „felszínen vízisíelve” szemlélnénk, ez az út csalódás volt, kudarc. Az utazási irodákban ilyenkor szoktak reklamálni az emberek, hogy nem azt kapták, amit vártak és amire felkészítették őket. Kérik vissza a pénzüket. De én egy percig sem akarok reklamálni, na nem csak azért, mert az utazási irodát ebben az esetben Bölcsföldinek hívják, hanem azért sem, mert ez az út jó és rossz dolgaival együtt minden várakozásomat felülmúlta. Talán ez a beszámoló arra hivatott, hogy igazolja ezen állításomat, vagy arra, hogy Dánia, Svédország és Norvégia szépségeiből mozaikot adjon, de a legjobb lesz, ha egyszerűen a felkérésnek eleget téve: személyes jellegű beszámoló lesz egy teológuskirándulásról és gyülekezetlátogatásról Skandináviában.

A varázsszó: hygge

Vidámság, nyugodt, derűs légkör. Nagyjából és egészében ezt jelenti a dánok varázsszava, a hygge, ami a Dániában lépten-nyomon fellelhető életöröm szinonimája. Egy finom ebéd, egy hosszú erdei séta vagy kávéházi csevej is hygge.
Azt hiszem, nem véletlen, hogy külön szavuk van minden olyan cselekvésre, ami az örömszerzés vagy az ünnepek közös átélésének jelzője lehet.

Bár a világ legrégibb királysága már nem emlékeztet a hajdanira, a vikingek fiainak még van mit aprítaniuk a tejbe. Csak egy kis ízelítőt kaptam pár órára Dánia varázslatos fővárosából, de a feljebb említett hygge arra a pár órára még a nagy sietségben is magával ragadott. 

Koppenhága a „zöld toronysisakok” városa. A rézlemezeket zöldre marja a sós tengeri levegő az óváros kastélyainak és templomainak tornyain, amelyek a középkori sikátorok és az újabb épületek fölé magasodnak. 

A közlekedést a gyalogosok, de legfőképpen a biciklisek uralják a nyüzsgő városban.

Felsorolni sem tudnám azt a sok-sok nevezetességet és Andersen meséibe illő épületet, amiket láttunk végiggyalogolva a várost átszelő csatorna mellett.

A híres és keskeny Nyhavn rakpart tarkára festett épületei valami előkelő, mégis modern érzetet keltenek. Európa sokak szerint legszerényebb uralkodó dinasztiájának téli lakhelye kifinomult, korántsem hivalkodó stílust sugall.

Aztán a Kastellet, a  háborús ellenállás egyfajta bázisa ismét múlt korok emlékeit idézi, ahol a fáradt turista késztetést érez arra, hogy pár percre a park zöld füvét közel érezze zsibbadt tagjaihoz.
Persze a város jelképe, az Andersen-mese hősnője, a Kis hableány kecses, a végtelen tengerbe simuló szobra sem mindennapi látvány.

Hygge, hygge!
Pedig ez csak az első állomás volt, és az úticélunk messze volt még.
Mégis: először, de nem utoljára éreztem az út során, hogy ennek a világnak részese akarok lenni, de nem csak egy délutánra.

Mi a helyzet, magyarok?!

Kisebb-nagyobb megállók után megérkeztünk Halmstadba, ahonnan végül is utazásunk valódi célja indult, mégpedig az, hogy a svédországi magyar gyülekezetekben szolgáljunk. Elég éles váltás a kezdeti dániai élmények után belecsöppenni a kinti magyar gyülekezetek vérkeringésébe.

Hadd tegyek most egy kis kitérőt a szolgálattal kapcsolatban. (És most e sorok írója eszeveszettül keresi a szavakat.)
Mondhatjuk, hogy a szolgálatok egyformák. Hiszen egy bizonyságtétel, egy vers, egy prédikáció ugyanúgy megszólít (vagy nem) itthon és külföldön is. Magyarokkal, legfőképpen erdélyiekkel találkoztunk Halmstad, Helsingborg, Malmö és Göteborg gyülekezeteiben. A szolgálatok egyformák, a hallgatóság viszont más.
Azt hiszem, senki nem sértődik meg, ha azt mondom, hogy mi, a 21. század fiataljai olyan történelmi, politikai háttérből jövő emberekkel találkoztunk, akik gyökereit jelentő rendszer/rendszerek működését alig tudjuk megérteni.
Talán ezért is jelentett olyan sokat minden egyes beszélgetés, amely az istentiszteletek utáni kávézással adatott nekünk.

Nem tudom, nem is merek véleményt formálni arról, hogy vajon miért is kerültek ki oda oly sokan, kik magyarul beszélnek. Akiknek gyermekeik svéd egyetemeken tanulnak, és unokáik talán már csak dadogják anyanyelvüket. Nem áll jogomban sem ítélni, sem buzgón védeni őket.

A helyzet mindenesetre az, hogy élő közösségeket alkotnak.

A helyzet mindenestre az, hogy Magyarországon alig találkozom ilyen nagy vendégszeretettel más teológusnapokon.

A helyzet mindenesetre az, hogy az ökumenikus istentiszteleten, Halmstadban a Boldogasszony anyánk (arcunkra mosolyt csalva) és a Székely himnusz megfért az „Isten, áldd meg a magyart” mellett.

A helyzet mindenesetre az, hogy a lelkész, Molnár Veress Pál embert próbáló szolgálatot teljesít azzal, hogy több mint 10 gyülekezetet pásztorol Stockholmtól Svédország legdélebbi pontjáig. Az, hogy egy nap akár több száz kilométert is meg kell tennie egyik gyülekezetből a másikig, természetes dolog. 100-120 km nem távolság.
Két nap alatt négy gyülekezetben voltunk, de a vasárnap esti istentisztelet után (más kifejezés nem jut eszembe) „alig tudtuk összekaparni magunkat”, annyira fáradtak voltunk.

 És, hogy milyen volt a szolgálat a mi oldalunkról? Csak a magam nevében beszélhetek. Nagyobb szolgálattételnek éreztem a személyes beszélgetéseket, mint az istentiszteleten nyújtott segítséget. Egyen-egyenként mindenki megállta a helyét, de az együttműködésben egyértelműen csődöt mondtunk. Nem kegyes szövegként mondom, valóban úgy éreztem, hogy csak Isten kegyelmének köszönhető, hogy mindemellett a gyülekezeti tagok hálásak voltak nekünk és örömmel fogadták a verseket, énekeket és bemutatkozásunkat. Reménykedem, hogy meg is szólította őket…? 

Horváth Mariann
Képek: Füle Tamás