Pince, padlás, térkövek és lépcsők – a dunamelléki egyházkerület székházának szegletei a közelmúltban varázslatos átalakulás helyszínei lettek. A Református Zenei Fesztivál ifjúsági rendezvényén, a Zefiren ugyanis egy több mint háromszáz éves történet, John Bunyan világhíres műve, A zarándok útja elevenedett meg a Ráday utca 28. szám alatti épületben. 

Lélekvesztőn át
Az élménypedagógai út első állomásán csapatunk újonnan megismert tagjaival egy-egy táska közül választhattunk, amelyeket mindannyian megtöltöttünk csábító, színes kövecskékkel. A köveknek azonban súlya van – ahogy a bűnöknek is. Idővel persze megfeledkeztünk róluk, szinte hozzánk nőtt a csomag. Valaki közülünk meg is jegyezte, milyen kényelmes volt belekapaszkodni a biztonságérzetet keltő, bűnökkel teli zsákba.
Hamarosan egy útvesztő bejáratához érkeztünk. Nem tudtuk, merre tartsunk, a kívülről jövő utasítások csak a rossz útra figyelmeztettek. Számtalan lehetőség közül választhattunk, ám csak egy irány bizonyult helyesnek. Lépésről lépésre kellett haladnunk, és azt is észben kellett tartanunk, hogy mikor és merre tértünk le a helyes útról. Mindannyiunknak át kellett jutnia a lélekvesztőn, ha bárki lemaradt, a többiek sem haladhattak tovább. Mivel bonyolultnak és hosszadalmasnak tűnt a megfelelő útvonal rekonstruálása, kényelmesebbnek tűnt a többiekre bízni azt. De nem úsztam meg az agytornát.
Miután elkezdtem odafigyelni a csapatomra, rádöbbentem, mit hagytam volna ki, ha nem vagyok igazán jelen ebben a játékban. Egymás hibáiból tanulva az út is könnyebben megfejthető lett.
Bár alig ismertük egymást, megnyugtató volt a tudat, hogy számíthattunk egymásra, az instrukciókból is volt elég, talán még sok is. Többen siettetésnek is érezték a jó tanácsokat, és a nyomásra előbb léptek, mint gondolkodtak. Egyik csapattársam azt tette szóvá, hogy soha nem értünk egymáshoz. Mindannyian a csomagjainkkal voltunk elfoglalva.

Még a helyét is
Amikor mindannyian átjutottunk az útvesztőn, az udvaron felállított kereszt felé vettük az irányt. A színes kövecskék egyszerre vádolni kezdtek. Irigység, káromkodás, a hetedik nap meg nem szentelése, hazugság. Sárga, kék, fehér és rózsaszín – gondolatban, szóban, mulasztással és tettekkel elkövetett bűnök. Hát ezért nincs nálam annyi kék színű. A többivel van dolgom.

– Minden embernek van sejtelme ezekről a bűnökről, csak néha nem ébredünk rá, és nem is tudatosul bennünk annyira – állapította meg egy zarándoktársam, Szabó Bernadett.

– A keresztnél még a táskát is le kellett tenni. A kövek a bűnöket jelképezték, de még a bűnök helyét is elvette tőlünk a kereszt. Semmi nyomuk nem maradt – mondta Sentericz Vivien.

– Örültem, hogy a keresztnél le lehetett rakni a terhet, de jobb lett volna, ha sokkal nehezebbek a kövek – tette hozzá Szőcs Gergely.

A kétségbeesés börtönében
Egy hely, ahol semmi sem lehetetlen – biztattak a játékmesterek a püspöki székház pincéjében.
A zarándokok mögött bezárult a kétségbeesés börtönének ajtaja. A rabokat szörnyűséges lény őrizte, így azok csak összehangolt munkával, nagy önfegyelemmel és türelemmel szabadulhattak ki. A szabadulás útján bibliai igék is segítségükre voltak, ám aki ezeket nem fejtette meg, arra vakság várt. Voltak zarándokok, akik arról számoltak be, hogy ekkor veszítették el az egymásba vetett bizalmukat, de később, amint újra lehetőségük volt rá, éppen azok fogtak össze, akik a kétségbeeséskor nem tudtak összetartani. A megpróbáltatás persze akkor sem volt kisebb, de ezúttal sikerült célba érni.

Levél a Mennybe
A cél előtt egy mocsáron kellett átkelnie a bekötött szemű zarándokoknak, akiket Reménység vezetett. Mindenkinek sikerült átjutnia a bűzös, ingoványos lápon, és a Menny már csak karnyújtásnyira volt. Egy angyal várta a zarándokokat, aki nevén szólította és bevezette őket az örök dicsőségbe. Már akinek a neve fel volt jegyezve a zarándoklevélre. Többen az angyallal találkozva szembesültek vele, nincs náluk, elveszítették vagy nem is tudják, hol és hogyan kellett volna szert tenniük rá. Rájuk a játékban a Pokol várt.
Eközben társaik a Mennyben minden megpróbáltatásról megfeledkezve, kuncogva csak annyit mondtak: már tudjuk, miért ducik az angyalok.

Drámapedagógiával egyháztörténetet
– A szavak általában elmennek a gyerekek füle mellett. Isten igéjét hallaniuk kell, ugyanakkor nagyon fontos, hogy át is éljék, amit hallanak, vagy épp korábban meg sem hallottak. Az élmény marad meg bennük. Ráadásul mivel nem egyedül, hanem csapatban dolgoznak, ez jelentős közösségformáló erő is – fogalmazott Pintérné Lázok Orsolya hitoktató, drámapedagógus, aki nagyharsányi tanítványait hozta el a budapesti zarándokútra.

A drámapedagógiai eszközöket a szakember szerint hittanórán is érdemes alkalmazni.
– A mi intézményünk két éve került egyházi igazgatás alá, nagyon kevés gyerek református. Amikor bevezettük a hitoktatást, egy hetedik osztálynak rögtön egyháztörténelmet kellett tanítani. Beszélgethetünk ilyenkor Sztárai Mihályról, ami nagyon fontos, de az legalább annyira lényeges, hogy legyen saját élménye a gyerekeknek. Hittanórán ezért közös projekteket szoktunk készíteni. Bár kevésnek tűnik a negyvenöt perc, de egy jól szervezett órába beleférnek ezek is. A gyerekek nagy részének az imádság vagy az egyház elképzelhetetlen valami, amit a templomhoz kötnek. Ki kellett találni valamit. Kamaszok is nagyon élvezték, amikor csoportos munkában kézlenyomatokat készítettünk. A nyomatokra rákerült minden, amit a kezünkkel teszünk. Rádöbbentek, hogy a kezükkel tudnak ütni, de imádságra is kulcsolhatják azt. Azt is felismerték, hogy több kéz is összekapcsolódhat, és eljuthatnak addig, hogy együtt dicsérjék Istent.

Magukkal visznek valamit
A zarándok útja nevű élménypedagógiai foglalkozáson százhúsz fiatal vett részt. A szervezők a Dunamelléki Református Egyházkerület ifjúsági találkozójára megvalósították évek óta dédelgetett tervüket. Egyházmegyénként két-két fiatal, köztük több lelkész várta a zarándokokat az egyes állomásokon, az önkéntesek maguk is részt vettek korábban élménypedagógiai képzésen.

– Bibliodráma, élmény- vagy drámapedagógia ugyanazt a célt szolgálják más-más megközelítésből. Egynapos összejöveteleken rövid idő alatt kell hatnia annak a folyamatnak, amelyen a fiatalok keresztülmennek. Nem lehetnek nagyon dramatizáltak az egyes állomások, hiszen akkor ki tudja, mit vinnének el magukkal. Ha viszont egy osztályról vagy egy hittanórai csoportról van szó, akik akár több évig is együtt vannak, merészebben is lehet használni a dramatikus eszközöket, hiszen van idő a feldolgozásra, és a személyiség is formálódik közben – mondta Fodorné Ablonczy Margit szervező. Az ifjúsági lelkész hozzátette, John Bunyan műve rendkívül kifejező, ám érdemes a mai fiatalok számára fogyaszthatóvá tenni mondanivalóját. Az élménypedagógiai út ezt célozta meg.
– Szeretnénk, ha a fiatalok átélnék, hogy a hit ösvényén járva nem minden fenékig tejfel, így fel tudjanak készülni a próbákra, nehézségekre és szenvedésekre. A zarándok útja megmutatja, hogy ha az embert rossz éri, az is lehet a jó része.

Lifttel a Mennybe?
A zarándok útját valaki úgy nevezte, játék a szó legszebb értelmében. Megváltoztatott teret és időt, hogy elárulja sokat hallott, ezért idővel megkopott kopott szavak jelentését – épp a szavak nélkül.
Az úton mindannyian megtanultuk, hogy nem támaszkodhatunk magunkra, de ha megtehetnénk, akkor sem akarunk többé egyedül menni. Ha másért nem, azért, mert vannak még, akik lassabban haladnak.
A játék kellemetlen meglepetéseket is tartogatott. Voltak, akik lifttel próbáltak meg feljutni a „Mennybe", így azonban tudtukon kívül kihagytak egy nagyon fontos állomást, ahol megkaphatták volna a belépésre feljogosító iratot. Így minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Az is világossá vált, hogy aki nem hajol elég mélyre a feszület előtt, az fájdalmasan beleütközik a keresztbe.
A zarándok útját mindenkinek végig kell járnia. Nem téveszthetjük azonban szem elől: van megérkezés, és a cél nélkül az egész út kárba vész.
Csapattársaimtól búcsúzva az járt a fejemben, egyszer talán viszontlátom őket odafent – hisz ez már nem játék.

Jakus Ágnes 

Képek: Kalocsai Richárd
Videó:  Dobó Márta