Hogyan üldözzünk egyházakat - Állambiztonsági tankönyv tartótiszteknek. A Fehér Hollók munkacsoport könyvét Szabó István dunamelléki református püspök mutatta be az érdeklődőknek a budapesti Kossuth Klubban május 21-én, hétfőn.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt illesse köszönet a Fehér Hollók munkacsoport kutatóit, akik nem könnyű időkben vállalkoztak arra, hogy a 20. század egyik legnehezebb korszakát módszeresen feldolgozzák és kutatásuk eredményeit közzétegyék. Ez a nehéz korszak a most megjelent kötetük címének egyetlen szavával is visszaadható: egyházüldözés. De azért is köszönetet kell mondanunk a kutatóknak, mert volt bátorságuk viszonylag későn hozzákezdeni a kutatáshoz. A megkésettség kifejezést kétféle vonatkozásban használom most. Későn kezdhettek hozzá, mert a mögöttünk lévő húsz esztendő magyarországi fejleményei azt a különös tényt mutatják, hogy néhány próbálkozástól eltekintve nem sok minden történt a kutatás területén, és mára már sokak számára érdektelenné is vált a kérdés. (Márpedig a történésznek sem mindegy, milyen közeg fogadja kutatásai eredményeit, vagy éppen inspirálja-e őket valami társadalmi szellem.) Mindazáltal, meg is kell fordítanunk ezt a tételt.
Úgy is értem ezt a megkésettséget, hogy az érdektelenség csak részlegesen igaz, mert számos ponton csak leplez valamit. Azt leplezi, hogy sokak a folytonos késleltetésben érdekeltek – s ezért öltik magukra az érdektelenség látszatát. Ennek a késleltetésnek vagy önvédelemnek sok oka van, ma csak egyet hozok ide. Az elmúlt húsz évet nemcsak az jellemezte, hogy kínnal-keservvel lehetett szóbahozni a kérdést, hanem megjelent valami egészen különös meghatározottság is. A parlament által hiányosan vagy ímmel-ámmal meghozott törvények (legyen szó adatvédelemről vagy a pártállami múlt lezárásáról), továbbá a múltrejtés erős társadalmi igyekezete folytonosan kiegészült azzal, amit a magára maradások történetének nevezhetünk.

Azt nagyjából tudjuk már, hogy a pártállam milyen módszerekkel, mekkora intenzitással és hatékonysággal végezte az egyházak felszámolását és megsemmisítését (vagy konszolidáltabb időkben: teljes körű kontrollját), ám azt kevésbé tudjuk vagy érzékeljük, hogy a pártállam szisztematikus igyekezete milyen egyéni történeteket termett, kire mit kényszerített. Ha jól sejtem, számtalan kemény sorsot produkált, a magára maradott emberek sorsát, akiket egykor saját, elemi megtartó közösségük ellen fordítottak. Éppen ezért az elmúlt húsz évben kétszeresen is magukra maradtak azok, akikről itt-ott közzétették, hogy az egyházüldözés cselekvő részesei voltak, de magukra maradtak azok is, akiket meggyanúsítottak ezzel, vagy sejtették róluk – hiszen a történelmi teljesség híján közösségeik nem szembesülhettek velük, és ezért nem is menthették fel és nem is védhették meg őket. Magukra maradtak a sajtóban, a politikában, és olykor bizony az egyházakban is.

Számomra a legelemibb benyomás mégis az, hogy leginkább az egyházak maradtak magukra - nemcsak egykor a pártállam totális kontrollja idején, hanem ma is. Bár a pártállam kontrollja az egész társadalomra kiterjedt, és titkosszolgálati módszerei (melyek uralmának szerves részét képezték) a társadalom minden területén érvényre jutottak, mintha a múlt feltárásában és megítélésében tovább élne az egykori megosztottság, s emiatt az egyházaknak magukban, a társadalom gyanakvása, jobb esetben közönye közepette kell elrendezniük ez a kérdést. Igen, mintha a pártállam egyik legsúlyosabb és mindmáig feldolgozatlan öröksége lenne, hogy ennek a szomorú történetnek a kapcsán továbbra is fenn lehet tartani egyrészt az egyházakkal szembeni bizalmatlanságot és ítélkezést, másrészt az egyházon belüli bizalmatlanságot és megosztást. Ha csak arra a többé-kevésbé ki sem mondott tényre utalok, hogy ma az egyházak között sincs egyetértés a múltfeltárás kérdésében, és ez bizony olykor nehezíti az ökumenikus kapcsolatokat is, akkor talán egyetértenek azzal, ha azt mondom: egy túlérett, késői örökségről van szó, amely azonban üszkös sebként mindmáig érezteti kártékony hatását.

A „Hogyan üldözzünk egyházakat" című kötet két részből áll. Első része a szerzők (Kiss Réka, Soós Viktor Attila és Tabajdi Gábor) alapos bevezető tanulmánya a kötet második felében olvasható munkához, mely 1963-ban készült, szerzője Berényi István, aki a forradalom leverése után a klerikális reakció elhárításával foglalkozó belügyminisztériumi részleg vezetője, majd a Vatikán elleni akciók egyik irányítója, végül pedig a hírszerzőképző intézmény egyik parancsnoka volt. Az eredetileg kiképzésre készült dolgozata az operatív munka sajátosságait és feladatait írja le. Mint ilyen, alapvető értékű forrás, hiszen a pártállam három lényeges meghatározottságát értjük meg belőle. Egyrészt, hogy az egyházak üldözése a hivatalos marxista-leninista ideológia alapvetését követte, tehát a rendszer végéig fenntartott ellenségképen alapult. Másodszor, képet kapunk a pártállam e titkos tagozatának módszereiről, működésének mélységéről, és elszántságáról. Harmadszor, a pártállam által várt és remélt eredmények tekintetében is lehetőségünk nyílik mérleg készítésére.
Mindehhez csak egy megjegyzés. Az is megállapítható, hogy az egyházüldözésben már az 1960-as évek elején megmutatkozott a hiánygazdálkodás (hogy a szocialista gazdasági életből kölcsönözzem a közismert kifejezést). Az egyházak megfigyelésére (a kor sajátos kifejezésével: a klerikális reakció ellenséges tevékenységének elhárítására) létrejött szervezet már akkor folyamatosan önigazolásra kényszerült. Azt viszont majd csak a további kutatások fogják feltárni, hogy mennyi egyéni életet tettek tönkre azzal, hogy rajtuk kívánták demonstrálni egyrészt a fiktív veszélyt, másrészt pedig saját éberségüket.

A mai magyar politikai életben szinte már ritmusosan tér vissza a pártállami múlt e sötét fejezetének lezárása. Láttuk, a társadalom e kétértelmű érdektelensége (a valódi érdektelenség és a színlelt érdektelenség) arra felé vinné az ügyet, hogy iratmegsemmisítők végezzék el a múlt lezárását. Ráadásul, a dolgok jelenlegi állása szerint, ha egy-egy kutató vagy kutatócsoport eredményeket tesz közzé, inkább egyéni drámákat katalizál, melyek során esetleg barátságok mennek tönkre, kínos magyarázkodások vagy eltusolások születnek, látszatintézmények jönnek létre, vagy ami még rosszabb: szomorú politikai játszmákat kell végignéznünk, és bosszankodhatunk az ügynökügybe belebulvárosodott sajtó gyatra teljesítményein.
Ha mégis a teljes feltárás lehetősége mellett dönt a politikum, akkor feltehetően csak fokozódni fog az érintettek megannyi ellenvetése, hiszen Berényi István kiképző tiszt egykori munkájából kiderül, hogy a legegyszerűbb esetben is évtizedeken keresztül alkalmazták a kommunizmusra oly jellemző dezinformációt és lejáratást.

Mégis, meggyőződésem, hogy ezek között a dilemmák között is fent kell tartanunk azt az igényünket, hogy múltunknak ez a része is kikerüljön a történelmi-politikai-egyházi szürkezónából, mert máskülönben vagy elfeledjük, vagy a mitológiák világába utaljuk a kommunista diktatúra eme lényeges sajátosságát. Ez pedig az az elszántság, amellyel a pártállam elitje következetesen és szervezetten szembeszállt minden más gondolattal és meggyőződéssel, életformával és tőle eltérő társadalmi csoporttal. A kötet szerzői is idézik Kádár János egyik hírhedt mondatát, amikor a forradalom leverése után a régi–új egyházpolitikáról értekezett: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk."
Mielőtt tehát a mai nemzedékek újra beleszédülnének a totális ideológiákba (mindegy, hogy azok milyen lobogó és logó alatt lépnek fel), ideje, hogy a történészek és az érintettek közös feladatként emlékeztessenek arra, aminek nem szabad újra megtörténnie.

Szabó István