Föl sem ismernék
a rólad készült képek,
ha látnák egymást.
/Fodor Ákos: Egyéniség/

Szerelt-e az egyházkerületi főjegyző öltönyben Trabantot?
Számon tartunk-e „legendás évfolyamot” a budapesti teológia történetében? Arra mindenesetre könnyebb emlékezni, amelyikben valaki fontosnak tartotta, hogy dokumentálja a közösségi élményeket. Persze a puszta tény még nem növeli meg a rátermett lelkészek számát, hová lenne akkor a tudás, az odaszántság, a jellem, a hűség, a kitartás és mindezek felett a Lélek gyümölcsei?

Az sem igaz, hogy legenda abból lesz, aki a legtöbbször szerepel a képeken. Mit mondanak akkor a régmúlt fotói lelkipásztorokról, akik arra tették fel az életüket, hogy ne ők látsszanak, hanem az az Isten, akinek a képviseletében megszólalnak?
Van-e összefüggés a között, hogy ki hol állt, merre nézett egy-egy csoportképen és a között, hogy hol áll és merre néz most?

Bölcsföldi András teológushallgató kora óta rengeteg olyan fényképet készített, amire a tevékenységének elszenvedői legtöbbször csak annyit mondtak lemondóan: ezt a képet sem fogjuk látni soha.
Kicsivel több mint harminc év érlelődés és digitális fejlődés után született meg a legnépszerűbb közösségimédia-felületen a frappáns felelet. Valamivel több mint ötszáz kép persze nem egyszerre ugrott fel papíralapról a világhálóra, éveken keresztül napi aktualitásokhoz kapcsolódva tűnt fel egy-egy fotó a régmúlt ködéből, így téve lehetővé az újbóli találkozásokat az egykori fiatalemberekkel és lányokkal. Ahogy érdemes Karinthy novelláját is újraolvasni egy ilyen találkozásról , megéri belefeledkezni egy-egy tekintetbe is.
A budapesti teológia zárt világából együtt induló, Isten-kereső embereket látunk, akik pásztorokká, igehirdetőkké szeretnének válni. Vagy már azzá váltak és keresik újra és újra az elhívó akaratát. Keresik?

Ez talán az egyik legfontosabb üzenete annak, ahogy az előbb digitalizált képek újra kiszökkentek a papírra: nincs különösebb megkülönböztető jegye az Isten-kereső embernek, a megváltott embernek, a megváltozott életű embernek, a másokért tenni akaró embernek. Pont. Úgy. Néz. Ki. Mint bárki más, egy véletlenszerű fényképen. Sír, nevet, sörözik, hegyre megy, elfárad, művelődik, egymást melengetve csoportokba verődik.
Csakhogy ezek a képek mégis beszélnek valamiként a nagyobb léptékű történelmi változások mellett húzódó párhuzamos valóságról, amelyet nevezhetünk negyven éves távlatból kis, alternatív egyháztörténetnek, és amelyből a dunamelléki reformátusok kacsintanak ki a világra.

Mi van a kopott csengő mögött?
Segédlelkész. Kopott csengő jelezte 1991-ben a kecskeméti parókián, hogy hol lakik a fiatal pap, aki az ifjúsággal foglalkozik.
Ha valaki ma keresné az Istent, aki el van bizonytalanodva a holléte felől, vízionálhat hasonlót. A felirat fele leszakadt, a csengő kopottas, ránézésre nem is biztos, hogy működik.
Működnek-e a kicsi közösségek, amelyekben megtalálható az Isten? Mondjuk a szeretetgyakorlásban, egymás felé fordulásban?
Végül is van-e különbség sörözés és sörözés között? Szent sört iszik a teológus, hogy ne prédikáljon vizet? Nem tudom.
Akik a képen vannak, azoknak a története ma ezer szálon futott és íródott tovább, rendeződött át – mi közünk nekünk ezekhez az egykori tekintetekhez, akik egymásra néznek Kecskemét főterén, a Hold utcai gyülekezetben, Taliándörögdön vagy a budapesti teológián?

„Van, aki jól ismer valakit, mégsem ismeri fel a képen” – mondja Bölcsföldi András az egykori tekintetek gazdáit figyelve. Valami azonban felismerhetően ott van a fotókon. A kapcsolat.
Visky András Jézus Krisztus legboldogabb próféciájának gondolja, amikor a Máté evangéliumában annyit mond a Megváltó: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának. Talán ez látszik. A „kövek” nélküli láthatatlan kapcsolódás ember és ember között. Hozzáférnek egymáshoz. Talán.

A csoportképeken is, amelyekben ott a kötelező, a kényszeredettség. Már menne mindenki, de még össze kell állni. Bölcsföldi András szerint mégis minden csoportkép állít valamit arról a közösségről, amelyben készült. Így mondja a teológia spirituálisa: közösség. Minden képen ez került dokumentálásra: emberek, akiknek közük van egymáshoz. Egy teológushallgató elmondja élete első prédikációját. Ez is közösségben történik, közösséget formál.

„Nagyon fontosnak tartom azt a mozzanatot, amikor egy lelkész kimegy a saját gyülekezetéből, közegéből, és ott teremt közösséget, közvetlenül és tompító nélkül lép bele kapcsolatokba és lesz benyomása az életről. 

Ezekben a helyzetekben az a különleges, hogy nem lehet kiszámítani, mi fog történni” – mondja Bölcsföldi András.

Professzorok az erdélyi faluban
És azt ismered, amikor egy oxfordi térképtörténész professzor és egy szombathelyi történész Magyarigenben előadást tartott a budapesti teológusoknak? Vicc is indulhatna így. De ez nem vicc. Maroknyi budapesti teológuscsapat egy erdélyi parókián oxfordi professzorokat hallgat. Tervezetlen, de meghatározó találkozásokat rögzített a kamera a múltban azok számára, akik a jelenben is erre vágyakoznak. Nem nagy dolog, egy kávé a verandán. Lehetséges még mindössze azért, mert érdekel, hogy ki a másik és mit gondol?

A Ráday Ház díszterme előtti térben, majd január 30-tól a Markusovszky tér felőli aulájában látható kilencven kép a szubjektív gyűjtés még szubjektívebb válogatása tematikus csoportokba rendezve, a fotóhumortól a csoportképekig.
Gyanakodhatnánk elírásra az egyik szekció címe láttán. Kezdettek olyan elkezdett dolgok, amelyek később valóban kibontakoztak, bár a kép elkészültének pillanatában még a fotós nem tudhatta, hogy az adott esemény valaminek a kezdete.
Ki tudja, hogyan hívták volna a Csillagpontot az első ötlet szerint? Elárulom, kicsin múlott, hogy a református ifjúság nem Kukorítra jár kétévente.

2002-ben kezdődtek a BölcsTours reformációs útjai – annyira kevés pénzből, hogy nem merem leírni, úgysem hinné el senki, hogy így is lehet. A komfortfokozatuk persze nem a luxus felé konvergált, viszont azt az egyenlőséget hirdette, amelyben a teológia rektora és az egyszeri diák egyazon templom kövezetén aludt éjszaka. Ennek a ténynek önmagában van evangéliumi jellege.

Bölcsföldi András sem azért kezdett utakat szervezni, hogy aztán fényképeket készíthessen róluk, bár kétségtelen: ha nincs út, nincs kép sem.

„A lelkészi szolgálatot elsősorban a pásztorolás és a közösségszervezés keretében gondolom el. Személyes törődést és közösséget adni a ’bárányoknak’, törődni velük, jól tartani őket, ami persze az igei táplálásukat jelenti elsősorban, de ennek van szellemi része, amivel a kultúrához, az irodalomhoz, a társadalomhoz kapcsolódunk. A harmadik szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy mindezt a testi valónkban éljük át, ezért kirándulunk, sportolunk – és eszünk is együtt, így valósul meg teljességében a közösség.

A Művészetek Völgyében, ha főztünk egy tál levest, adtunk annak is, aki csak úgy arra járt. De volt olyan is, hogy Pál apostol nyomában járva dinnyét ettünk kenyérrel egy napig Törökországban. Ezek nem társasutazások napi háromszori étkezéssel, hanem együtt megélt kalandok, amelyekben ott vannak a megpróbáltatások is – fényévnyire persze Pál apostol megpróbáltatásaitól.
De az igazi utazásszervező géniusz az édesapám volt, aki a ’70-es, ’80-as években nem akármilyen ellenszélben vitte a falusi gyülekezetét külföldre. A mai napig nem tudom elképzelni, hogyan.”

Mi a közös Szabó Magdában, Kányádi Sándorban, Röhrig Gézában és Palya Beában?
Persze, hogy. Mindegyikük volt a Ráday 28-ban. A kiemelt találkozások között ott vannak a színházzal, egyes társulatokkal alakult kapcsolatok is, amire a szervező csak úgy emlékszik: „Nekünk jó volt, hogy egy teljesen más gondolkodású csapat eljött és mi megvendégeltük őket.”

Korszakról korszakra, képről képre tetten érhető ennek a megvendégelési szándéknak az állandósága, a természetes egyenrangúság, amiben a pásztor egymás mellé rendel „hivatalos” és „nem hivatalos” elhívottakat közösségre, szolgálatra.
Látunk egy képen tizennégy lelkészt – más-más kegyességi irányzatból. Együtt szolgáltak.
Azon gondolkodom, hogy a Krisztus-test eltérő funkciói érthetőek, elfogadhatóak-e ma?

Megmaradt-e az egymás iránti kíváncsiság és a valódi érdeklődés? Az alternatív egyháztörténet arra is jó, hogy újra felhívja a figyelmet: amit látunk, az nem a valóság. A valóság nagyobb és jelentősebb része láthatatlan – ezt nem árt szem előtt tartani, túl a képeken.

Képek: Bölcsföldi András