És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték Istent
 Lk 2,13 

Minden olyan valószerűtlenül, szürreálisan, álomszerűen történt. Alig egy napja. Mint mikor az angyalok elindultak a nagy fehérségből, Isten világából „Mennyekből hogy alászálla, és a pásztorokhoz juta, nékiek ekképen szóla”.
Megnyílt az ég, a kis résen számtalan angyal jelent meg, dicsérve és magasztalva Istent. Amikor elindultunk teológusokkal Budapestről, hogy karácsonyi csomagokat vigyünk a vajdasági Módos község és környéke gyermekeinek, akikkel nyaranta anyanyelvápoló keresztyén tábort tartunk, sejtettük, hogy valószínűtlen lesz az egész (mint mindig), csak a mértékben voltunk bizonytalanok. Kecskemét, Szeged (halászlé!), Szabadka, Újvidék, Nagybecskerek, Torontálszécsány, Módos. Tovább nincs is. Pár lépésre már Románia van. Ez mindennek a széle, nyelv- és tűréshatáron túl. Útközben a táj gyönyörű, ahogy az ilyentájt lenni szokott. Sávosan van hó, egyik pillanatban végtelen fehérség, máshol a frissen kisarjadt zöld vetés látszik, ismét máshol a szántóföld barna és fekete rögei. Az útmenti mezőn őzek keresgélnek, varjak szállják meg csapatostul a fákat, kis nyuszik szökellnek előttünk. Haladunk előre a nagy fehérségben, az utat egyre biztosabban lepi be a mennyei vakító manna. 

Aztán éjféltájban az áhított falu előtt pár kilométerrel süvítő szél feszül kisbuszunknak, a vihar vadul kavarja előttünk a havat, torlaszokat emel. A hófehér átfújások eleinte még szép fotótémának tűnnek, majd bevadul a táj, hótorlaszok emelkednek percek alatt a semmiből, jobbról is, balról is fal vesz körül, döccen a kisbusz, majd egy hókupac közelében megáll. Se előre, se hátra. Foglyok vagyunk. Viharos szél tépi magát, nekidörgölőzik a busznak, bent meleg van, csodálva csodáljuk az ablaküvegre rakódó kristályokat, mint akik nem is számolnak azzal, hogy a csodálatos és félelmetes hó fogságában is tölthetik az éjszakát. 

Hólánc! El se induljunk nélküle! – jól mondtuk. Milyen csoda ez az egyszerű szerkezet. Isten gondviselésének eszköze. Előttünk néhány autó beragadva az út havában. Fagyos szélben, fagyos kézzel, fagyos fémet szerelünk össze. De megmozdul a buszunk, mi már jól lennénk, de mit tegyünk? Forduljunk vissza a gyerekek ajándékával, melyek színes csomagocskákban sorakoznak egymás mellett a busz hátuljában, s csak azt a pillanatot várják, hogy néhány csodát és ajándékot váró gyermekkéz végre magukhoz ölelje őket? Éljük át a kudarcot, hogy nem érünk el utunk céljához, vágjuk le szárnyainkat, és a Berlin fölött az ég és Angyalok városának mennyei főszereplőinek szomorú földre szállásának legyünk élő tanúi? 

És akkor a távolban megpillantunk egy angyalt! Sárgán villog a fehér hómezőben, a kavargó kavalkádban alig látjuk, szinte csak ismerős ütemes felvillanásait észleljük. A sárga angyal. Valószerűtlen fény. Honnan kerül ide?

Néhány kocsi előtt eltolja a havat a hókotrásra befogott kis markológép. Nem ismerünk senkit, de bizalommal állunk be a szerb-magyar konvojba (délután majd külön csapatoknak szurkolunk a kézi EB bronzmeccsén, de most együtt araszolunk). Egy kocsit mi is kitolunk a hóból. Mindnyájan eljutunk a településig. Sem előtte 10 perccel, sem utána öttel nem tudtunk volna kimenekülni. Az angyalok mindig idejében jönnek. Amikor jönniük kell. Így lehetünk mi is a karácsony hírnökeivé. Amikor a gyerekek nekünk szavalják Szilágyi Domokos versét, a kis karácsonyfa tetején trónoló papírangyalra tekintek. Mintha rám mosolyogna. Visszamosolygok. Együtt énekeljük az angyalok kórusában: „Dicsőség mennyben az Istennek...”

Bölcsföldi András
református lelkipásztor

A teológusok és más egyetemisták módosi ajándékos útját az Ágoston Sándor Alapítvány szervezte és támogatta.