A két út közül az egyik a külső út, amíg az ember beszerzi, becserkészi, utánamegy a tárgyaknak, bosszankodik, kinéz, kattint, megrendel, nyugtáz, dönt vagy éppen saját maga készíti el az ajándékot.
A másik a belső út, amikor az ember elképzeli magában azt, akinek adja: mire van szüksége, mi esne jól neki, mi a legeslegeslegjobb. Belül készíti az ember a szívét, feldíszíti magában is a kiválasztott tárgyat, és már előre örül, milliószor elképzeli, hogy milyen arcot vág majd az illető, ha kibontja.

Már félúton járhattak, amikor egyik este az oázisban kiült egy fa tövébe, és felnézett az égre. Milyen régen indultak el! Már nem is emlékezett pontosan a napok számára - több hete is volt, talán hónapokkal azelőtt. Jó volt visszaemlékezni a hosszú előkészületre. Milyen gondossággal válogatták ki az úthoz szükséges dolgokat. Megvárni a karavánok jöttét-mentét, kiválasztani a selymeket, fűszereket, szőtteseket. Összegyűjteni az élelmiszert, aztán tervezni az utat a térkép, a beszámolók alapján, majd rögzíteni az ismert megállóhelyek, karavánszerájok pontjait. S még mennyi figyelmet fordítottak a tudományra, hosszú napokon keresztül vizsgálgatták a csillagokat, sokszor csak az eget látták, homályosságot, érvényes vagy nem lényeges utalásokat olvastak. Aztán végül, úgy tűnik, minden összeállt: népes csapat tudósokból, csillagászokból, segítőkből, az expedícióhoz szükséges emberekből. És erős védelemből, hiszen nem kevés kincset hoznak magukkal. De hát, egy királynak viszik. Nem csak egy egyszerű uralkodónak, hanem a királyok királyának. Visszaemlékezett, hogy amikor a teve hátára tették a kinccsel teli ládát, noha bízott az embereiben, mégis saját kezűleg húzta meg a szíjakat, csomózta meg a köteleket, s igazította meg a hevedereket. Mégsem holmi kacat van a ládában, hanem értékes arany. A kincsnek oda kell érni. És nekik is.

És három élete.
Az első a beszerzés, amíg eljut a fa alá a szépen becsomagolt ajándék. Ezek is külön történetek, mindegyiknek a magáé. Mindannyian kerestünk már meg szüleink hálószobájában álló szekrénynek vagy a félreeső gardrób mélyébe rejtett ajándékot félelmek, a lebukás veszélye és a számonkérés esélye közt. És átélve a mérhetetlen nagy csalódást, hogy már nem meglepetés az ajándék megkapása, és még el is kell játszani, hogy most látom először. Karácsonyi hazugság a szent fa árnyékában. De az út maga lehet szép is. A kiválasztás, a megtervezés, a becserkészés, a végső döntés, a megvétel, majd a jóleső hang, amikor a gondosan kiválasztott zizegő csomagolópapírban halad előre az olló, a hajlítgatás művészete, az ügyeskedés, a ragadós játék a celluxszal, a kis kártya beletűzése, a név ráírása: Anyunak, Apunak, Bátyus, Hugi, Nagymaminak, Lacinak, Emesémnek... Elképzelni, hogy mutat majd a fa alatt. Ne legyen hivalkodóan elöl, de ne is hátul. Hogy rá is essen a karácsonyfa fénye.

Furcsa érzés volt a megérkezés. Azt is mondhatni, hogy megdöbbentő. Úgy számolták, hogy az eljövendő világ királyának a fővárosban, Jeruzsálemben kell megszületnie. Automatikusan arra vették az irányt, még a csillag is arra vezette őket. Sima ügynek látszott. Aztán találkoztak Heródessel, aki nagyon nagy tisztelettel bánt velük. Megvendégelte őket és szokatlan nagy nyájasságot mutatott. Rögtön gyanús volt. Majdnem meg is tévedtek, hiszen a csillag útja lassabbnak tűnt, majd meg is állt „a fölött a hely a fölött", de az Betlehemben volt, pár órányi járásra Jeruzsálemtől. Számolásaik oda vezették őket. Mikor megtalálták és beazonosították a konkrét helyet, még jobban megdöbbentek. Tényleg egy istálló utazásuk végcélja? Állatok, bűz, alom, jászol, egy lehetetlen hely. El is bizonytalanodtak, de amikor meglátták a kisdedet anyja karjában, minden kételkedésük és ellenérzésük megszűnt. Ő az. Őt keresték. Semmi kétség. Őrá vártak, miatta tették meg a hosszú utat. Neki hozták el kincseiket. Amikor letörte üvegcséje nyakát, a barlangszerű helyen szétáradt a tömjén mélyről jövő, kellemes illata. Betöltötte a helyet.

A második, a kibontás nagyon rövid idő, de katartikus pillanat, mert összesűrűsödik benne a szeretet, az elő- és utótörténet egyben. Az ember a fa mellett állva már saccolgat, melyik lehet az enyém, melyiket ki kapja, vajon a testvéremé a nagyobb vagy ezúttal az enyém.
Milyen jó lenne, ha az a szép színes papírba csomagolt az enyém lenne! És az örök méricskélés: mi lehet benne? Eldönthető-e az alakjáról? Hasonló a tavalyihoz? Vajon a kapott ér annyit, mint az adott? Itt egy szép könyv, ott egy labda? És a megkapás megkapó pillanata: puszi, ölelés, néha az ajándék közénk áll. Megbök a sarkával. Aztán a kibontás pillanata. Az ember egy darabig küszködik megtalálni a cellux szélét, hogy el ne tépődjön a csomagolópapír, majd a meddő vállalkozás átcsap vad tépkedésbe, ha már nem tudom megmenteni, pusztuljon az egyébként szép körítés. Lássék meg, hogy a benne levőre figyelek! S a lelepleződés öröme, ami először nem is látszik, a megdöbbentésé, a hasonlítgatás sötét számolása, mely átvillan az agyunkon. És az igazi öröm, minden összeáll: a másik tervezte, utánajárt, megvette, kitalálta, megalkotta és most itt van, végre a kezemben. Mennyit törődött vele! Ékesíteni fogja életem. Gazdag vagyok, mert megajándékozott vagyok.

Más úton tértek vissza. Heródes mézesmázos szavai, ígéretei és a csodás gyermek a szüleivel meg az egész környezet nagy ellentmondásban voltak egymással. Inkább nekik hittek. Néhány napos ott tartózkodás után hazafelé vették az irányt. Más úton mentek, és más szív vezette őket. Ők hoztak kincseket, és úgy érezték, ők gazdagodtak meg. Pedig eleinte volt bennük egy kis csalódás, mert a királyt nem gyermeknek, és semmiképp sem csecsemőnek képzelték, végképp nem helyezték volna ilyen környezetbe. Ők az ajándékot is inkább felnőttnek szánták, igazi királynak, aki előtt ők is méltóképpen hódolhatnak. De elfogadták, hogy ez most így történt, és leborultak a kisgyermek előtt, megnyitották kincses ládáikat, meghajtották térdeiket, és lehajtották fejeiket. A mirha, a Közel-Kelet legfőbb kincse, értékes csereáru, fő jövedelemforrás volt. A balzsam nemcsak illatos volt, hanem az elkészítésének módjában is különbözött mindentől. A titok apáról fiúra szállt. De az értékes illatszer, a kenőcs mindent orvosolt; szolid, kellemes illata volt. Most megelégedéssel nyugtázta, hogy ez az egyszerű, de mindenképpen szent család, most is éppen ezt az illatot árasztja maga körül. Jó volt visszagondolni az ajándékra, ez éltette végig a hazafelé vezető úton.

A harmadik az utótörténet. Mi lesz a tárggyal? Vajon használja, hordja, viseli, kiteszi, lógatja, előveszi, olvassa? Nem mindegy.
Vannak régi ajándékok, melyek hozzánk nőnek, nem tudjuk már, hogy kitől kaptuk, csak azt, hogy egykor ajándék volt, nagy ajándék. S olyan is van, amit másnap kiviszünk a lakásból. Vagy megeszünk, elfogyasztunk, eltüntetünk. A tárgyaknak egyéni sorsa van. Összefügg-e az utóélet a barátunk, rokonunk életével? A kapcsolat alakulásával? Ugyanazt a megajándékozottságot érezzük-e később is, amit akkor éltünk át, amikor megkaptuk a tárgyat? Eltűnik-e varázs, megszűnik-e a hozzá kapcsolódó jó érzés, megszokottá, hétköznapivá lesz-e a tárgy, szürkévé fakul-e a színes csomagolás rikító emléke? Benne maradunk a történetben vagy elhagy minket? Amilyen hosszú az előkészítés s pillanatszerű a megkapás aktusa, vajon milyen és meddig tart a következmény? A hatás? A próba? A barátság ideje. A megajándékozottság öröme.

Az ajándék útja az ajándék vágyával kezdődik el bennünk.

Bölcsföldi András
A szerző református lelkipásztor.