Nem beszélnek

A bölcsebbek tudják, az élet ajándék, és készülnek arra, hogy amit kaptunk, azt egyszer elveszítjük – mondja a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. Komlósi Piroska pszichológus szerint ez a fajta gondolkodás ritka, ugyanis a mai társadalom túl nagy jelentőséget tulajdonít a jelennek és az adott helyzetnek. A veszteségek kezelésében a modern embernek sok tanulnivalója van. A legszembetűnőbb hiba, hogy sokan nem beszélnek a veszteségeikről – állítja a szakember. A hallgatás oka az lehet, hogy a gyásszal járó állapotot hiányosságként, tökéletlenségként élik meg.

A könnyeknek ki kell jönni

A gyászt nem lehet egyedül feldolgozni. A környezet reakciói igazolják vissza a gyászoló számára a vesztesége, gyásza realitását. Az ismerősöknek, barátoknak, családtagoknak nagy szerepe van a gyászoló segítésében. A nyugati kultúra egyik nagy hiányossága, hogy kevesen kérdezik meg a másikat, hogy érzi magát. Komlósi Piroska szerint nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy egyszerű, csendes kérdéseket tegyünk fel - hogy viselted a temetést, hogy bírod az egyedüllétet –, amelyek megnyithatják a gyászolót.
- Nem kell félni a sírástól, egyszerűen csak ott kell maradni a gyászoló mellett. A könnyeknek ki kell jönni. Sokkal nagyobb baj, ha valaki elfojtja a gyászt, ami később átmehet pszichoszomatikus betegségekbe. A néphagyomány ismeri az együttsírást; minden vasárnap délután bekopogott valaki az özvegyhez, beszélgettek, és a közösség teljes természetességgel vállalta fel a gyászoló lelki gondozását. Rendszeresen, szinte vizitszerűen látogatták a magára maradottat, egy órát beszélgettek, elemlegették a múltat, és így gyógyult a seb.

A kóros gyász

A gyászév letelte az esetek többségében már egy lezáró fázis. A halálozás egyéves évfordulója azonban fontos dátum, ott még elsiratják az elhunytat, de az élet kezd visszatérni a régi kerékvágásba. A kóros gyászt könnyen felismerheti a környezet – mondja Komlósi Piroska. Ezekben az esetekben a gyászoló nem tud elszakadni az elhunyttól, körülötte forognak a gondolatai, a lakás berendezése változatlan; az eltávozott tárgyai, ruhái ugyanott vannak. Ilyenkor a környezetnek szeretettel kell bátorítani a gyászolót, hogy adja át a teret az élőknek. Segítséget lehet adni a pakolásban, rendezkedésben, ekkor a betokozódott gyász továbbmehet – sorolja tapasztalatait a pszichológus.

A hívők gyásza

Téves felfogás, hogy a hívő embernek nem fájhat a gyász csak azért, mert tudja, hogy az eltávozottnak már jó. Komlósi Piroska szerint a hívőknek is fel kell vállalni a fájdalmukat. A hit az örök életben még nem jelenti azt, hogy könnyű lenne megszokni az űrt, amit az elhunyt hagyott maga után. A hívő ember riadalma nem olyan intenzív, mert a remény élteti, de a veszteséget neki is fel kell dolgozni. A gyászolónak át kell rendeznie az életét, újfajta megoldást és egyensúlyt kell találnia, és ez hívőnek, nem hívőnek egyaránt nehéz.
– Veszélyt látok abban, hogy a hívő ember valami tévesen értelmezett kegyelmi könnyebbség által letagadja az emberi mindennapunkat jellemző fájdalmakat, ezt nem szabad – figyelmeztet a pszichológus.

Emlékezzünk jól!

Halottak napja környékén elmegyünk szeretteink sírjához és emlékezünk.
– A rítusok, a gyertyagyújtás, a csendesség teret ad az imádkozásnak. Emellett fontosnak tartom, hogy a családtagok beszéljenek az elhunytakról. Adjanak hálát, hogy közöttük volt, emlegessék fel, hogy mit köszönhetnek neki, mit adott a családnak, de ne hagyják ki azt sem, hogy milyen terheket jelentett, és milyen esetleges konfliktusok voltak, hiszen ezzel együtt kerek és teljes az élet. Mondják ki, hogy nyugodjék békében, és az emlékét megőrizzük. Ezek egyáltalán nem üres mondatok. Erőt ad, ha beépítjük magunkba az elhunyt emlékét, ha tudjuk, hogy egyszer szerettünk valakit, és mi is szeretve voltunk.

Fekete Zsuzsa