A Szentírás olvasói, szavának hűséges követői imádkozni is az igéből tanulnak évezredek óta. Istentiszteleteken, liturgiákban, hívő közösségek alkalmain, teológiai értekezésekben, testvéri közösségekben mindegyre, de leginkább mindvégre hangzik ez a szent szó: ámen. Ezzel a szóval pecsételjük be boldog bizodalmunkat, hogy Isten annál is jobban és helyesebben meghallgatja, meg akarja hallgatni, sőt meg is hallgatta imáinkat, mint mi azt kívánhatnánk: a hálaadást is, a vallomást is, és a kérést is – egyszóval: minket magunkat. Jézus a Hegyi beszédben csodálatosan bontja ki ennek az egy szónak a legmélyebb tartalmát is, hiszen amikor arra buzdít bennünket, hogy gyermeki bizodalommal vigyünk mindent a mennyei Atya elé, jelzi, hogy Isten már akkor is tudja, mire van szükségünk, amikor szívünkben még meg sem született a gondolat. S valóban, mi más ez az egyetlenegy szó, mint annak megélése, hogy Isten kész megnyitni számunkra szeretetének véghetetlen világát?!

Van azonban a Bibliában  néhány hely, ahol ezt az egyetlenegy szót: ámen, amelybe minden bizodalmunk és reményünk belefér, kétszer egymás után olvassuk. Például a 41. és a 89. zsoltár végén. A bibliatudósok szerint ez a kettőzés formai jegy, amely azt jelzi, hogy a Zsoltárok könyvének egy-egy nagyobb szakasza lezárul, és egy másik nagyobb szakasz kezdődik. Némely kritikus szerint itt pusztán arról van szó, hogy a régi-régi másoló még egyszer odaírta, hogy ámen, mert annyira feltolult benne a buzgó áhítat.

Én nem pályázom most tudós babérokra, és nem is akarom a hallgatókat efféle megjegyzésekkel terhelni. Inkább engedjék meg, hogy ha elgondolkodtak már azon, miért áll kétszer is egymás mellett az ámen, hadd tegyek néhány szerény megjegyzést. Úgy érzem, hogy ez a kettőzés több  puszta formai jelzésnél. Itt mintha az egyik ámen a miénk lenne, a másik pedig Istené. S talán az első ámen a miénk, mert ezzel lépünk be az imádság meghallgatásának boldog reményébe, így bocsátjuk útjára kérésünket, ezzel pecsételjük be a könyörgést. Így aztán a második ámen Istené, Aki igent mond imádságunkra. Mi azt mondjuk: úgy legyen, Isten azt feleli: úgy lesz. Mi azt mondjuk: bizony, ezt és ezt kértem, Isten azt feleli: bizony, már meg is hallgattam. De lehet, hogy fordítva van, és Istené az első ámen. Ekkor miénk a második ámen, ekkor már teljes reménnyel, vagyis a bizonyossággal lépünk Ő elé, hogy már kijelentette: meghallgatta kérésünket. Vagyis tudom: mit kell kérnem. Avagy, még inkább tudom, hogy kitől kell kérnem. Ha Ő mondja először, hogy ámen, akkor én attól kérhetek föloldozást, életet és mindent, Aki már végtelenre nyitotta örök szeretetét, és várja a boldog hazaérkezőt. S talán nem is kell a sorrend kérdését eldönteni, mert ha Krisztusra tekintünk, aki valóságos Isten és valóságos ember, tudhatjuk: ő mindkét áment kimondta: őbenne lett igenné Istennek minden ígérete és őbenne lett  ámenné Isten minden dicsősége. Ámen, ámen.

Szabó István
püspök

Elhangzott 2014. január 19-én és a Kossuth Rádióban.