Barthos Gergely mindig falusi pap akart lenni, így elfogadta egy kis vidéki közösség hívását három és fél évvel ezelőtt, és Budahegyvidékről Hévízgyörkre ment. Nagyjából húsz község tartozik a lelkészhez, közte két kisváros, Aszód és Tura. Ez szinte körbefoghatatlan nagy területnek tűnik; a gyülekezetépítés és istentiszteletek mellett hittant kell tartani az óvodában, iskolában, és mellette keresztelni, esketni, temetni, lelkigondozni. Barthos Gergely azonban egyáltalán nem panaszkodik.
– Ebben a helyzetben a legjobb kontroll, hogy az Úristen világosan megmutatja, hogy mit kell tennem és nem vár tőlem olyat, ami lehetetlen. Nekem az a felelősségem, hogy emberileg a maximumot hozzam ki magamból a szolgálatomban, de nem terhelhetem magam azzal, amit már nem tudok megtenni. Ami túl van a fizikai képességeimen, azt el kell engedni.

Két arc
A lelkész szerint a falusi „papságnak" két arca van. Nagyon szereti, hogy ismeri az embereket, tudja, kik élnek körülötte, és a falubeliek is ismerik őt.
– Jó érzéssel tölt el, hogy tudom, ki jön velem szembe az utcán, és az emberek odafigyelnek egymásra. A nehézséget inkább az okozza, hogy egy tradicionális falusi közösségben nehéz bármi újat elindítani. A gyülekezet azonban meggyőzhető, ha látja, hogy a változtatás jó irányba visz. Amikor Hévízgyörkre kerültem, hatszor osztottunk úrvacsorát évente, de megbeszéltem a presbiterekkel, hogy gyakrabban lenne szükség erre a fajta közösségre. Azóta minden hónap utolsó vasárnapján együtt úrvacsorázunk. Ennek a változásnak a súlyát leginkább az értheti, aki tudja, hogy mennyire bebetonozott a rend egy falusi gyülekezetben.

Fiatal lelkészként a gyülekezet élén
– Nem a kor határoz meg lelkészként sem, hanem az emberi korlátozottságom. Hogyan is szólhatnék bele egy másik ember életébe? Sehogy. Attól, amit én mondok nem oldódnak meg egy ember életének gondjai. A lelkipásztori szolgálat nem erről szól. Nekem Isten üzenetét kell átadnom akár a szószéken, akár a négyszemközti beszélgetésekben, és nem mások életét elemezgetni, arra vannak más szakmák. Lelkészként nem saját magamat képviselem, hanem valami olyat, ami az én életemet is folyamatosan gyógyítja, és tudom, hogy a másik életére is ez a megoldás. Aki bizalommal fordul felém és feltárja személyes dolgait, tapasztalja, hogy nem az én személyem a fontos, mert nem ez a segítség forrása. Ezt igyekszem is minden alkalommal tisztázni a beszélgetéseken. Az istentiszteleteken sem az emberi dolgok számítanak, ezt tudja a gyülekezet is.

Epizódszereplő
– Az Úristen kezébe vesz egy közösséget, és ad emberi eszközöket is a gyülekezet formálására. Én is ilyen eszköz, epizódszereplő vagyok, akit használ. A hévízgyörki gyülekezet már megvolt az ezerhatszázas években is, Isten akkor is gondoskodott róla. Három és fél éve vagyok itt, de nem ez számít. Látom, hogy az Úristen mennyi mindent végzett ez idő alatt is; a munkája nyomán sötétségből jöttek ki emberek, és ez életük fizikai értelemben vett megmentését is jelentette.

Jó ránézni
Barthos Gergely arról beszél, hogy jó érzés látni a gyülekezet növekedését, beindultak új alkalmak, továbbfejlődtek és erősödtek a közösségek. Feloldódtak olyan távolságok, amelyek korosztálybeli, gondolkodásbeli, vagy származásbeli (beköltözők, őslakosok) különbségek miatt alakultak ki.
– Ez sem emberi munka, Isten tüntette el a távolságokat, és a gyülekezetet olyan közösségé formálta, amelyre jó ránézni. Közben fizikailag is gyarapodtunk, felújítottunk, építettünk, de erről ritkábban beszélek, mert a gondolkodásom középpontjában a lelki dolgok állnak. Ettől függetlenül természetesen mindent lelkiismeretesen kell végezni az adminisztrációtól a prédikálásig.

Cselekedetek helyett csend
A lelkipásztori szolgálat sokféle teherrel és kudarccal jár és vannak olyan hibák is, amelyek tapasztalatlanságból adódhatnak.

– Talán ahogy a fiatalokra általában, így rám is leginkább a türelmetlenség a jellemző. Türelmetlenség saját magammal, a gyülekezettel és sokszor Istennel is. Azt akarom, hogy legyen már ez is, az is, de sokszor nem erre van szükség. Nem mindig az a lényeg, hogy történjék valami, vagy valamit csináljunk, hanem az, hogy Istennel csendben legyünk, rá figyeljünk, csodáljuk a nagyságát. Ezek a gondolatok Cseri Kálmán volt pasaréti lelkipásztortól valók, de csak most érzem igazán ezeknek a súlyát. Van, amikor, ki kell kapcsolni a telefont, bezárni az ajtót és egyszerűen csak csendben lenni az Istennel. Lelkészként ügyelni kell arra, hogy nem mindig feltétlenül a cselekedetekre van szükség.

Jó reggelt!
Amikor az „elbújás" veszélyeiről faggatom a lelkipásztort, egy történetet mesél egy falusi lelkészről, aki fölkelt minden reggel hatkor, kiment a kertbe, köszönt a munkába induló embereknek, hogy lássák, ébren van, majd visszament aludni.
– Nem a gyülekezetnek, hanem Istennek felelek a tetteimért, ez súlyos dolog. Az emberek megtéveszthetők, az Isten nem. A neki való számadásunkban csak az igazság számít, ugyanakkor fölment hamis elvárások alól.

Ott van mindenhol
Nem csak a fiatal lelkészek problémája, hogyan segítsenek a szenvedőknek.
– Nehéz helyzet, amikor sorban jönnek a csapások egy emberre vagy családra. Ilyenkor megfordul a fejemben, ha én lennék ugyanabban a helyzetben, hogyan lenne békességem elfogadni Istentől ezeket a nehézségeket. Hiszem azonban, hogy az Úristen nem rak nagyobb terhet senkire, mint amit el tud hordozni. Ha valaki szenved, nem mondhatom neki lelkesen és bölcsen, hogy holnaptól minden jó lesz, csak imádkozni kell, és megoldódnak a dolgok. Nehéz elmagyarázni, hogy ebben az emberileg felfoghatatlan helyzetben is ott van az Isten szeretete, és a szenvedéssel valamit munkálni akar. Amikor valaki élő hit nélkül kapja a gondokat, akkor esélytelen arról beszélni, hogy Isten őt is szereti, mert egyszerűen nem hiszi el. Nekem lelkészként azt kell kimondanom, nem az történt a bajban, hogy Isten elfeledkezett volna valakiről, vagy összekavarta a dolgokat, nem szeretetlenségből vagy gondatlanságból engedte, hogy rossz történjen, hanem az Ő féltő szeretete valami módon ott húzódik az események mögött, és a tudta nélkül semmi nem történhet meg.

Fekete Zsuzsa