Budapesttől körülbelül 400 kilométerre, a Szilágy megyei színmagyar Zsobokra sodort minket utunk. Hála az Égnek, hogy volt hová és volt min – hiszen nem is olyan régen még rendes út is alig kanyargózott Kalotaszeg eme különösképpen elrejtett falvacskája felé. Egy tucat s még annál eggyel több önkéntes fiatal, többségében a pesti teológia soraiból, az Ágoston Sándor Alapítvány adományainak célba juttatására, illetve néhány napos tábor szervezésére vállalkozott augusztus közepén. Az itteni Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola Központ egyik helyszíne annak a missziós munkának, mely a határon túl egészen a felnőtté válásig kíséri a segítségtől, támogatástól és nem kevésbé a szeretettől rendkívüli mértékben függő gyerekeket, illetve fiatalokat. A Kalotaszegi-medencében fekvő gyermekotthon lakói árva, félárva vagy hátrányos helyzetű családokból érkeznek. A magabiztosan tipegő, még csak pár szóval beszélgető gyermektől egészen a 18. évét éppen betöltött dacos legényig sok mindenkivel találkoztunk. Az alábbi gondolatok egy, a zsoboki világra rácsodálkozó és a kicsik nagyságától megrendülő, valaha tanárnőnek készülő lány sorai.

Szeretem az egyetemet. Rendületlenül hittem – és ezt belénk is oltották –, hogy piszkosul fontos dolog szögfüggvényekhez, kolloid-rendszerekhez és vetésforgókhoz érteni. De ha királylányt nem tudok rajzolni... És mentegetőzni kezdtem, mintha legalábbis egy utóvizsgán lennék. De királylányt nem tudtam rajzolni... És fájóbb is megbukni egy gyermek előtt.

Felnőtté válni könnyebb, mint gondolnánk. „Jössz most velünk focizni?" – épp ketten is csüngtek a karomon, húzva-nyúzva igen kérlelőn. „Nem, most nem, de majd holnap..." – válaszoltam. A szemükből láttad, mielőtt kimondták volna azt, amit mindannyian tudtunk: hogy ha akkor rögtön nem, akkor holnap sem, és majd azután sem.

– Hagy fessem ki az arcod... légyszi! - kéri a tigrissé maszkírozott fiú.
– (nevetve) Komolyan? Tényleg szükség van erre?
– Igen... nekem fontos lenne.
– (még mindig nevetve) Ez fontos? De miért fontos?
– ... Azért fontos, mert akkor... ugyanúgy nézünk ki, és akkor mi egy csapatban vagyunk.
– És az jó dolog?
– Igen. Légyszi...

Te, Gyerek... Fogom a kezedet. Te fogod a kezemet. Sétálunk. Nem is tudjuk, melyikünk fogódzkodik jobban a másikba. Hogy Te nyújtottad-e felém a mancsodat, vagy végül nekem volt-e szükségem rá, hogy összepacsizzunk... Te kicsi vagy, én nagy vagyok – és ahogy egyre nagyobb vagy, úgy vagyok én egyre kisebb.

Verekedés készült... A vér kiszökött a fejemből, dermedtté alvadt a lábaimban. Az egyik srác egy nagy egész görcsbe rándult össze. A másik már jóval arrébb... futott, menekült. És nem érted, az előbb még nevetett vagy épp valamiről okoskodott, talán dacolt, egyik gyerek is, másik gyerek is. És nem tudom, ez a két állapot ült csatát bennem: a megfeszülőé és az elrohanóé.

Mesés este van. A felolvasó áll a porondon, a hallgatóság pedig törökülésben vele szemben, és ámulattal hallgatja őt. De nem itt. Itt egy asztalon kuporgunk, mocorgunk, fészkelődünk ketten, felolvasók – és egy kötetből, felváltva olvassuk a meséket. Tisztelt hallgatóságunk futkározik, esetleg éppen a nyakunkban lóg, de legalábbis szemmel láthatóan arra készül.

Nem szeretnél kivételezni - mégis tudatni szeretnéd, hogy egészen kivételesnek tartod Őt. Persze mindegyik Gyerek kivételes a maga nemében! Csak lehet, hogy annak az Egy gyereknek nagyon nagy szüksége lenne rá, hogy tudja ezt. Ki-vételezni, ki-venni, ki-emelni - nem a többiek közül. Hanem felültetni a saját válladra, hogy onnan messzebbre lásson. Lássa azt, amit te rendesen, két lábon állva látsz, Őróla.

Szabó Dóra