Áldás, békesség – köszön ránk az utcán egy mosolygós férfi, ahogyan a református börtönmisszió családi napjának helyszíne felé közeledünk. Az épület előtt egy pár sétál. A férfi boldogan öleli a nőt, az pedig karba font kézzel tűri. A feleség testtartása beszédesebb bármilyen szónál, a pszichológusok valószínűleg több előadást is tarthatnának egy ilyen képről. Hasonló lesz a fogadtatás, amikor kiszabadul a férfi a börtönből? Megvárja a felesége? Lesz hová hazamennie? – suhannak át fejemen kérdések, de nincs idő ezen morfondírozni.

Családi nap család nélkül
A Szegedi Fegyház és Börtön, valamint a református börtönmisszió Integrálódás a családba elnevezésű programját hetedik alkalommal tartják egy pályázatnak köszönhetően. Összesen nyolc fogvatartottat engedtek el három napra, hogy szervezett, egyházi programban együtt lehessen a családjával a börtönfalakon kívül, egy kollégiumban. Istentisztelettel kezdődik a nap, a terem megtelik az elítéltekkel és családjaikkal. Péter orgonál és az is rögtön feltűnik, hogy minden zsoltárt ismer. Nyugodtnak és jókedvűnek látszik, pedig senki nem jött hozzá.
– Egyedül vagyok, mégis örülök, hogy itt lehetek és nem a rácsok mögött. Itt egészen más még így is – állítja. Miközben rabtársai a családjuknak örülnek, Péternek csupán egy beszélgetés jut, velem.

Nem emberölés, gyilkosság
A negyvenes évei végén járó férfi kilenc éve ül a szegedi Csillagban, a legsúlyosabb bűntettért, gyilkosságért. Csaknem tizenöt évre ítélték, mert megölte a szomszédját.
– Korábban soha nem követtem el semmi törvénybe ütközőt, nem emeltem kezet senkire, aztán mégis gyilkos lett belőlem. Az áldozatom egy börtönviselt ember volt, aki gyakran zaklatott minket, végül a feleségemmel is kikezdett. Többször kértem segítséget a rendőrségtől a rendszeres zaklatások miatt, de ott csak annyit mondtak: uram, akkor szóljon, ha vér folyik.
Aztán folyt a vér; volt verekedés, fojtogatás, balta... Péter annyira gyűlölte áldozatát, hogy még emberölésnek sem volt hajlandó nevezni tettét, mindig azt mondta: gyilkosságot követett el. Nem embernek, hanem – mint fogalmaz – szörnynek tekintette áldozatát.
– A Miatyánkot mormoltam a gyilkosság előtt; imádkoztam, hogy „szabadíts meg a gonosztól", de nem vártam meg, hogy az Úr segítsen, magam vettem kézbe az irányítást. Sajnos a rossz utat választottam, megöltem egy embert.
Péter vallásosnak tartotta magát, de azt mondja, ma már tudja, mi a különbség a megtért hívő és a vallásos ember között.
– Bátran állíthatom, hogy hívő emberré lettem, és nem szégyellem, hogy a börtönben tértem meg. Valószínűleg az Úr akarata volt az is, hogy egy olyan akadályt gördítsen elém, ahol volt lehetőségem megtérni. Furcsán hangzik biztos, de hálát kell adnom Istennek azért, hogy börtönben vagyok, hiszen kint a civil életben sosem lettem volna hívő. Talán már nem is élnék – mormolja szinte maga elé. A játékszenvedélye miatt ugyanis komoly adósságai voltak és úgy véli, hogy emiatt agyonütötték volna a hitelezői, akik elől régóta bujkált. Péter arról beszél, hogy hálás, mert esélyt kapott egy új életre és arra, hogy bebizonyítsa – elsősorban önmagának –, képes talpra állni, más emberként viselkedni, függőségét leküzdeni. Mindehhez az Úr segítségét kéri.

A gyilkosok nem félnek egymástól
Néhány év még hátravan a szabadságvesztésből. Péter úgy emlékszik vissza, hogy az első évek könnyebben mentek a rácsok mögött; most, hogy közeledik a szabadulás, már csak cammognak a napok. Az édesanyja tavaly meghalt, egyedül a testvére várja haza. Addig marad a fogság és a különös cellák, ahol kilencükre összesen százhetven év börtönbüntetést szabtak ki. A gyilkosok nem félnek egymástól – mondja –, bár elég riasztó belegondolni, hogy aki mellette, illetve alatta fekszik az emeletes ágyon, azért van ott szintén, mert kioltotta valaki életét. Péter azt állítja, hogy az életellenes bűncselekményt elkövetők kiközösítik maguk közül azokat, akik gyereket vagy nőt öltek meg.
– Ez azonban sovány vigasz, amikor tudjuk: azért vagyunk bent mindannyian, mert elvettük egy másik ember életét.

Orgonára cserélte a játékgépet
Időmilliomos lett a börtönben Péter, így nekifogott a Bibliának, amit két hónap alatt elolvasott. Azóta naponta, szorgalmasan forgatja és minden kérdésére választ kap a Szentírásból.
– Meglepődök, amikor egyik pillanatról a másikra megoldást kapok a problémámra. Felemelő érzés, mert ilyenkor tényleg megtapasztalom, hogy nem vagyok egyedül, hanem itt van az Úr velem. Szoktam is mondani a társaimnak, hogy az Isten engem a tenyerén hordoz. Eleinte kinevettek, de most már kezdik elhinni. Hogy miért? Tíz évvel ezelőtt játékfüggő ember voltam, elhanyagoltam a családomat és öltem. A börtönben is fogadtam, kártyáztam. Régen a nyerőgép volt a mindenem. Mára ezt lecseréltem egy orgonára, megtanultam játszani, énekelni. Szívesen zenélek istentiszteleteken, ünnepeken. Miközben velem ennyi jó történik, sokan még mindig azt tervezik, hogyan követik el a tökéletes bűntényt, ha kiszabadulnak. És ha én szabadulok? Szeretnék bocsánatot kérni az áldozatom családjától, és viszek virágot a sírra. Megkövetem őt. Innentől csak az Úrra bízom az életemet.

Új élet, de kivel?
Koroknai András börtönlelkész szerint azoknak könnyebb új életet kezdeni, akiket várnak kint, a civil életben.
– A fogvatartottak nemcsak a börtönben, hanem szabadulásuk után is izoláltan élnek, kapcsolataik megszűnnek, lerombolódnak, így vagy maguk közül találnak barátot, vagy többségében magányosan élik az életüket.
A kint maradt házastársak általában nem képesek négy-öt évnél tovább várni, bár a nők valamivel hűségesebbek.
A család szerepe nagyon fontos a beilleszkedésben, anélkül igen nehéz helyzetbe kerül a fogvatartott.
A társadalom nagy része nem elfogadó, vagy ami talán még rosszabb, hamis: a börtönviselt ember szemébe mosolyog, a háta mögött pedig...

Fekete Zsuzsa