Bogárdi Szabó István református püspök nagypénteki igehirdetése elhangzott a Budahegyvidéki Református Templomban.

"Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra juttatják. Azután megkötözték, elvitték és átadták Pilátusnak, a helytartónak. Jézust pedig a helytartó elé állították, aki ezt kérdezte tőle: "Te vagy a zsidók királya?" "Te mondod" - válaszolta neki Jézus. De mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt. Akkor így szólt hozzá Pilátus: "Nem hallod, mi mindent vallanak ellened?" Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott. Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: "Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?" Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: "Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta." A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. Erre a helytartó újra megkérdezte őket: "Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon?" Azok ezt mondták: "Barabbást." Pilátus így szólt hozzájuk: "Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?" Mindnyájan így kiáltották: "Feszíttessék meg!" Azután ezt kérdezte: "De mi rosszat tett?" Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: "Feszíttessék meg!" Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: "Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!" Az egész nép így kiáltott: "Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!" Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy feszítsék meg." Máté evangéliumia 27,1.11-26

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Töredelemmel valljuk meg Neked, hogy sok alkalommal mondottuk már magunknak: nincs még itt az alkalmas idő, nincs még itt az óra és és a perc, hogy Hozzád igyekezzünk – kegyelemért, irgalomért, hogy tetőled elnyerjük ezeket. Most azonban itt az idő, itt az óra, és a perc – mert Krisztus keresztje előtt, Őreá, a Megfeszítettre feltekintve nem halogathatjuk tovbb, hogy Hozzád igyekezzünk, hogy tőled kegyelmet nyerjünk. Igéd megítél minden gondolatot, minden indulatot. S úgy állunk előtted, ahogy valóban vagyunk: megromlott léttel, lázadásunk sok súlyos következményével. Lám, a Te szentedet keresztre adtuk. Nincsen mentségünk, nincs mivel feloldozzuk magunkat, s nincs mivel elhárítsuk az ítéletedet. De Hozzád jövünk Krisztus kegyelme által és kérünk, tekints ránk kegyelmesen, mutasd meg nekünk a kereszt titkát. Mutasd meg a nagy ítéletben a nagy kegyelmet, a nagy bűnben, amit az ember elkövetett – a nagy jót, amit Te készítettél, hogy mi is elnyerjük bocsánatodat, feloldozásodat, bűntörlő kegyelmedet, az új élet ajándékát. Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket, fordulj hozzánk, irgalmazz nekünk. Ámen.
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim! A bölcs emberek mondása szerint egész életünk meggondolatlan döntések szakadatlan sorozata. S valóban, igen ritkán van az életünknek olyan magaslata, ahonnan nemcsak a következő lépés lehetőségét fürkészhetjük, hanem nagyobb összefüggésekben is láthatjuk magunkat. De még ennél is ritkább az, amikor nem a szükséghelyzet, nem a szorongató válság, nem sürgető probléma kényszerít döntésre, hanem a mindent meghatározó végső valósággal is szembesülünk – és ez szólít döntésre. Nagypéntek ilyen. Sőt, mondhatom, nagypénteken, Krisztus keresztjénél nemcsak az emberi lét végső távlata mutatkozik meg. Nagypénteken súlyos, döntő ütközet megy végbe. Ütközik a tévedés a valósággal, ütközik a hazugság az igazsággal, ütközik a halál az élettel, a mulandó az örökkévalóval. Ütközik az ember Istennel! Ütközik az Isten ellen lázadó ember a Megváltóval, aki pedig az ember megmentésére jött! Nagypénteken teljesedik Jézus szava, amit tanítványainak mondott, de mindenkire érvényes: mindannyian megütköztök (megbotránkoztok) bennem!

Ezt a nagy ütközést látjuk végig itt! Látjuk ezt Jézus elárulásában, elfogatásában, látjuk a hamarjában lefolytatott koncepciós perben, s még inkább látjuk az ítéletre jogosultak (a Nagytanács, Pilátus és Heródes) dermesztő huzavonájában, packázásában, látjuk abban az ijesztő igyekezetben, hogy végre valami jogalapot találjanak a már eleve eldöntött, gyilkos szándékukhoz! Egyszóval, testvéreim, a szenvedés egész nagypénteki drámájában ezt az egyik perctől a másikig tartó, de halálos végeredményt hozó megfontolt meggondolatlanságot láthatjuk. Pedig úgy tűnik, hogy itt minden végig van gondolva, minden meg van fontolva! Erre utal az evangélista megannyi megjegyzése is, mikor újra meg újra közli, hogy Jézus egész nyilvános szolgálatát végigkísérte ez a gyilkos szándék: keresték az alkalmat, hogy megölhessék őt. És amikor megtalálták, el is indították a gyilkos gépezetet: kerítettek ürügyet, alkalmat, árulót, végrehajtót. És mégis! Jézus alázata, a hallgatása, ahogy nem védi önmagát, a méltósága, ahogy nyilvánvalóan egy másik dimenzió határozza meg teljes személyiségét: ez az isteni fensége leleplezi, hogy nem volt mégsem végiggondolva semmi, csak ellenségei halálos, őrült indulata irányít itt mindent.

Hadd hozzak súlyos példákat:
Vajon meggondolta-e Péter, amikor olyan bőszen fogadkozott, hogy ha mindenki elhagyja is Jézust, ő akár az életét is kész érette odaadni? Meggondolta-e Jézus szavait: háromszor tagadsz meg, mielőtt megszólal a kakas?
Meggondolták-e tanítványai, amikor azt mondta nekik: mindnyájan megbotránkoztok bennem, megverik a pásztort és szétszélednek a juhok?
Vajon meggondolta-e Júdás, amikor egy apróbb telek áráért feladta és elárulta Mesterét? Meggondolta-e, hogy nem túlélő játék az, amit tesz, hanem végzetes dráma? Meggondolta-e, hogy nincs visszavonás, és nem fordulhat meg a halálos, öngyilkos úton?
Meggondolták-e a hamis tanúk, hogy hallomásból vett hírekkel egy gyalázatos eljárás meghatározó szereplő lesznek?
Meggondolta-e Pilátus, amikor választás elé állította a Jézust vádolókat, meggondolta-e, hogy így sem menekedhet a döntés elől?

Szóljunk most csak Pilátusról.
Az összes evangélista feljegyzi ezt a különös, rettenetes helyzetet. Amikor Jézust Pilátus elé hurcolják, hogy üsse rá a pecsétet a halálos ítéletre, akkor a római helytartó világosan felismeri és hangot is ad annak, hogy Jézus ártatlan. De nemcsak mondania kellene ezt, hanem úgy is kellene eljárnia. Ráadásul ehhez sok-sok érv és eszköz áll a rendelkezésére. Ő maga is kihallgatja Jézust és megbizonyosodik ártatlansága felől. (János evangélista részletesen leírja a kihallgatást és Pilátus belső drámáját. Máté evangélista viszont ilyen egyszerű módon fejezi ki ezt: Pilátus tudta, hogy irigységből hurcolták elé Jézust.) De lehetett volna más érve is a római helytartónak. Miközben a kihallgatást folytatja, a felesége üzen neki, hogy álmot látott: Jézussal álmodott és szenvedett álmában. Ne avatkozz bele annak az igaz embernek a dolgába – üzeni férjének. Pilátus tehát az igazság és az isteni jel alapján felmenthetné Jézust.

De nem menti fel. Hanem a vádlókra bízza a döntést. Vagyis, voltaképpen, mégis döntött már, hiszen amnesztiát kínál! Ezt találta ki megoldásnak: a korabeli szokásnak megfelelően a nagy ünnep előtt politikai gesztusból egy, de csak egyetlenegy foglyot a népakarat alapján szabadon szokott engedni. Ki legyen az? – kérdezi: Barabbás, a rablógyilkos, a hírhedt figura – vagy Jézus? És Jézus nevéhez hozzátoldja: akit Krisztusnak neveznek! Ez azt jelenti, hogy Pilátus már elítélte Jézust. Mert ha mégis őt engedné el a tömeg kérésére, akkor csak mint elítélt bűnöst részesítené kegyelemben.

Tudjuk, sok megfontolás vezette Pilátust. Ténykedését meghatározta, hogy békefenntartó volt, nem engedhetett semmiféle forrongásnak, sőt, ha szükséges volt, erőszakkal is el kellett fojtania minden lázadást. Meghatározta, hogy a római birodalom ideológiáját képviselte, márpedig Róma mindenütt az igazság bajnokaként lépett fel. Meghatározta az is, hogy vallásos ember volt, és a felesége isteni jelet kapott álmában. De, ahogy egyik döntéséből fut a másikba, egyik megfontolása követi a másikat, egyre inkább nyilvánvalóvá lesz, hogy amikor a végső döntést kell meghoznia, mindegyre csak maga mellett dönt. Nem tudja Krisztust választani. Hiába hát a jelképes cselekmény, a kézmosás, és a kijelentés: ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől! Hiába a sejtetés, hogy ha igazán én dönthettem volna, s nincsenek kényszerítő körülmények, akkor másképp döntöttem volna, ha az én kezemben fut össze minden szál, másképp alakulnak a dolgok – Pilátus már döntött.
Önmagát választotta.
Önmagukat választották a tanítványok is, amikor egy órát sem tudtak Krisztussal együtt imádkozni, hogy alázattal elvegye a keserű poharat – elaludtak. Önmagukat választották akkor is, amikor elfogására érkeztek – szétszaladtak mellőle. Önmagát választotta Júdás is, amikor csókkal árulta el mesterét. Önmagát választotta Péter is, amikor nem vállalt közösséget Jézussal, és elhatárolódott tőle ott, a főpap udvarán – átkozódva-esküdözve tagadta meg Krisztusát. Önmagát választotta a Nagytanács is, mikor a főpap rájuk pirított: vagy megöljük Jézust, vagy idejönnek a rómaiak és elveszik tőlünk a hatalmat! Önmagát választotta a felbujtott tömeg is, amikor a rablógyilkost választotta Krisztus helyett.

Az ember mindig önmagát választja. Pilátus a törvényszéken így veti oda a kérdést a vádolók közé: kit akartok, hogy szabadon bocsássak nektek? – Barabbást vagy Jézust? – ezt a kérdést ma így kell hallanunk: kit bocsássak el neked, kit választasz: magadat vagy Jézust? Én vagy Krisztus? Ez a nagypéntek döntő kérdése.

Igazságos-e ez a kérdés? Nehéz erre választ adni, testvéreim. Igazságos-e, amikor Jézus azzal hívja tanítványait: aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét? Igazságos-e, hogy szüntelen készen kell lennünk a lemondásra, az életünk megosztására? Igazságos-e, hogy hátul kell maradunk? Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy úgyis mindig magunk mellett döntünk! S talán éppen azért nem akarunk semmit megfontolni, következményeiben végiggondolni, mert dönteni sem akarunk. Még akkor sem, ha valami olyan magától értetődő!
Ha pedig az a kérdés, hogy én vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy Péter vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy a tanítványok-e vagy Jézus, ha az a kérdés, hogy Pilátus vagy Jézus, vagy Barabbás vagy Jézus – a kérdés el van döntve.

Nagypénteken azonban van egy másik döntés is. És emiatt mondhatjuk, hogy a nagypéntek a világtörténet legtitokzatosabb napja, mert felragyog itt egy isteni döntés is. Sőt, ez az isteni döntés áll mindennek a hátterében.
Ezt a döntést közli Isten az első emberpárral: az asszony ivadéka a kígyó fejére tapos, a kígyó pedig annak sarkát mardossa. Erről a döntésről jövendöltek a próféták, különösen amikor Isten szenvedő szolgájáról szóltak, aki a nép bűne miatt szenved. Ezt a döntést hirdették karácsony éjszakáján az angyalok: született néktek ma a megtartó. Ezt a döntést tudatja Simeon ott a templomban Máriával: a te szívedet a fájdalom kardja járja majd át. Ezt hirdeti magáról Krisztus, amikor tanítványainak jelenti, hogy Jeruzsálembe készül, ahol elfogják, elítélik, keresztre feszítik, és majd harmadnapon feltámad. Ezt az isteni döntést fejezi ki, amikor azt mondja tanítványainak: azért jöttem, hogy életemet váltságul adjam.
És ennek a döntésnek a megértésére tanít, amikor arra hív, hogy semmiképpen ne álljunk bosszút, vagy ha megütnek jobbfelől, tartsuk oda másik orcánkat is, továbbá, hogy az elsők lesznek az utolsók és az utolsók az elsők, és hogy aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti Őérette, a Krisztusért és az evangéliumért, az megtalálja azt. Krisztus tudja, hogy ez a döntés megbotránkoztató. Ez a döntés – emberileg szólunk! – elgondolhatatlan, mert felforgatja az magunkkal így-úgy kialkudott rendet: a beletörődés és az önzés rendjét. Ezért a döntésért küzd ő ott, a Gecsemáné-kerti magányában vért verítékezve. Ezt az isteni döntést nevezi keserű pohárnak. Ez a döntés nyitja meg nagypénteken a sötétség óráját. S ennek a döntésnek a mélységére utal kiáltása a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!

Szóljunk most erről.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! Mintha Isten látszólag elfogadná itt az ember halálos döntését. Mintha Isten látszólag elfogadná, hogy az ember mindegyre önmagát választja, s hogy rossz döntéseinek végén – hiába a kézmosás – nem marad más, mint a Pilátus kérdése kiáltozott felelet: feszíttessék meg! Amikor az ember a döntés elől menekül – ahogy menekült Pilátus, Péter, menekültek a tanítványok, a Nagytanács, Júdás, és menekült mindenki –, vajon marad-e más, mint a keresztrefeszítés, a megmagyarázhatatlan tett? Milyen találó a mi kifejezésünk, mert egy nyelv sem mondja így: megmagyaráz – vagyis megpróbáljuk lefordítani magunknak, értelmet keresünk valamire, fejtegetjük az okokat – megmagyarázzuk, magyarázzuk. Szépen mondjuk ezzel, hogy eleve benne vagyunk abban, ami elromlott – és most okát kellene adnunk.
De hogy Isten így akarta volna?

Ezt csak akkor mondhatjuk, ha Isten döntésének végeredményét is meglátjuk – az igazi okot. S ezt a feltámadás felől láthatjuk meg. Isten nem a mi döntésünket fogadja el, hanem Krisztusét. Azt a döntést, amelyet titokzatos szavakkal tudunk csak kifejezni: a Szentháromság második személye, Krisztus lemondott isteni méltóságáról és rabszolgahalált halt nagy-nagy engedelmességben. A teremtő Ige teremtményi létet vett magára és megkóstolta a halált. Isten örök szeretetéből, megismételhetetlen áldozattal eltörölt mindent áldozatot, mert eltörölte a bűnt és halált. Ez a döntés a Krisztus döntése: aki felvette keresztjét, aki elsőből utolsó lett, úrból rabszolga, bíróból elítélt, életadó, szerető istengyermekből kiszolgáltatott szenvedő.

És Krisztus ezzel a döntéssel és ennek következményével megtörte az emberi lét végtelen tragikus láncolatát, megszakította a szűnni nem akaró folyamatot, hogy elrontott döntéseket akarjunk korrigálni még rosszabb döntésekkel. Mondjuk hát ki egyszerűen: Krisztus megtörte a bűn és halál átkát. Hogyan? Úgy, hogy ő minket választott önmaga helyett! Életemet adom az enyéimért – mondja. Sőt, életét adja ellenségeiért. Sőt, életét adja Isten ellenségéért – az emberért.

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim!
Nagypénteken ezt a lehetetlen döntést, lehetetlen lehetőséget csodáljuk, de csak azért csodálhatjuk, mert tudjuk: Isten a feltámadással fenséges módon igazolta Krisztust. S hogy miért nem ront ránk? Hiszen ha igazolta is Krisztus csodálatos döntését, felülmúlhatatlan alázatát, a mi döntésünk súlya nem lett kisebb, a mi meggondolatlan megfontoltságunk nem lett kevésbé vétkes! De Krisztus útja a keresztig, a sírig, a feltámadásig azt az isteni akaratot mutatja, hogy amit ő megtört ebben a halálos konfliktusban, az soha többé ne határozzon meg minket végérvényesen. Mert Krisztus engedelmességében megszakadt az engedetlenség végtelen láncolata, Krisztus alázatában megtört az emberi kevélykedés halálos keménysége, Krisztus áldozatában – mivel nem magáért áldozott! – érvényét veszítette a rossz döntések átka.

Mi, magyarok gyakran mondogatjuk, hogy következmények nélküli országban élünk. De én nem szeretem ezt a mondatot! Ez afféle cinkos mondat! Mit fejez ki? Következmények nélkül vagyunk – vagyis bűnben veszteglünk, vagyis nincs vége a rossznak, vagyis szabadsága van a bűnnek, vagyis mindegyre halálos zsákutcában toporgunk. Mert következmények nélkül élni azt jelenti: a halál felé tartunk, s nem tudunk helyes döntést hozni. S mégis mi lenne, ha valaminek, bárminek lenne következménye? Mi lenne, ha Isten a mi rossz döntésünkből vonná le a következtetést? De hadd fordítsam meg: mi lenne, ha végre mi engednénk egy isteni döntés következményeinek – ha engednénk ennek és csak ennek az egy döntésnek, hogy Isten változtasson meg bennünk mindent végre?!
Isten ugyanis azt akarja, hogy ne éljünk tovább a rossz döntések rabláncára fűzve! Igen, mi nem tudjuk, hol kezdődött ez a rossz, és nem tudjuk, éppen ki a felelős érte – csak azt tudjuk, hogy nem tudunk kikeveredni belőle. Hát kicsoda szabadít meg minket? Ő! Krisztus!
Isten azt akarja, hogy ne legyen tovább hatalma a bűnnek mifölöttünk. Bizony, kegyelme nélkül, akár beszélünk a bűnről, akár hallgatunk róla, csak úgy vagyunk, mint a rabok a bőrük alá ültetett helyzetjelző chippel, bárhova menjünk, mindig ránktalál a kísértés és a vétek.
Isten azt akarja, hogy ne legyen végérvényes a halál. És Istennek ez a döntése a végérvényes döntés: feltámasztotta a halálból azt, akit mi halálra adtunk. Miért adtuk halálra? Mert mi csak magunk mellett tudunk dönteni! Miért ő győzte le a halált, a bűnt? Mert ő lemondott önmagáról – érettünk! Lemondott isteni jogáról és áldozatot hozott az emberért.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Amikor a feltámadott Úr a megismételt csodálatos halfogás után faggatóra fogta Pétert, háromszor tette fel neki ugyanazt az egyszerű, mindent eldöntő kérdést. S azt mi is tudjuk, hogy amikor nemhogy három, de akár csak egy kérdésre kell igennel vagy nemmel válaszolnunk, akkor döntünk is, akkor választunk. Ez a Jézus kérdése: Péter, szeretsz-e engem? Sőt, inkább ez a kérdése: Péter, jobban szeretsz-e ezeknél (tudniillik a többi tanítványnál, azoknál, akik csak elfutottak magukat mentve, s nem mint Péter, aki olyan bőszen akart kérkedésével mindenkit felülmúlni, de lám, háromszor tagadta meg Urát). Jobban szeretsz-e ezeknél? S mintha e kérdésekben az is megszólalna, amit nagypéntek egész drámája oly élesen mutat: Péter, jobban szeretsz-e önmagadnál? Tudsz-e Isten javára dönteni? Ha igen, akkor legyőzheted mindazt, ami a Megváltót a keresztre vitte, akkor legyőzheted a tömegek üvöltésénél ijesztőbb hangot, amely a szívedben szól, akkor legyőzheted a bősz indulatnál félelmesebb gyávaságot – akkor legyőzheted önmagadat, akkor tied lehet az élet. Mert aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt – és aki elveszíti életét Krisztusért, aki tehát Krisztust választja önmaga helyett, sőt önmaga ellenére – az megtalálja az életet. Ámen.

Imádkozzunk: Hadd tekintsünk most, Mennyei Atyánk, hitünk szemével a keresztre, ahogyan egykor a pusztában vándorló nép tekintett az érckígyóra, és meggyógyult sebeiből. Hadd tekintsünk most Jézus keresztjére, hogy meggyógyuljunk a bűnnek, az ellened való lázadásnak, a rossznak halálos sebeiből. Hadd tekintsünk egyetlen igaz Főpapunkra, aki önmagát áldozta érettünk. Ő az egyetlen igaz minden hamisért. Ő az egyetlen igaz ember minden ember-hamisítványért. Őáltala jövünk Hozzád, s kérünk, hogy az a vér, amely kiontatott, legyen az engesztelés vérévé. Az a test, amely ott megtöretett, legyen minden bűntehernek elhordozásává. Az az áldozat, amely ott meghozatott, legyen a Veled való új szövetségnek pecsétjévé, életre és üdvösségre. Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy immár nem önmagunkban látsz minket, hanem Krisztusban. Köszönjük, hogy megérthettük: Te öröktől fogva megbékéltél velünk, s most Krisztusért hívsz bennünket arra, hogy mi is békéljünk meg Veled. Tegyük félre nyugtalan és lázadó szívünk minden gondolatát, minden indulatát, s térjünk Hozzád vissza, az élet forrásához. Add megelevenítő Lelkedet! Add, hogy félelem nélkül, bizalommal, bűneinket bánva, ám boldog reménnyel jöjjünk Hozzád, fogadjuk kezedből a kegyelmet, amit nekünk Krisztusban készítettél, halála által elvégeztél, és feltámadása által örökre megpecsételtél. Őérette hallgass meg bennünket. Ámen 

A nagypénteki istentiszteletet az MR1-Kossuth Rádió élőben közvetítette.