I.

Amikor, úgy fél éve, vadonatújan a gyárból idekerült a bevásárlóközpont parkolójába, egyből egy vascsőhöz láncolták. Rögtön utána jöttek a többiek is sorban egymás után. És ő, aki elsőként érkezett, ott találta magát a sor legvégén. Vagy harmincan is lehettek ott, az almával jelzett sor B-jelű tárolójában.
Napokig, hetekig, hónapokig állt egy helyben tétlenül, társaival összeláncolva. Irigykedve nézte, ahogy valamelyiküket – a sor túlsó végéről – megragadja valaki, és sietősen eltűnik vele a Központ irányába.
Ó, milyen vágy fogta el! Bárcsak ő lenne az, aki beléphet a Szupermarketbe, ami úgy fénylett, csillogott - különösen így téli estéken -, mint a boldogság csodálatos üvegpalotája!

De akkor lett csak igazán epekedőn szomorú, amikor kisvártatva meglátta az imént eltűnő társait telis-tele rakva szebbnél-szebb árukkal: színes dobozokkal, illatos gyümölcsök, zöldségek halmaival, zacskók, csomagok, tasakok tömegével! Micsoda gazdagság, micsoda szépség, micsoda boldogság! Bárcsak így telerakna, feldíszítene, gazdaggá tenne valaki! – gondolta.
- Majd karácsonykor. – biztatták a többiek. – Akkor annyian lesznek, hogy kapkodnak majd érted! Kiszabadulsz majd Te is!
Csak ebben reménykedett már. A karácsonyban.
Addig is az embereket nézte. Jöttek és mentek. Iszonyú tempóval. Legtöbben sietve, az órájukat nézve, vagy a mobiljukhoz tapadva, fél kézzel rángatták őket – persze ezt egyáltalán nem bánták! Sőt. Az ilyenek voltak a legjobb vásárlók! Méregdrága, ritka cuccokat pakoltak beléjük, amikkel napokig lehetett dicsekedni a többiek előtt. Aztán ott voltak az idősebb nénikék. Sokat vacakoltak, nem találták a tárcájukat, mindennek megnézték az árát, a végén meg olcsó akciós cuccok kicsiny kupacát rakták a kosár mélyére. No, és a kismamák a rakoncátlan gyerkőceikkel, akik mindig valami galibát csináltak. Nagy rakat pelenka, popsitörlő, miegymás. Dugig voltak, mire a kasszához érkeztek, ott meg egy nagy sóhaj: te jó ég, mennyi...!
Végül ott volt egy hajléktalan is. Bár ő nem is számított igazán, mert nem volt vásárló. Naphosszat a parkolóban lófrált, kéregetett, vagy csak egyszerűen nézelődött. Mindenki elkerülte, ha tehette. A vásárlók csakúgy, mint a bevásárlókocsik. Csak a százasokra vadászott, és soha nem lépett az üzletbe. Csak akkor kellettek neki, ha már üresek voltak. Kérges kezével megragadott egyet-egyet közülük, és a tárolóba tolta őket. Mégis, amikor a többiek szidni kezdték, a mi kocsink nem szólt semmit, csak hallgatott. Talán mert úgy érezte, egy kicsit olyan, mint ő: mindig a sor végén áll és soha nem lép a Központba. Mellesleg ő volt az egyetlen ember, akit névről ismert. Kálmánnak hívták, de mindenki csak Csikkesnek hívta. Pedig nem csak csikket gyűjtött. Üveget, papírt, mindent, ami másnak nem kellett, az neki jó volt valamire.

II.
Egy nap egy meleg emberi kéz ragadta meg, és ő valósággal megborzongott. Nagyon régen várt erre a pillanatra, jobban fogalmazva: születésétől fogva erre a pillanatra várt. Valaki egy fémszázast gyömöszölt a zárjába és ő elszabadult... Hideg rácsain jóleső érzés futott végig. Ujjongó örömmel vette észre, hogy megindul alatta az aszfalt, és ő gurulni kezd a Központ hívogató fényei felé.
Szinte fel sem fogta, mi történik vele, olyan gyorsan történt minden. Mint egy villanás. Szédült. Körülötte megannyi szín és szag és illat és zaj. Betűk és szavak kavalkádja, vakító, vibráló fény. Érezte, ahogy tompa puffanások kíséretében a rácsai közé kerül az áru. Egyre több színes doboz és zacskó. Aztán ahogy ki- meg visszakerül minden terhe. Végül egy utolsó nagy csörömpölés és kattanás, ahogy visszatolják, zárják a helyére. És vége. Kijózanító csend és sötétség: visszaérkezett.
- Hát ilyen! - borzongott meg, és próbált visszaemlékezni rá, tudatosítani magában, mi is történt tulajdonképpen.
De erre nem volt már ideje. December 22-én nincs idő gondolkodni. Se bevásárlónak, se bevásárlókocsinak. Egy újabb kéz ragadta meg, ezúttal hideg, kesztyűs kéz és máris száguldottak a Fénypalota felé. Szinte ugyanaz zajlott le, ha lehet még gyorsabban. Aztán egy idősebb hölgy vitte el, ez már hosszabb menet volt. Következett egy fiatal szerelmespár, meg egy nagymama az unokáival, aztán egy haveri társaság, meg egy roppant komoly ötvenes úr.

Az elején még figyelte, mit raknak bele, meg hogy mennyit fizetnek. De a harmincadik-negyvenedik vásárlónál már kezdte nem érdekelni. Meg aztán össze is mosódtak az emlékei, képtelenség ennyi árucikket meg összeget megjegyezni! Kezdett egykedvűvé válni. Nem kápráztatta már el a sok fény és a színek. Az árak és a csomagolások! Végül úgyis üresen tolnak vissza a tárolóba, minek ez a nagy felhajtás!- gondolta. Már csak a lökéseket érezte meg a rúgásokat, ahogy taszigálják onnan ide, innen meg oda!

III.
Egészen közel volt már a karácsony, amikor furcsa dolog történt. Egy anyuka kezei közt két kisgyerek kíséretében gördült be az üzletbe. A fiatalasszony egészen belemerült valami árucikk leírásának tanulmányozásába, amikor az egyik kisrác felkapott rá, és mint valami rolleren elkezdett a polcok közt száguldozni. Először nem értette, mi is történik vele, és nagyon megijedt. Pár másodperc múlva azonban valami megmagyarázhatatlan, euforikus, bizsergető érzés öntötte el. Száguldottak, kanyarogtak, pörögteg-forogtak a polcok közt. A gyerekek visongtak örömükben! Ő hasonlóképp. Kár, hogy csak egy percig tartott az egész! Beleszaladtak egy piramisba rakott müzlisdoboz-kupacba. Az anyuka utolérte őket, és jól leszidta a rendetlenkedő csimotáit, majd sóhajtozva nekiállt, hogy visszarakja a dobozokat a helyükre.
Már rég túl voltak a vásárláson meg a fizetésen és már a parkolóban jártak, de ő még mindig ezen a furcsa élményén merengett: ez volna a szabadság?! Úgy elmerült a gondolataiban, hogy elsőre az sem tűnt fel neki, hogy nem tolták vissza a helyére. Mire az összes gyerek meg szatyor a helyére került az autóban, addigra már elfeledkeztek róla.
Otthagyták a placcon üresen, magányosan, szabadon. Lassan elszállingóztak az utolsó vásárlók is. A Központban is lekapcsolták a villanyt, csak az éjszakai biztonsági világítás halovány fényei szűrődtek ki. Havazni kezdett. Puha csendbe burkolódzott az éjszaka.

És akkor váratlanul egy meleg emberi kéz ragadta meg, és finoman arrébb lökte:
- Tudod mit? Nem kell a százasod. Inkább elviszlek, jó leszel nekem! - dörmögte egy ismerős hang. Kálmán volt az. Szelíden végigsimított a rácsain, majd egy nagy köteg kartonpapírt, meg pár tucat beváltandó üveget rakott a kosarába.
- No, induljunk! Boldog karácsonyt! – azzal egyik lábát az alsó rúdra rakva, másikkal ellökve magát elindultak.
Együtt, ki a parkolóból!

Szabó György