Finomhangolás címmel indít intenzív hitvédelmi kurzust hívő keresztyének számára az Apológia Kutatóközpont a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség szervezésében, a Harmat Kiadó támogatásával. Az ismeretterjesztő előadásokat Szalai András teológus-hittanár, az Apológia Kutatóközpont vezetője tartja, aki nemrégiben védte meg az iszlám keresztyénségképéről írt doktori dolgozatát. A hitvédelemmel foglalkozó szakembert arról kérdeztük, miért van szükség tudatos hitre, hogyan lehet elmondani az evangéliumot más vallásúaknak és hol tájékozódhatnak azok, akiket megriaszt, hogy hozzátartozójuk valamilyen kétes vallási közösség befolyása alá került.

Mivel foglalkozik a hitvédelem?

A hitvédelem tudománya vagy módszertana, az apologetika arról szól, hogy mit hiszünk és miért, illetve mit nem hiszünk és miért nem. Általános témái, hogy létezik-e Isten, Jézus Krisztus lénye, feltámadása, a Biblia megbízhatósága, a bibliai próféciák beteljesedése. Ezekkel a kérdésekkel a hitvédelem mindig is foglalkozott. A hit ugyanis mindig védelemre szorult. Ezt látjuk például Mózes és az aranyborjú, Jézus és a farizeusok, Pál apostol és a judaizálók esetében. Az egyháztörténelemben a sok eretnekség, szekta megjelenése, az egyetemes hitvallások megszületése, a reformáció példázza ezt. A második századi filozófusból lett egyházatyák és tanítók apológiákat, azaz védőbeszédeket nyújtottak be a császárnak, miszerint nem igazak azok a vádak, amelyeket a keresztyének ellen hoznak. Az Újszövetség jogi és vallási értelemben is használja a fogalmat. Az apologetika, a hitvédelem a tudatos hitről szól, ugyanakkor eszköz az evangelizációban, mert az evangélium sosem légüres térben hangzik el, hiszen azoknak, akikkel beszélgetünk, már van némi fogalma a keresztyénségről. A bennük lévő kérdésekre, jogos vagy alaptalan előítéletekre, az egyházban általunk is látott problémákra vagy éppen a keresztyénség elleni vádakra válaszol a hitvédelem.

Nem cél a térítés
Miben segít a civileknek, tehát teológiai képzettséggel nem feltétlenül rendelkezőknek meghirdetett apologetikai képzés?

Teológus minden keresztyén abban az értelemben, hogy mindenki rendelkezik valamennyire tudatos elképzeléssel Istenről, az emberről, Krisztusról, a túlvilágról. Aki csak nemrég tért meg és olvasgatja a bibliát, annak sok témáról fogalma sincs, másoknak már fogalmaik vannak, csak éppen nincs végiggondolva, tudatossá téve az egész. Mindenki apologéta, hitvédő abban az értelemben, hogy előbb-utóbb találkozik a saját kérdéseivel, azután pedig másokéival. Az ősztől induló hitvédelmi tanfolyam abban próbál segíteni, hogy minél tudatosabban végiggondoljuk, mit is hiszünk és miért, illetve mit nem hiszünk és miért nem. Mi az evangélium, és mi az, ami nem az? Hogy adjuk át, hogyan ne adjuk át? Mikor válaszolunk jól, vagy mikor teszünk fel jó kérdéseket? Mindig nekünk kell megmondani az igazságot, vagy van, amikor hagyni kell, hogy a másik jöjjön rá arra? Mi az, ami a mi felelősségünk, és mi az, ami Isten dolga ebben az egész folyamatban?
Ha valakit a keresztyén világnézet felé szeretnénk vezetni, Jézus igazi arcát meg akarjuk vele ismertetni, tudatosítanunk kell, hogy mint minden megtérés, ez is folyamat, amiben nem csak mi vagyunk benne: a Szentlélek meggyőző ereje és a hirdetett Ige is számít, aminek emberformáló ereje van. Ugyanakkor, mi az, ami a dolgunk? Az, hogy ne legyünk buták, jól érveljünk, ne beszéljünk mellé, valljuk be, ha nem tudunk valamit. Vannak nehéz kérdések, amelyekről a biblia nem beszél: mi lesz az öngyilkos vagy a kiskorában elhunyt csecsemő sorsa, vagy mi lesz a fogyatékosokkal. A hitvédelem arra tanít meg, hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket. Kitaláljunk valamit, hogy „márpedig nekem az a véleményem, hogy" - és akkor mondok valamit, ami nem Isten szava, nem is az apostoloké, hanem csak én azt gondolom? De ez miért érdekeljen bárkit is? Vagy pedig rájövünk arra, hogy bizonyos dolgokat fel tudunk dolgozni úgy is, hogy elég az, amit viszont tudunk Istenről: hogy ő igazságos, szerető Isten, és ennek megfelelően fog valakivel bánni akkor is, ha nem kötötte az orrunkra, hogy hogy fog vele bánni. Nem arról van szó tehát, hogy nekünk mindenre meg kell találnunk a tökéletes választ, már csak azért sem, mert akinek már - feltételezzük - minden kérdésére válaszolunk, elvileg mindent tud, és minden oka megvan rá, hogy szerintünk pozitív döntést hozzon, azok közül sem dönt mindenki úgy, hogy elfogadja az evangéliumot. Egy ponton túl ez nem a mi felelősségünk, ezért nem az a célunk, hogy a másik megtérjen. Ez furcsán hangzik talán. A saját célkitűzésünk az lehet, amit mi meg tudunk csinálni. Mivel mi nem tudunk újjászülni valakit, a mi célunk csak az lehet, hogy értsük és éljük az igét, és minél érthetőbben és élhetőbben mutassuk be másoknak, tehát hogy mi magunk jó és egyre jobb eszközök legyünk Isten kezében, hogy emberek hozzá visszataláljanak.

Sajátom-e a hitem?
Sok keresztyénre jellemző az a fajta tudatosság, legalább az élete egy szakaszában, ami rányomhatja a bélyegét azokra a lelki folyamatokra, amelyeken keresztül kellene mennie. A rosszul értelmezett tudatosság előre gyártott válaszokat, sokszor ideges reakciókat is szülhet a hitvédelem jegyében.

Sokan nem élik meg tudatosan a hitüket vagy a megtérésük hosszú folyamat volt, és csak utólag veszik észre, hogy mi történt valójában az életükben. De Krisztust nem tudjuk magunkban nem észrevenni, ha már ott van, és már dolgozik bennünk. A hit tudatossága mint igény az egészséges környezetben felvetődik. Felnő valaki egy gyülekezetben és csomó mindent magába szív abban a közösségben, szocializálódik az egyházban, vagy épp nemrég tért meg, és friss hívőként lassan esnek le neki a tantuszok. De egy idő után le kell esnie mindenkinek, hogy mi az, ami a saját hite, mi az, amit ő maga harcolt meg, mi a saját élménye és élete. Ha már az ember átlátja a keresztyén teológia és a Biblia nagy területeit, akkor is érhetik olyan élmények, amelyek miatt a hite alapjai kérdőjeleződnek meg olyan szintig, hogy van-e Isten. A Kálvin Kiadó adta ki A kételkedők könyve című írást, ami nem a szkeptikusoknak válaszol - akiknek csak kérdései vannak és nem feltétlenül akarják tudni a választ -, hanem olyan hívőknek, akiknek voltak istenélményeik, aztán semmi. Egyszer csak nincsenek imameghallgatások vagy Isten közelségét nem érzik, tehát mindazt, ami korábban normális volt. Megkérdőjeleződhet, hogy odafenn van-e valaki és vigyáz-e ránk, hiszen nem mindig tűnik úgy. - Az apologetika egyfajta realizmust is belevisz a kegyességi életbe. A lelkiségi klisék, szövegek ott vannak a gyülekezetekben, és ezek mögött vannak persze tapasztalatok Isten gondviseléséről, szeretetéről, csak ezek ki tudnak kopni, ha szlogenné válnak, ráadásul mindenkinek saját magának is személyesen át kellene élni őket. Ha valakinek megrendül a hite, nem az segít, hogy „higgyél jobban", mert éppen az a baj, hogy a hit tankja valahogy lemerült, kilyukasztották kedves testvérek vagy a világ vagy az élet vagy a fizikai fájdalom vagy a szerettei elvesztése. Épp az a probléma, hogy nem tud hinni. Más kérdés, hogy csak addig van rendben minden, míg tud hinni valaki, vagy Isten attól még meg tudja őt tartani? Mit kezdünk azokkal az emberekkel, akik kételkedőként vannak ott a gyülekezetünkben? A hitvédelem itt sem abban segít, hogy mit csináljunk velük, hogy megint higgyenek és mosolyogjanak, és ne zavarjon minket, hogy szomorúnak vagy kedvetlennek tűnnek, hanem hogy tényleg segítő módon tudjunk melléjük állni.

Megtisztítani az utat
Az Evangélium, a Szentírás, Isten és az Egyház - a jövő májusig tartó kurzus első felében olyan témakörök szerepelnek, amelyekről keresztyénként talán azt gondolnánk, már mindent tudunk. Milyen kérdésekről szólnak majd az előadásai?

Azzal kell kezdeni, hogy mit hiszünk és miért, azután következik, hogy mit nem hiszünk és miért nem. A kurzus második felében lesz szó az iszlámról, a hinduizmusról, a buddhizmusról és a keresztyén hátterű szektákról. Ha az apologetika eszköz az evangelizációban, akkor ott kell kezdeni, hogy mi is az evangélium. Az egész Biblia, a Genezistől a Jelenésekig rá kell borítanunk mindent a szerencsétlen beszélgetőtársunkra? Vagy az az evangélium, hogy mindenki hülye, aki nem keresztyén? Tudatosítani kell, hogy az evangélium még csak az sem, hogy „megváltozott az életem", mert mindenkinek megváltozik az élete, akármilyen vallású lesz. A személyes verzió egy keresztyén ember esetében az evangéliumnak az ő életére való hatása. Maga az evangélium, az, amit a Korintusiakhoz írt első levél 15. fejezetében Pál úgy foglal össze, hogy Krisztus eljött, a bűneinkért meghalt, föltámadt, megjelent és mindez megfelel az írásoknak az ószövetségi próféciák beteljesedéseként. Azt írja, hogy „ezt prédikáljuk", „így lettetek hívőkké", „ez által üdvözültök", ha ehhez ragaszkodtok. Szóval, ha tisztában vagyunk vele, mi itt a jó hír, akkor tudjuk, hogy ez miért jobb hír minden más hírnél. Utána érdemes belemenni abba, hogy ezt az evangéliumot hogyan védjük. Nem arról van szó, hogy megvédjük Istent, mert bántják vagy ezek a csúnya ateisták mit összehordanak róla, hanem az Istenhez vezető útnak a védelméről van szó. Ha úgy képzeljük el az evangéliumhoz vezető utat, hogy arra be vannak döntve fák, el van forgatva az útjelző tábla, el van árasztva, mocsarasítva az egész, akkor az apologetika feladata, hogy megtisztítsa azt a hamis információktól, felismerje az előítéleteket, a hazugságokat kiigazítsa, a vádakra reagáljon, a kérdéseket megválaszolja. Tehát, egyfajta útkészítésről van szó. Az apologetika elvezethet a szoros kapuig, de hogy ott valaki bemegy vagy nem, az már más kérdés, az már Isten és aközött az ember között történik. Igenis, van szerepünk az emberek Krisztushoz vezetésében, csak látnunk kell a saját határainkat és feladatainkat, mert akadályt is tudunk képezni, ha például nem éljük, amit mondunk, vagy keresztyénként acsarkodunk egymásra. Jézus azt mondta, hogy a világ „arról fogja megtudni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" (vö. János evangéliuma 13. fejezet, 35. vers). Szóval, maga Jézus úgy látta, hogy mi sokat tehetünk azért, hogy ne legyen hiábavaló, amit értünk tett.

A többi vallás esetében is mintha a híveikhez vezető utat kellene megtisztítani, hogy olyannak lássuk őket, amilyenek valójában...

Az apologetikának, illetve az evangelizációnak része az, hogy akinek el akarjuk mondani az evangéliumot, akit meg akarunk hívni a saját világunkba, annak a világát megismerjük. A tökéletes példa az Apostolok cselekedeteinek 17. fejezete, amikor Pál apostol lelke háborog a bálványok miatt Athénban. Mit csinál? Fogja az ötkilós kalapácsot és nekiáll műemléket rongálni? Nem, hanem beszél az emberekkel, méghozzá ott, ahol vallási kérdésekről lehetett beszélni: az Areopagoszon. Előtte megismeri a görögöket, elmegy az istentiszteleti helyeikre, mikor pedig kiáll prédikálni, görögül beszél, nem kánaáni dialektusban. Azt is mondja, „minden tekintetben vallásos embereknek látnak titeket", tehát elismeri a vallásos buzgóságukat, ami őszinte a részükről. Bejárta a szentélyeiket, de nem fél, nem veti meg őket, nem veri ki a balhét, hogy micsoda gyalázatos dolgok történnek ott, hanem csak megfigyeli őket. Elmondja, hogy talált egy oltárt, amit az ismeretlen istennek emeltek, és a görög filozófusoktól, művészektől is idéz, elismerve, hogy ők is a világról gondolkodtak, és nekik is voltak jó gondolataik, mert minden igazság Isten igazsága. Azt, hogy „mindnyájan Isten gyermekei vagyunk", vagy hogy „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk", a görögöktől vette át Pál apostol, és igazságként hirdeti. Ez azért nagyon fontos, mert az apológiának a specialitása, hogy hogyan adjuk át az evangéliumot annak, akinek már van - például Jehova tanúinak vagy a mormonoknak. Ez nem újdonság a keresztyénség történetében, az apostolok kizárólag más vallásúaknak mondták el az evangéliumot. A tanfolyam arra szolgál, hogy „laborkörülmények között" megismerjünk más vallásokat. Friss hívőnek semmiképp sem ajánlanám, hogy csak úgy leüljön és Jehova tanúinak a kiadványait olvassa, mert elképzelni sem tudja, milyen manipulatív anyagok; vagy hogy csak úgy leüljön beszélgetni velük, mert őket folyamatosan hitvitára képzik. De ha már összehozott minket a sors, mert a padtársunk, a munkatársunk vagy a rokonunk más vallás híve, akkor igenis, akarjuk megismerni, hogy gondolkodik. Lehet, hogy egész más az, amit ő személyesen hisz, mint amit az egyháza hivatalosan hirdet. Nekem az egyénnel van dolgom, tehát azt kell megtudnom, mi az, ami ott van már a fejében a keresztyénségről, Jézusról, a Bibliáról. Lehet, hogy „vírusirtásra" van szükség, mert butaságok, tévinformációk vannak ott. Ezt csak úgy tudom meg, ha kérdezek és hagyom beszélni. Ennek van egy módszertana, másképp nem működik.

Hogyan hívhatjuk fel valakinek a figyelmét a nyilvánvaló tévedésekre anélkül, hogy megítélnénk?

Akkor lehet kimondani, hogy baj van a másiknak a hitében, amikor már tudja, hogy miért aggódom és érzi rajtam, hogy aggódom érte. Nekem egy krisnás szerzetes mondta, hogy őt például leköpték azzal, hogy „pogány bálványimádó", és továbbmentek a szeretet Istenének a nevében. Nem arról van szó, hogy ki győz a dogmapingpongban, mert ott valaki győz - nem Isten, hanem vagy én, vagy ő. A másik lehengerel, kiderül, milyen buta vagyok és még meg is mondja nekem, hogy bizonyos dolgokon még sosem gondolkodtam el. Ezek után nem biztos, hogy oda akarok rá figyelni, hanem próbálom védeni a kis önbecsülésemet, ami maradt. Ha csak odáig el tudunk jutni - nem könnyű, nem mindenkivel lehet -, hogy nem a saját igazságainkról beszélgetünk, hanem arról a két hagyományról, amelyben a hitünket megéljük, azokat próbáljuk összehasonlítani, akkor ott átmehet valami. Mert személyessé vált az egész, mert lehet egyet nem érteni anélkül, hogy megszégyenülnék, és a másik érzi, hogy én igazából nem legyőzni akarom őt vagy nem gyalázni azt, aki neki fontos, hanem aggódom érte és el is mondom, hogy miért - ha érdekli. A hozzáállás az, amin változtatni kell, és erre ott van a jézusi és az apostoli példa. Ehhez onnan, fentről erő is járul önmagunkkal szemben, mert ez nem arról szól, hogy „Uram, csinálj vele valamit", hanem hogy „Uram, csinálj velem valamit", hogy ez az ember érezze, hogy itt miről van szó.

Tanácsadás hozzátartozóknak
Ha valaki a kurzusra nem jut el, de érdeklik az említett kérdések, miben kaphat segítséget az Apológia Kutatóközpontban?

A honlapunkon megtalálhatók a korábbi hitvédelmi teaházaink letölthető és felhasználható előadásanyagai, többek között a lélekvándorlásról, a Da Vinci-kódról, hit és tudomány kérdéseiről. Több teológián tartottam és tartok kurzusokat, évente pedig átlagosan nyolc-tíz szakdolgozatot tudok segíteni. A Budapesten található Apológia Kutatóközpontban háromezer kötetes könyvtárból és e-book-tárból lehet tájékozódni a különféle vallásokról, és a szakdolgozók konzultációs segítséget kaphatnak arról, hogy hol tájékozódhatnak tovább. Előfordul, hogy betérnek hozzánk olyanok, akik tanácsadásra szorulnak, éppen kirúgták őket vagy ők maguk akarnak elmenni valamelyik vallási közösségből, és nem tudják, melyik bibliakiadást olvassák, vagy kihez imádkozzanak. Olyan hozzátartozók is megfordulnak nálunk, akiknek a szülője vagy gyermeke bekerült egy furcsa vallási közösségbe vagy egy ezoterikus valaki hatása alá került, és nem tudják, hogy viselkedjenek velük, mit mondjanak nekik. A kutatóközpont feladata tehát a kutatás, az oktatás és a tanácsadás, egy felekezetközi és nemzetközi hálózat részeként, amelyet a magyarországi keresztyén egyházak elismernek.

A szeptember 14-én induló hitvédelmi kurzusról itt tudhat meg többet. Jelentkezni erre a linkre kattintva lehet. Jelentkezési határidő: szeptember 10. 

Jakus Ágnes

Szalai András portálunkon megjelent korábbi írását itt olvashatja:
A Da Vinci-kód, Júdás evangéliuma és Barnabás evangéliuma után itt a legújabb médiaszenzáció. Egy 4. századra datált kopt nyelvű papirusztöredéken ez olvasható: "Jézus azt mondta: A feleségem..." (Jézus feleségének evangéliuma?)