Az utolsó napok bejegyzései szívbemarkolóak: „Csupa kétségbeesés vagyok. Az éjjel véget akartam vetni az életemnek. Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem. El vagyok veszve". És végül virágvasárnap: „Nem tudom megmenteni magam!" Majd még egy hét további őrlődés, aztán dörrent a lövés.

Nem tudom megmenteni magam... Igen, erről szól az emberi történelem, erről a tehetetlenségről, erről az őrjítő ördögi körről, hogy nem tudok élni és meghalni sem, hogy nem tudom megmenteni magam. És talán a legszörnyűbb, hogy mindezek biztos tudatában mégis élni kell.
Hogy mennyire ott lapul gyilkos kórként az ember lelkében ez a tudat, mi sem mutatja jobban, mint a golgotai keresztnél Jézus felé elhangzó gúnyos kiáltások: másokat megmentettél, mentsd meg magadat! Ha te az vagy, akinek mondod magad, mentsd meg magadat is!

A mélyben pedig ott van az igazság gyűlölt érzése: pusztuljon az, akiről sugárzott, hogy tudja, hogyan kell élni, akinek nincs szüksége arra, hogy magát megmentse. Szerencsétlenek, mennyire nem értették, hogy nekik is azáltal lesz esélyük megállni majd Isten előtt, hogy az, akit most ők gúnyolnak, nem menti meg magát. Pedig ő volt a világtörténelem egyetlen személye, aki meg tudta volna ezt tenni. De Jézus nem magát akarta megmenteni, hanem minket. Azt az embervilágot, amelyik saját hatalmától, döntési jogától megrészegedve képtelenné vált élni és meghalni, magát megmenteni.
Kétezer éve kész van a megmenekülés. Kétezer éve hirdetik a keresztyén egyházak világszerte: feltámadt! Krisztus nem maradt a sírban, rajta nem tudott győzni a halál, feltámadt, és ezzel megmentett minket. Vagy mégsem? Mármint, mégsem mentett meg mindenkit? Széchenyit nem mentette meg húsvét, a feltámadás csodája? Húsvétkor nem a halálból az életre kellene inkább találnunk, mint az életből a halálba menekülnünk? Szinte sajog az emberben a szomorúság: a legnagyobb magyar nem ezt érdemelte volna! Neki kijárt volna a békés, csendes öröklétre szendergés! Kijárt volna az, hogy betelve az élettel hagyja itt a világot, és nem pedig egy golyó végezzen vele... És ráadásul mindez húsvét hajnalán! Nem borzasztó ellentmondás ez? Széchenyit nem mentette meg Krisztus feltámadása?

Ez az a pont, ahol le kell venni a saruinkat. Ezek már olyan kérdések, melyeknél érezzük, recseg-ropog az emberi értelem, és olyan homályosnak tűnik az Isten szava. Azonban nem mehetünk tovább anélkül, hogy fel ne tennénk a kérdést: hát Jézus nem többet érdemelt volna? Többet a megvetésnél, az üldözésnél, a korbácsnál, a szögeknél? Hiszen ő nem a „legnagyobb" jelzőt viselte, hanem a Krisztus, a Messiás címet! Ő benne maga az Isten látogatta meg a világot, hogyan lehetett mégis életének vége a golgotai borzalom? És most, hogy ez a kérdés is elhangzott, elkezd derengeni valami. Mert álljunk csak meg! Hogyhogy mi lett a vége? Hát nem húsvét lett a vége? Nem feltámadás lett a vége?
De igen! Jézus feltámadt, és innentől árad reménysugár mindannyiunk életébe! Olyan jó, hogy húsvét csodája nem fér bele semmilyen emberi kategóriába, amit meg lehetne rontani! Erre nincs analógiánk, amit darabjaira lehetne szedni, tudományosan meg lehetne cáfolni; ezt maximum csak figyelmen kívül lehet hagyni, bolondságnak lehet tartani, botránynak lehet nevezni. De a kezeink közé kapni és megrontani nem tudjuk. Mert ez az egész felettünk áll! Semmit nem tudtunk hozzátenni, semmivel nem tudtuk kiérdemelni, sehogyan nem tudtuk kikényszeríteni. A feltámadás csodája független az emberi gondolattól! Mégis valóságos, az enyém lehet. Valóságosan megmenthet, valóságosan segítséget adhat az élethez, és hiszem, majd a halálhoz is. Tudok olyanról, akinek életében a Feltámadás valósággá lett, és úgy ment el a betegágyáról, hogy halálával Krisztushoz vezetett addig élni és halni képtelen embereket.

Valahol egyszer olvastam: "Van egy kapocs ég és föld között... ha ezt a kapcsot megtalálod, minden értelmessé válik, még a halál is. Ha viszont nem leled meg, minden értelmét veszti, az élet is." Értelmet nyer a halál! Értelmet nyer a golgotai borzalom, mert Krisztus feltámad húsvétkor! Ez az a kapocs, ami összeköti az eget a földdel, örökre! Ezért annak a szívébe, aki kész kimondani azt, hogy Uram, nem tudok magamtól élni, nem tudom megmenteni magam, ugyanazokat a köröket futom évek, évtizedek óta, és már a haláltól is félek – annak a szívébe a Feltámadott fog új életet adni!
Nem tudom, hogy a legnagyobb magyar életének utolsó másodperceiben mi történt. Pedig nagyon érdekelne. Olyan jó lenne bizonyosságot kapni az ő életéről, hogy mégsem a halál győzött benne, és olyan jó lenne bizonyosságot kapni sok más élet felől is, akik fontosak nekem. De lassan megértem: Isten terve, kegyelme nem azon múlik, hogy én mit értek és látok belőle.

Ezért inkább azt szeretném, ha ezen a húsvéton a feltámadás csodája teljesen átjárna, hogy azoknak viszont, akik rám bízattak, tovább tudjam adni a feltámadásba vetett hitem bizonyosságát! 

A szerző: Hajdú Szabolcs Koppány református lelkipásztor