Most kéz a kézben, körben állnak – egy perc csendet tartanak, mielőtt színpadra lépnének. Közelgő koncertjük kapcsán beszélgetett a Misztrál együttessel a Pozsonyi Úti Református Egyházközség Hálaadás című újságjának szerkesztője. 

Hálaadás: Ki milyen zenei élményeket, stílusokat hozott a Misztrál együttesbe?

Tóbisz Tinelli Tamás: Mindegyikünk nyakig benne van valamilyen műfajban: Máté régen a komolyzenében volt járatos, bár sok minden mással is foglalkozott. Mika különösen a népzenét szerette, de ő is merített más műfajokból. Misi blues-zenész, Guszti a dobosunk a komolyzenétől a jazz-en át sok mindent kipróbált, én magam pedig a rockzenét szerettem nagyon. Bár nem törünk kifejezetten „világzenei babérokra”, ez a sokféle stílus, amit ötvözünk a Misztrálban, automatikusan adja ezt a változatos hangzást.

Hálaadás: Egy helyen úgy nyilatkoztatok, hogy Balassit volt a legkönnyebb megzenésíteni, Babitsot a legnehezebb. Van olyan költő, akit „behoztatok” az együttesbe, akitől ihletet vesztek?

Tóbisz Tinelli Tamás: Vannak időnként kedvenceink. Ugyanakkor minél jobban megismerjük a költőpalettát és feltárjuk az irodalmat, annál kevésbé tudjuk eldönteni, hogy ki is a kedvencünk. Annyi jó költő van! A magyar költők egyszerűen szenzációsak. Különösen értékesek számunkra a harmincas-negyvenes évek fordításai, mert a legjobb költőink fordítottak, amíg más országokban általában kifejezetten fordítók. Nagy szerencsénk, hogy például a Baudelaire-verseket egy Babits Mihály fordítja. Aki egyébként személyes kedvencem.

Hoppál Mihály: Nekem azért vannak kedvenceim: Nagy László például, vagy Pilinszky. Pedig Nagy Lászlótól csak egy-két művet zenésítettünk meg, ettől függetlenül mint költő közel áll hozzám.

Heinczinger Mika: Én soha nem nézem a költő önéletrajzát, mert a versein keresztül meg tudom ismerni őt. És minél jobban beleásod magadat egy költőbe, annál inkább tudsz vele akár „barát-kontextusba” kerülni. Minél több költőt olvasol, annál jobban megismered az embert is – ezért nem tudom, hogy pontosan ki a kedvencem. Áprily áll mindenképpen az első helyen nálam, utána Ady, Babits és József Attila – igaz, számomra onnantól már kisebbek a különbségek. Egyébként Babits Mihály most elég jó barátunk lett.

Török Máté: Egy-egy lemez végén döbbenünk rá igazán, hogy kivel is foglalkoztunk. Amikor elkezdesz egy ilyen „munkát”, egy bizonyos költő-képed van az adott személyről, ami folyamatosan változik. Engem kifejezetten érdekel a költő művészetén túl maga az emberi életút is. Babits esetében elmondhatom, hogy az életét vizsgálódva jó néhány regényét is elolvastam, s ráeszméltem mennyire nagy író volt. Néha azt is megkockáztatom, hogy jobb író volt, mint költő. Így, a lemez befejeztével kimondhatjuk, hogy egy olyan Babits Mihály tárult elénk, aki nem csupán a szürke eminenciás szerepet játszó „poeta doctus”, hanem az érző, szenvedő, mosolygó ember. Számos költőről nem mondhatjuk el, hogy már életében tisztelet övezte, de róla mindenképp elmondható ez.  Mert ha valaki megértette a műveit, meglátta azt a végtelen világot, amit Ő látott. Ha az ember az életében eljut oda, hogy megért néhány babitsi sort, akkor egyszer csak megvilágosodik, és onnantól mintha kulcsa lenne hozzá, amivel „kinyithatja” a többi versét, és ezáltal újabb világok tárulnak az ember elé.

Hálaadás: Sokat jártok határon túlra. Nem érzitek sziszifuszi munkának azt, hogy verséneket, magyar irodalmat visztek olyan közegbe, ahol az emberek árral szemben úsznak?

Heinczinger Mika: Miért, itt nem ugyanezt tesszük? Magyarországon ugyanez a helyzet, árral szemben úszunk. Szerintem kint még sokkal jobb a helyzet, mint idehaza.

Török Máté: Én nem gondolom, hogy árral szemben úszunk. Valami miatt belső késztetés az, hogy nekünk ezt csinálni kell. És nem misszió számunkra ez, hiszen azt látjuk ellátogatva Felvidékre, Erdélybe, a Partiumba, hogy az embereket érdekli a költészet.

Tóbisz Tinelli Tamás: Olyannyira megszoktam, hogy magyar vagyok, annyira megtanultam otthon magyarnak lenni a Felvidéken, hogy előfordult velem, hála Istennek csak egyszer, hogy otthon felejtettem az útlevelem, és csak a határon vettem észre. Mások nem tudták elképzelni, hogyan lehet elfelejteni egy útlevelet, de számomra teljesen természetes volt. A másik fontosabb dolog. Nemcsak mi élünk az országban, hanem az ország él bennünk. Mi vagyunk az ország, s benne minden egyén. Ha magunkban értelmezzük az ország fogalmát, akkor nem biztos, hogy árral szemben úszunk.

Hoppál Mihály: Két dolog jutott eszembe, mintegy játék a szavakkal. Nekem sincs „határon túli” tudatom, inkább „Kárpát-medencei” vagyok. Számomra a „határon túli” például Svédország, vagy Izland. A másik pedig, hogy a sok értéktelen, ötperces sláger az, ami árral szemben jön. Az a minőség, amivel mi is szeretnénk azonosulni, az nem lehet „árral szembeni”. Egy Dsida, egy Babits, egy Ady Endre sem lehet „árral szembeni”. Ezért nincs „árral szembeni” tudatunk sem.

Hálaadás: Gyülekezetünkbe advent legvégén jöttök. Karácsony idején általában karácsonyi koncertet szoktak adni, ti miért az adventet választottátok?

Török Máté: Az advent négy hét várakozás. Várakozás arra az ünnepre, amikor Jézus Krisztus megszületik. Keresztényként, keresztény kultúrkörben nevelkedtünk, nőttünk fel, ahol a várakozás még nem az ünneplésről szólt. Ezt próbáljuk visszaadni a műsorunk segítségével is. Négy hete van a lelkünknek is felkészülni arra, hogy készen álljunk az ünneplésre. Van egy mondás: úgy járjunk és úgy álljunk a világban, mintha a lábunk alatt gyökerek lennének, a fejünk meg súrolja az eget! Ha ebbe belegondolsz, megpróbálod kihúzni magad, s érzed, hogy valamilyen rend születik benned. Az advent olyan időszak, amikor meg kell próbálnunk kiegyenesedni!

Hálaadás: Amikor látunk-hallunk Titeket, az az érzés fog el, hogy nagyon egyféle hittel vagytok. Ez már önmagában is nagyszerű dolog. Van olyan lelki élményetek, amiből táplálkoztok? Katarzis?

Hoppál Mihály: A jó koncert imádság jellegű...

Török Máté: Legalábbis vannak a koncertnek ilyen pillanatai...

Hoppál Mihály: ...mert meditatív jellegénél fogva bizony felér egy imádságos lelkiállapottal.

Tóbisz Tinelli Tamás: De nem csak pozitív élmény lehet ilyen. Van, amikor veszekszünk, és ezáltal jutunk olyan közelségbe talán éppen Istennel és egymással, amit másképp nem is lehetne elérni. Ha az ember nem tapasztalja meg, milyen komoly vitába tud belebonyolódni, akkor lehet, nem éri el azt sem, hogy jobban kívánja a békét.

Heinczinger Mika: Tavaly januárban kirándulni mentünk Tamással: egy pálos kolostorromot kerestünk. Nem nagyon találtuk. Egyszer csak hollók jelentek meg, s akkor szóltam Tamásnak, hogy menjünk arra, amerre ők repülnek. Így találtuk meg a kolostor romjait. Én hiszek a hasonló jelekben, ilyen őrült vagyok. Az erdőben mindig így érzek, templomban már néha kevésbé. Isten most is itt van, mindenhol ott van, mindent átsző.

Török Máté: Nagy kérdés: ha már megélted közvetlen közelről Isten szeretetét, miként tudod megtartani? Azt tudjuk, hogy Ő szeret minket, csak mi miként tudunk nyitottá válni arra, hogy ezt befogadva lássuk? Hogy marad benned béke? Olyan, ami sugárzik.

Hálaadás: Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Misztrál-koncert: 2013. december 21., szombat 17 óra, Pozsonyi Úti Református Egyházközség.

A cikk megjelent: itt.