Minden lépésnél a barátságos épülettel hadakozom, ám ahogy felérek a bejárati ajtóhoz vezető lépcső tetejére, egyre inkább érzem, veszítek. Az aulában tisztaság fogad, de nem az a fajta, amelyiktől az embernek remeg a gyomra, hanem olyan, ami biztonságot ad. Gyerekek és szülők várakoznak az ambulancián, nincs feszült csend, sem fejetlenség. Az ablakra festett színes mesefigurák kellemesen megszűrik a beáramló fényt.

Az irgalom háza
Nehéz lenne eldönteni, létezik-e nagyobb kín egy szülő számára, mint az, ha súlyos balesetet szenved a gyermeke. Ha viszont megtörtént a baj, nem tudom, kerülhet-e jobb kezekbe az élet–halál között lebegő gyermek, mint az MRE Bethesda Gyermekkórházának orvosi és ápolói csapata. Szerény véleményem helyett beszéljenek a szakma képviselői és az érintett szülők: a református intézményt az egészségügyi szaktárca 2009-ben az év kórházának nyilvánította, utóbbiak szerint pedig a második legjobb kórház hazánkban, ahogy az egy közönségszavazásból kiderült. A Bethesda alkalmazottai emellett számos állami és miniszteri kitüntetést is magukénak tudhatnak.
Az ország egyik legjobban felszerelt kórházának titka vélhetően nemcsak a korszerű eszközökben rejlik. A Bethesda elnevezés azt jelenti, „az irgalom háza". Az evangéliumban említett jézusi csodatétel, a harmincnyolc éve beteg ember meggyógyításának helyszínére utaló intézménynév és az ott dolgozók hitvallása egyaránt betekintést nyújt abba, mi motiválja munkavégzés közben a református gyermekkórház alkalmazottait: a takarítóktól, a gazdasági és ápoló személyzeten át a főorvosokig. A választ a rómaiakhoz írt levél 15. részének első verse sejteti: „...tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk".

Aki gyógyít, maga is gyógyul
– A Bethesda az elfogadás és a tolerancia világa számomra – fogalmaz Mikos Borbála. A csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos közel négy évvel ezelőtt kapcsolódott be a református gyermekkórház munkájába. Az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztály osztályvezető főorvosa elfogadó orvosi és ápolói közegről mesél, amelyben jó élni és dolgozni. Nemcsak a hétköznapokra igaz ez, hiszen a nagyobb ünnepek előtt a kórházban a munkatársak lelkét ápoló közösségi összejöveteleket tartanak. Az intézmény szakemberei kinyúlnak a falakon túlra is, a főorvos meghatározó élményei közt említi azt, amikor a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntes orvoscsapatának tagjaként Haitin szolgált.
– Valamiért mindig is élt bennem az a kép, hogy más az, ha az ember fehér köpenyben, jól fűtött kórtermekben teszi a dolgát, miközben nagyon sok segítséget kap. Próbatételnek éreztem, hogy helyt tudnék-e állni nehéz körülmények között, például Afrikában. Egy 2010. januári hajnalon épp a magánytól és az önsajnálattól szenvedtem, amikor hallottam a rádióban, hogy Haitin földrengés volt. Másnap elhangzott az orvosi megbeszélésen, hogy a Református Szeretetszolgálat egészségügyi önkéntes csapatot fog indítani. Mély apátiával csak úgy mellékesen jegyeztem meg, ha szükség van rám, elmegyek. Két nap múlva jött a telefon, hogy hamarosan indulunk. Nagyon hálás vagyok a munkatársaimnak, akik vállalták, hogy tíz napon át minden munkát helyettem is elvégeznek itthon. És a csapattagoknak is, akiktől sokat tanultam az önzetlen áldozatvállalásról. A szigetországban különös élmény volt, hogy kívülről láttam a civilizált, európai önmagam, és el is szégyelltem magam, hogy ez a Budapesten élő Mikos Bori mi mindenen tud sopánkodni odahaza, holott az élet értéke egészen más.

A Bethesda titka
A Bethesda kórház Aneszteziológiai és Intenzívterápiás Osztálya a gyerekek fájdalommentességét és altatását is biztosítja a műtétek és beavatkozások előtt. Hat általános ágyat, illetve egy ötágyas égési intenzív részleget tartanak fenn a súlyos állapotú gyermekek részére. A betegeket a területi felosztás szerint utalják be az intézménybe.
A főorvost arról faggatom, mi lehet a titka a sokak által elismert munkavégzésnek a református gyermekkórházban.
– A közösség legnagyobb értéke, amikor a gyenge láncszemet is be tudja fogadni, és fel tudja emelni magához, nem pedig kilöki magából, nehogy gyengítse a képességeit, tudását, elért eredményeit. Az igazi kapcsolatainktól talán az távolít el, ha individuumként akarjuk jól csinálni a szakmát. A közösség ereje sokkal nagyobb, mint az egyéné, akármilyen nagy tehetség is az. Nekem meg kellett látnom, hogy minden munkatárs külön érték. Különösen fontos a különbözőség elfogadása és a kellő alázat mind a beteg, mind a hivatás, mind a munkatársak iránt – fogalmaz Mikos Borbála.

Nem omolhatnak össze
A főorvos úgy véli, nem tudna más szakterületen dolgozni, mint az intenzívterápia. A fokozott stresszhelyzetben azonban talán kiváló szakemberek sem mindig tudnának helytállni – puhatolózom.
– Szerencsés, ha ilyen helyzetekben az ember erőre kap, és fáradhatatlanná válik a gyermek megmentése érdekében. Látván egy súlyosan sérült, összetört, vérző kisgyereket, nem összeomlik, hanem éppen a tenni akarás, illetve az addig megszerzett tudás és tapasztalat felszínre kerülése viszi, hajtja. Ilyenkor éjjel-nappal teszi a dolgát azért, hogy megmentse egy gyermek életét. Ez az adottság áldás – állítja a doktornő.

„Nem tudok a halállal megbirkózni"
Aki megmentette egy ember életét, az óhatatlanul kötődni kezd hozzá. A főorvos elárulja, egy ideje jobban szereti, ha egy-egy gyermek állapotának stabilizálódása után minél hamarabb elhagyja az osztályt.
– Amikor kinyitják a szemüket és felnéznek, akkor nagyon tudok szenvedni. A tekintetük egy életre megmarad bennem, és az álmaimban is visszatérnek ezek a gyerekek. Ilyenkor már tartok a hozzájuk való kötődéstől, és jobban szeretném, ha már nem lenne közöttünk kapcsolat, és mennének Isten hírével.

A gyerekek távozása időnként ennél sokkal tragikusabb.
– Amikor nem tudjuk az életüket megmenteni, azt nagyon rosszul viselem, igazából nem is tudom kezelni. Ezek után mindig vannak összeomlásaim. Valahogy meg kell gyászolnom őket, igyekszem nem a munkahelyi körülmények között és nem a szülők jelenlétében. Hatalmas erőpróba lelkileg a szülőkkel megosztani ezt a fájdalmat, méltóságukat megőrizve, mégis kellő együttérzéssel, hitet és erőt is öntve beléjük. Az ő veszteségük mérhetetlen és pótolhatatlan.

A szülő is gyógyít
Miközben beszélgetünk, felkeressük az osztályt, ahol megkönnyebbülésemre ott jártunkkor üres ágyakat is találok. Ahogy a lélegeztető gépre kötött csecsemőt és a fertőzések elkerülése végett elkülönített kisbabát látom, az jár a fejemben, gyakran felnőttként is kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ha be kell feküdnünk a kórházba, mit érezhet akkor az a szülő, akinek el kell engednie csöppsége kezét. Vajon tehet-e érte, hogy megkönnyítse saját gyermeke és a saját helyzetét?
– A csapatmunkában pótolhatatlan láncszem a szülő – adja meg a választ a doktornő. 
– Ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk végezni a beteg gyermek gyógyítását, nagy odafigyelést és türelmet kell tanúsítanunk szülei iránt. Rá kell fordítanunk az időt, hogy leüljünk, és mindent őszintén megbeszéljünk. Ha a szülő érzi a bizalmat, és látja, hogy nem az órámat figyelem, hanem megoszthatja velem a dilemmáit, és felteheti nekem a legegyszerűbbnek tűnő kérdéseit is, akkor együtt fogunk tudni működni a gyermek gyógyítása érdekében.

A riport további részleteit az októberben megjelenő Kálvincsillagban, a Magyar Református Egyház Lapjában olvashatja. Mikos Borbála főorvos többek között arról beszél, hogyan hat a szülői magatartás a beteg gyermek gyógyulására; kockázatos-e a műtéti altatás; és hogyan viszonyulnak a gyerekek saját betegségükhöz.

Jakus Ágnes