„Másrészt bizonyos, hogy az ember soha nem jut el önmaga igaz megismerésére, ha csak Isten arcára nem nézett előbb és ha ennek szemléléséből leszállva nem kezdi el önmagát megvizsgálni."
Kálvin
Hangulatmorzsák a Szélrózsáról
Szeretem a fesztiválok kavargó összemosottságát. Ahogy a porban a fürdős papucs előlép mindenhova járós lábbelivé, a fürdőruha is mindenhova, de legalábbis minden alá felöltendővé, az idegenek pedig baráttá, a táborterület lassan otthonossá. A REND-es ülődobozoknak sem derogál most szélrózsás ülepeket kiszolgálni.
Ahol ennyire rugalmas minden és mindenki, ott a mi Kálvin festményünk is csakhamar Lutherré avanzsált az evangélikusok fényképezőgépe kedvéért, a sakk pedig a kicsi lányok kezében az „Adj király katonát" játék elengedhetetlen eszköze lett. Egyedül a magazinunk idézetes virágai voltak olyan makacsok, hogy hiába piszkálták a gyerekek, nem lett belőlük szélforgó.
Olyan hosszan terül el a tábor a Balaton mentén, hogy a rutinosabbak biciklivel járnak. A takarító nénik a kemping biciklin: lovagi lándzsaként a hónuk alá szorított seprű, a kormányon vödör, a csomagtartón vécépapír. A püspök felesége is teker, kis kosaras túrabiciklijéről mindenkihez odaköszön. Szeretem ezt a spontánságot, ahol egy-egy püspök bármikor feltűnhet rövidnadrágban és pólóban (esetenként szakácskötényben), és ahol a legváratlanabb helyzetekben felcsaphat az ének egy-két ember szájáról, elterjedve, tömegeket vonzva magával. Időnként a büfé felől a megrendeléseken túl ("Ági! Lángos!") sikolyok hallatszanak, amikor a sátorponyvában éjszaka felgyűlt esővizet a szél egy-egy éhes várakozóra borítja.
A Balaton parton hihetetlenül sokféle pók élhet, mert láttunk pici fehéret, de a novellás szekrényből egy igazán nagy mászott ki valamelyik reggelre. Éjszakánként komoly hálók szövődtek a kiállítási tárgyak köré, így reggelente ezzel kellett kezdeni a pakolást, meg azzal, hogy az első hálókat levakarjuk magunkról.
Az evangélikusok ránézésre is sokszínűbbek, mint mi, reformátusok. A fiatalok között nem ritka a rózsaszín hajú lány, vagy éppen a piercinges fiú. De a lelkészeik között is akadt, aki a fekete luther -kabát helyett fehér színűben jelent meg, sőt, rasztahajú lelkésznővel is találkoztunk. Az énekek sorában is megfért a szokásos dicsőítő nóták mellett néhány popnóta, hol átírva, hol változatlan szöveggel.
„Identitás vesztett felekezet" – mondja egy kedves barátom, „szabadok rá" – válaszolom.
Biztosan zavarna ez a sokszínűség, ha közben nem lenne mellétéve a spiritualitás. Ha mellette nem látnám azt, ahogyan evangélikus lelkészek a gyülekezet megáldása után egymáshoz fordulnak, és áldást kérnek a saját életükre is. Ha nem látnék egymással való törődést közöttük, és Istenbe kapaszkodó életeket. De láttam.
Pete Violetta
Képek: Bölcsföldi András