A gyülekezetet szeretni kell, ugyanakkor nem lehet elkendőzni a bűnöket, amelyek elválasztanak Istentől - mondja annak a kárpátaljai gyülekezetnek a lelkipásztora, ahol évek óta töretlen az ébredés. A példátlanul népes és aktív csongori gyülekezet lelkésze Isten szerinti látásmódról és egyenességről beszélt portálunknak, ifj. Pocsai Sándor úgy véli, ezek segítenek abban, hogy egyházközségük valódi közösség lehessen. Heti huszonkét bibliaóra, nyolc óvodás klub, három istentisztelet, négy ifjúsági óra, hittanórák és hétkezdő áhítat - csak néhány azok közül az alkalmak közül, amelyeket egy háromezer lelkes kárpátaljai településen, Csongoron minden héten látogatnak a reformátusok. Ahogy arról korábban is írtunk honlapunkon, a kárpátaljai reformátusság körében a kilencvenes évek óta töretlen az ébredés. Ifj. Pocsai Sándor lelkész az alkoholbetegeket mentő misszió tőszomszédságában lévő gyülekezetet vezeti, mint mondja, náluk a „mindent vagy semmit" megtérések jellemzők. Portálunknak azt is elárulta, a kísérletezés, a csalódás és a szembesülés a széthúzással is jellemezte az elmúlt éveket. A gyülekezet gyarapodása annak is köszönhető talán, hogy a hibákat hajlandók voltak beismerni.

Mióta ön itt a lelkész, még gyarapodott is a gyülekezet. Mit gondol, miért?

Mindig jót tesz egy közösségnek, ha egy kicsit felfrissül, de ez nyilván nem azért van, mert annyira tehetséges lennék vagy olyan nagy dolgokat vittem volna véghez. Talán új dolgokat igen, és mert nyitottunk azok felé a korosztályok felé, akik addig nem szándékosan, de valamilyen oknál fogva háttérbe szorultak.

Mik voltak ezek az új dolgok?

Amikor hazajöttünk a gyülekezetbe, megkerestük a fiatal házasokat, szerveztünk nekik különböző alkalmakat, kirándulást, beszélgetéseket a házasélet kérdéseiről, nehézségeiről. Először nagyon sokan eljöttek, több mint százan voltunk, később ebből az alkalomból alakultak a házi bibliakörök, ahová a fiatal házasok járnak. A gyerekeik szintén itt vannak a gyülekezetben, az ifjúsági táborokban. Akkor ez nagy pezsgést jelentett a gyülekezetben, én pedig beleestem abba a hibába, hogy megpróbáltam csak új dolgokat bevezetni. De hála Istennek, hogy figyelmeztetett a hibámra. Néhány rossz példából okulva rájöttem, nem arra van szüksége a gyülekezetnek, hogy beindítsunk száz új dolgot, amit nem is tudunk aztán végigcsinálni, hanem inkább lassan, lépésenként kellene egy dolgot elkezdeni, de csak azt, amire szükség van, és ami tartós táplálékot ad az embereknek.

Mire van szükségük az ittenieknek?

Az itteni embereket sokkal könnyebben meg lehet közelíteni a gyakorlati oldalról akár idősekről, fiatalokról, gyerekekről van szó. Ha csak beszélgetésre hívtam őket, nagyon nehezen jöttek el, de ha dolgozni, vagy segíteni, szívesen vállalkoztak rá, például amikor leégett egy parókia vagy játszóteret kellett építeni. Segítőkészek az emberek, rendkívül adakozók; és az is nagyon sokat számít nekik, hogy mit látnak megvalósulni azokból a dolgokból, amelyekről prédikálunk.

Itt „mindent vagy semmit" megtérések vannak, ezek szerint...

Igen, ezt gyakran tapasztaljuk a misszióban, és ez rányomta a bélyegét a gyülekezeti munkára is: amikor ide jönnek az emberek, itt nem lehet romantikázni, arról beszélni, hogy hogyan lehetne szépen élni. Ezeknek az embereknek nem wellness hétvégékre van szükségük, ahol a lelküket kicsit megmasszírozzuk. Velük lehet egyenesen beszélni, mert az életnek abból a rétegéből jöttek, ahol nagyon durván hangzanak el dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy mi itt pszichoterrort alkalmazzunk, de egyenesen beszélünk arról, hogy mi a gond az istentelen élettel, és hogy lehet belőle kijönni. Örülök annak, hogy a gyülekezet szereti és igényli az őszinteséget az igehirdetésekben is. Persze, ez nem egy álomgyülekezet. Nem egyszerű itt sem megélni az embereknek a hitet, ideélni az Isten országát, de nem mondta soha azt Isten, hogy ez egyik napról a másikra működni fog. Nem azért helyezett ide, hogy itt pár év alatt építsünk egy nagy Isten országát, aztán lépjünk tovább, hanem azért, hogy amit ez alatt az idő alatt meg kell tennünk, azt tegyük meg. Nekem nagyon fontos, amit az egyik tanárom mondott, hogy a gyülekezetet szeretni kell. Látom sokszor kollégáknál, hogy amikor hazajönnek Kárpátaljára, nagyon könnyen belecsúsznak abba a hibába, hogy elkezdik kritizálni a gyülekezetet, és állandóan azt mondják el, hogy mi a gond vele. De minket megtanítottak arra, hogy ha csak annyit tudunk megtenni, hogy elmondjuk, hogy mi a probléma, az még csak olyan, mint a rossz orvos, aki nem tud gyógyszert felírni, csak diagnózist felállítani.

Sok fiatal eljött a péntek esti istentiszteletre. Hogyan lehet velük jól bánni?

Működött itt régen egy nagyon jó ifi a kilencvenes években, ahová rendszeresen több mint száz fiatal járt, aztán ez valahogy megszűnt. Jöttek nagy lehetőségek: már lehetett Magyarországra utazni, ott dolgozni, és többen megházasodtak. Mikor hazatértem a teológia után, egy kicsinyke ifi fogadott, tíz-tizenöt fiatallal. Szerveztünk tábortüzes evangelizációt, ifis hétvégét, elutaztunk, kirándultunk, bográcsot főztünk, mindent kitaláltunk, de nem lettünk többen. Elkezdtünk imádkozni azért, hogy legyen épületünk. Kint van az udvaron a kommunizmusban lerombolt parókia helyén épült iskola. Elkezdtünk építeni egy teljesen új iskolát a falunak, és a szerződés úgy szólt, hogy az építkezés befejezése után egy évvel kötelesek visszaadni nekünk a régi épületet. Két év múlva vissza is adták, de rettenetesen romos állapotban volt. Nem volt rá pénzünk, de imádkoztunk. Aztán az akkori ifisek egy hónap alatt letettek a zsebpénzükből ezer eurót. Eközben télen fűtetlen helyiségben dolgoztunk éjszakánként, mert ők nappal már dolgoztak a munkahelyükön. Karácsonyra kész lett az egyik terem; nagyon hálásak voltak érte, csodaként élték meg, hogy Isten kirendelte azt, ami szükséges. Mi tovább imádkoztunk és ötleteltünk, de mégsem lettünk többen és nem tudtam rájönni, hogy miért. Aztán Isten megláttatta velem, hogy nem a létszám a fontos. Sem a gyülekezetben, sem az ifjúsági körben nem azért kell bármit is tenni, hogy teljesítsünk egy normát. Később még kevesebben lettünk, majd Isten elhozta azt az időt, amikor le kellett ülnünk, lenullázni a dolgokat és mindent elölről kezdeni. Sokat beszélgettünk, hogy vajon miért történt így, és hosszú órák után egyhangúlag ki tudtuk mondani, hogy azért, mert mi sem vagyunk egyek. Köztünk is van széthúzás, ellenségeskedés, irigység, tudunk haragudni, megbántani egymást, és egy ilyen közösségbe nincs is értelme, jönni. Aztán megújult a közösségünk és elkezdett növekedni; elmentünk táborba, a fiatalok megtértek, új életet kezdtek és itt maradtak köztünk. Rendszeres alkalmakat tartottunk, közben holland segítséggel újult az épület, az ifjúság létszáma pedig megnőtt. Ma már nyolcvan-száz fő jár ezekre az alkalmakra, a kis ifire, a nagy ifire, és felvállalják az iskolában is keresztyénségüket. Nem mennek el diszkóba, és a vasárnapi focival kapcsolatban is úgy döntöttek, hogy inkább templomba mennek, pedig nagyon jó focisták. A Facebookon kiraknak egy-egy igét, vagy egy-egy olyan gondolatot, ami a hitükről vagy Istenről szól. Ezek olyan dolgok, amik arról beszélnek, hogy Isten munkálkodik bennük, és ez jó. Persze, ez nagyon sok idő, munka és rengeteg imádság.

Lelkészként önnek és a feleségének mekkora szerepe van a fellendülésben?

Nem azért van ez, mert mi olyan tehetségesek vagyunk. Egy lelkész szétoszthatja a tálentumait egy gyülekezetben, ami nagyjából egy-két évre elég. Utána következik a mókuskerék: valami újat kell adnunk, ez megint elég körülbelül két évre; és ahogy eltelik ez a három-négy év, bekövetkezik a kiégés, meg jön az, hogy cseréljünk gyülekezetet, mert rosszak az emberek, rossz a presbitérium. Ha csak annyit tudok adni a gyülekezetnek, hogy szétosztom a tálentumaimat, lehet, hogy megdicsérnek, de az embereknek nem erre van szükségük. Egy lelkésznek nem az a dolga, hogy a tehetségét fitogtassa, hanem Isten embereként a mennyei dolgokat kell szétosztania. Ha nincs élő kapcsolata az Istennel, akkor csak ötletelni meg próbálkozni fog, és kiég. Látok embereket kiégni négy-öt év lelkészi szolgálat után, akik azt mondják, hogy az emberek közömbösek. Közömbösek - és akkor mi van? Isten nem azért hívott el bennünket, hogy olyan gyülekezetbe kerüljünk, olyan emberek közé, ahol minden ideális. Ha így lett volna, akkor Isten megmondta volna, hogy nektek csak az a dolgotok, hogy beüljetek a kormány mögé, nyomjátok a gázt és majd az Isten országában megállunk. De ez nem erről szól. Le kell ereszkedni arra a szintre, ahonnan el lehet vezetni egy embert az Isten országába. Nekem sokat jelent az irgalmas samaritánus története, aki nem a szamárhátról prédikált a kifosztott embernek, hogy szerencsétlen, miért jöttél ide meg miért hagytad magad megverni. Le kellett szállnia, le kellett oda egészen mellé ereszkednie, vállalnia vele a sorsközösséget, és onnan felemelni és elvinni arra a helyre, ahol segítséget kap. Időbe tellett, hogy meglássam ezt, mert a szószékről könnyű magyarázni, ott nem szól vissza senki. Fontos, hogy az emberek érezzék, hogy szóba állnak velük, hogy közösséget vállalnak velük, nem lenézik őket azért, amilyenek, amit tettek, vagy ahogyan élnek. Azt tapasztalom, hogy a bajban levő vagy züllötten élő ember nem közömbös, sokkal nyitottabb mindenre. De azzal az emberrel, aki ott ül már harminc éve a templomban, sokkal nehezebb szót érteni. Mivel ő mindent tud, de semmit nem él meg ebből talán, százszor nehezebb neki az Isten dolgairól beszélni, mint annak, aki semmit nem tud és semmit nem tapasztalt meg belőle.

Van-e határa annak, hogy lelkészként önmagát háttérbe szorítva szereti az embereket? El lehet menni a végsőkig vagy vannak dolgok, amiknek valamennyire érvényesülnie kellene már csak azért is, hogy ne betegítse meg saját magát?

Amikor ide kerültem, beleestem abba a hibába, hogy igyekeztem mindenkinek a problémáját megoldani, de meg kellett értenem időközben, hogy nem ez a dolgom. Sokszor próbál Isten, hogy hányszor tudok megbocsátani, ha valaki visszaél a segítségemmel, meddig tudok elmenni, hogy adjak még egy esélyt, fussunk neki még egyszer. Vannak emberek, akikről gyorsan lemondtam, Isten meg újra elém hozta, hogy még mindig vergődik a problémájában, és újra le kellett ülni, sokadjára is és beszélgetni. Persze, van, aki úgy döntött, hogy hagyjuk abba és ne beszélgessünk tovább. Én elfogadtam a döntését, de van, aki meg huszadjára lett nyitott a megoldásra. Ez változó, nem nekem kell eldöntenem, hol van a határ. Félek attól, hogy én döntöm el, hol van a határ. Az a baj, ha tudnám, hol a határ, mindig azt keresném, és azt várnám el, mikor jutok el odáig. Soha nem jön el az az idő, amikor úgy fogok tudni élni, hogy nem lesz szükségem már Istenre.

Évente 1290 alkalmat tartanak. Hogy lehet ennyi mindent egyszerre csinálni? Az embereknek van igénye, hogy szinte minden nap jöjjenek?

Ez a szám valóban sok. Foglaltak az estéink, a napjaink. De nekem mindig az jut eszembe, hogy aki reggel hétre vagy nyolcra elmegy dolgozni és este ötig vagy hatig dolgozik, az az ember se mondhatja, hogy jaj, miért kell ennyit dolgoznom. A lelkésznek mivel kevesebb a feladata? Ez még mindig nem a napi nyolc óra munka, hanem ezek órák. Persze, erre kell készülni, ez lelkileg megterhelő, és emellett ott vannak az evangelizációs meghívások meg sok egyéb feladat, amit el kell végeznünk, de Isten nem pihentető állásra hívott el bennünket, hanem szolgálatra. Ez non stop munkaidő. Nem egyszer megtörténik, hogy este vagy éjszaka is csöng a telefon. Akár Skype-on, akár Facebookon lelkigondozni kell valakit, mert éppen több száz kilométerre van tőlünk, és tőlünk kér segítséget. Nincs papíron lefektetve a szerződésünkben, de Isten erre hívott el bennünket. Hogy hogyan kell egy öngyilkosjelölttel beszélgetni, azt nem tanítják, a teológián erre nem készítenek fel bennünket. Sem arra, hogy kell egy többszörös gyilkossal beszélnünk, sem arra, hogy mit mondjunk egy halva született gyermek szüleinek. Az első évem azzal telt el, hogy szembesültem azzal, hogy mit nem tudok. Pedig azt hittem, mindent tudok. Ma már nem tudok mindent. Nincs rutin, sablonszöveg, hogy mindenkinek elmondom ugyanazt és aztán csettintésre megtér mindenki, új életet kezd, és valaki megveregeti a vállam. Óriásit lehet bukni ebben, ha egy lelkésznek nincs élő kapcsolata Istennel. Most lehet, hogy érdekes dolgot fogok mondani: piszkosul nehéz józanul kibírni. Emberi életek múlnak azon, hogy én mit mondok nekik. Elmondom-e a megoldást vagy csak lelkizek velük meg elbeszélek a fejük fölött. Ránehezedik az emberre annak a súlya, hogy ez nem egy műsor, ahol elmondtam a mondókámat, hanem itt életeket kér számon rajtam az Isten. És ha a lelkész ezt nem tudja úgy csinálni, hogy oda figyel arra, hogy Isten hogyan vezeti a szavait, a gondolatait, a tetteit, akkor ez könnyen átcsap alkoholizmusba. Nem is lehet józanul kibírni úgy, hogy ha az ember nem figyel az Istenre.

Ha valaki mégis nagyon komolyan veszi Isten szavát, ő is hibázik. Hogy lehet azzal a teherrel, felelősséggel megbirkózni, hogy bukdácsolással is járhat ez a tanulási folyamat?

Isten nem azért szeret bennünket, mert mindent tökéletesen csinálunk, az ő tervében benne van a hibalehetőség is. Hiszem, hogy a hibáink is értünk vannak, nem azért, hogy Isten újra és újra adjon egy pofont, hogy szembesítsen azzal, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hanem azért, hogy újra és újra megtapasztaljam, hogy szükségem van Rá. Sajnálom azt a lelkészt, aki úgy gondolja, hogy nem hibázik, meg hogy mindig mással van a gond, meg más a hibás. Nekem vannak hibáim, de ezek is újra és újra odavisznek Istenhez. A lelkésznek persze kell, hogy legyen önértékelése és jó, ha a magáról alkotott képe az a kép, amit az Isten lát rólunk. A magam szemében vagy nagyon szerencsétlen leszek, alulértékelem magam, vagy túlértékelem magam, aztán mindig küszködni fogok a kettő között, hogy valahol találjak egy arany középutat. Nincs arany középút, ezt nagyon jól megetette velünk az Ördög. Akkor sem ide, sem oda nem tartozunk, de mi van azzal, aki sehova nem tartozik? Az egyedül van, egyedül meg fél az ember. Állandóan attól fél, hogy jaj, Istenem, el ne hibázzam, el ne rontsam... Ha megtanulom úgy nézni az embereket, hogy ők is emberek, ők is hibáznak, és ha úgy akarok az emberek között élni, hogy értsék meg, hogy én is ember vagyok, nem a mindenható és mindenre képes lelkész, akkor el fognak fogadni a hibáimmal együtt. De ha azt táplálom bennük, hogy én vagyok a lelkész és tessék előttem tisztelegni meg hasra esni, akkor nagyon rossz helyzetet gyártottam magamnak, mert a hibáim miatt fel fognak emészteni és ettől kell félnem minden nap.

Messze földön híres a szolgálata, de hallottam olyan vélekedést is, miszerint sokaknak túl kemény hangvételűek az igehirdetései.

Tudom, hogy az. Nem azért túl kemény, mert én meg akarom mondani, hanem azért, mert hiszek abban, hogy az egyenes beszéd mindig célravezető. A féligazságok másik fele hazugság, és én nem akarok hazudni az embereknek. Nekem az a dolgom, hogy azt mondjam el, amit Isten megértetett velem, úgy, ahogy velem megértette. Amikor lázas valaki és szenved a láz miatt, szedhet lázcsillapítót, de nem ettől fog meggyógyulni, mert gyulladás van a testében. Ott antibiotikumos kezelés kell, ami levertté tesz, gyengévé, fáradékonnyá, sőt, tönkreteszi az ember emésztőrendszerét, de ez a megoldása annak, hogy kigyógyuljon a lázból. Nem tüneti kezelésre van szüksége a lelki beteg embernek. Sokan azt várják tőlünk, hogy a tüneteket kezeljük. Minden jöjjön rendbe, csak ne nyúljunk hozzá a szívéhez, ne érintsük a lelkivilágát, a gondolkodását, a természetét, az ő mentalitását, csak külsőleg jöjjenek rendbe a dolgok. Isten meg szeret annyira, hogy ezt nem teszi meg. Mi annyira hozzászoktunk a műsoros élethez. Van egy kép az életünkről, ami legyen szép, mindig történjen valami, ami elkápráztat, ami szép, kellemes, de ne beszéljünk arról, ami a felszín alatt van. Ott általában betegségek vannak, tönkrement házasságok, életek, családi kapcsolatok. Isten nem jó színészeket akar. A vallásos élet hitszínház: hiszek és ez van mögötte. Nagyon kevés az az ember, aki eljut arra a pontra, hogy megkérdezze: Uram, a te szemedben ki vagyok?

Azt mondja, ha valaki rálép Isten útjára, jobb ha nem fordul vissza?

Ez nagyon látszik a misszióban. Sokan azért jönnek ide, mert nem akarnak tovább alkoholizálni, vagy kevesebbet akarnak inni. Azt mondom ilyenkor, hogy rossz helyre jöttek. Nem az itallal van baja az embernek, nem azzal, hogy elzüllött, hogy megcsalja a házastársát, hogy munkamániás. Ez már csak a gyümölcse annak, hogy nem vette komolyan az Istent, bár tud róla. Nagyon gyakran meg akar szabadulni az ember a gyümölcstől, mert esetleg rohadt vagy csúnya vagy nem olyan kellemes, de hogy a gyökere miből táplálkozik, az nem érdekes.

Hogy lehet erről beszélni olyan embernek, akinek nincs kapcsolata Istennel? Aki még nem tart ott, hogy megértse: nem arról van szó, hogy kritizálják, hanem hogy el akarják vezetni a forráshoz?

Van egy példázat, miszerint az apa elment vadászni a fiával. A fiú örömében rohangált a mezőn meg össze-vissza és nagyon gyorsan szaladt már. Az apa látta, hogy hová szalad, és belelőtt a lábába. A fia nem akart vele szóba állni hetekig, mert le kellett vágni emiatt a lábát. Az apa mégiscsak bement a kórházba és elmondta neki, hogy ha nem lő bele a lábába, akkor két lépés után egy szakadék jött volna...Fel kell vállalni, hogy az emberek meg fognak sértődni. De azon nem fognak megsértődni, hogy nem mondtam el nekik, hogy van kárhozat? Akkor becsapom, hazudok nekik. Sokszor úgy gondoljuk, hogy az a szeretet, hogy nem bántom meg, nem sértem meg a másikat. De az szeretet, ha hazudok neki, ha hagyom, hogy belecsússzon a bűneibe, meg belepusztuljon a hibáiba? Az szeretet, ha hagyom őt elkárhozni? Mert ezt szeretnék sokszor, hogy hagyjam őt békén, úgy élni, ahogy akar.

Arra nem kell figyelni, hogy az emberek ne idejekorán zárják be a fülüket?

Pál beszél arról, hogy az igazságot szeretetben kell elmondani. Nem a magam dühével kell odamennem, és elmondani őket mindennek, hanem mentő szeretettel. Ez a szeretet pedig megtanít tálalni a dolgokat. Ugyanazt el lehet mondani haraggal és szeretettel is, és teljesen más lesz a következménye. Isten segít abban, hogyan tálalom az igéjét.

Jakus Ágnes