Vannak jelvények és jelképek, amelyeket mi választunk magunknak, és vannak jelvények és jelképek, amelyek már eleve megvannak – ha tehát, úgymond választjuk őket, mégsem döntünk, hanem inkább a viszonyunkat, nézetünket jelöljük – viszonyunkat a világhoz, a dolgokhoz, közösségeinkhez, és végső soron a sorsunkhoz.

Leginkább a történelmi jelvényekkel vagyunk így – kikerülhetjük őket, de megvannak; tehetünk úgy, mintha nem lennének, vagy jobb lenne, ha nem volnának, de vannak. Mostanában egy művészeti előadmány okán vita gyulladt megint a magyar koronáról; gondolom, eltart néhány napig; s a vitába újra belegyömöszölheti mindenki a maga indulatát, így is, úgy is. Mielőtt belepi az érdektelenség pora, hadd mondjak el egy történetet, hátha bölcsebbek leszünk tőle.

Több mint 700 éve, hogy az angolok Londonba vitték hadizsákmányként a skótok egyik ősi, szent tárgyát, a skót királyok koronázási trónját. Már akkor sok legenda övezte, az egyik egészen a bibliai időkig megy vissza, mondván, hogy Jákób pátriárka ezen aludva látta a csodálatos mennyei álmot. Mert persze ez a trón nem drága fémekből, nemes fából épült, díszes alkotmány, hanem csak egy másfél mázsás homokkő, innen a neve: a sors köve, skótos akcentussal: stone of destiny. Amikor az angol király Londonba vitette, Anglia és Skócia még két ország volt, sok harccal, árulással, viszállyal, vérrel. A skótok trónját aztán beépítették az angol királyok koronázási trónjába, jelezvén, hogy az angol király egyben a skótok uralkodója is. Nem választottak új jelvényt, a régi a jelentését akarták megváltoztatni. Sőt, a kő még akkor sem került vissza Skóciába, amikor már skót dinasztia uralkodott az angolok felett is, jóllehet a két ország parlamentjei megegyeztek a hazavitelről. A sors köve maradt a távolban, évszázadokig. Aztán az 1950-es évek elején négy skót diák ellopta Londonból, hazaszállították Skóciába, s oly ügyesen rejtették el egy templomban, hogy a rendőrségi nyomozás sem jutott semmire. A diákcsínynek tűnő ügyből hamarosan politikai tárgyalások sorozata lett, s végül 1996-ban, elrablásának 700. évfordulóján ünnepélyes keretek között visszaadták Skóciának a követ. Azóta Edinburghban látható, a várban, a skót koronaékszerek mellett.

Egyszóval, úgy tűnik, van, amikor 700 esztendő kell, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Vagy éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy a világ szerkezetei olyannyira megváltozzanak, hogy senki ne érezze már magát vesztesnek, ne ragadtassa magát félszre, prüszkölő, gyáva gúnyolódásra, ha egy régi jelvény a jelentőségét megillető helyre kerül. Bizonyára mindkét felfogásban van sok igazság. Lám, az idő nekünk dolgozik, mondta nekem egy skót pár hónapja, illetve: lám, az idő megoldotta a kérdést, mondta nekem egy angol ugyanerről. De a bölcsesség mindig gyorsabb, mint az idő, ezért nem igyekszik annyira. A bölcsesség elővételez, ezért nem növeszt szárnyat, hogy eléberöppenjen annak, ami szükség szerint bekövetkezik. S ezért ostoba dolog, ha valaki útját akarja állni. A bölcsesség igazsága ugyanis az, hogy a dolgoknak először a szívünkben kell a helyükre kerülniük. A sors köve csak egy kő – látszatra. A magyar korona is csak valami alkalmatosság – látszatra. Lehet micisapkának is nézni, meg amolyan mátrixos, hipertechnológiai börtönrácsnak, digitális kalickának is – ki mennyit ad a látszatra, szabadon. De a bölcsesség még ennél is szabadabb. Annak látja a dolgokat, amik. A korona korona – annak készült, és az is marad. A bölcsek ezt jól tudják mind. Majd hozzáérik az idő.

Elhangzott a Kossuth Rádió Lélektől lélekig című műsorában.

Fotó:MTI