Nincsenek határok
Édesanyja álma az volt, hogy fia úszóként egyszer eljusson a paralimpiára. Kalocsai Richárd azonban a víznél sokkal jobban kedvelte a bicajozást, aztán új szerelme lett: a fényképezés.
Sokan féltették a fotóriporteri munkától, de hiába próbálták egy helyben tartani, kényelmes irodai munkára bírni, a fél lábbal született fiú a fotózást választotta. Egy jó kép kedvéért bárhová elzarándokol, felmászik, bebújik, szinte nem ismer határokat.

EGY jót exponálni
Kalocsai Richárd munkáinak többségét a református médiából ismerheti a közönség. Képeit sokan szeretik, bár Ricsi azt mondja, hogy a „tetszés és az elismerés" között nagy a különbség.

– Az elismeréshez még nagyon fiatal és tapasztalatlan vagyok. Számos fotós több évtizede dolgozik a szakmában és letett valamit az asztalra. Egy tapasztalt fotóskolléga azt mondta nekem, hogy ha egy tekercs diára tudok legalább egy jót exponálni, akkor az esetleg lehet kiindulási alap. A szakmának még csak az elején tartok.

Már megvan rá az ember
Ricsi tavaly fotózott először parasportot, aztán egyszer poénból megkérdezte, hogyan lehetne eljutni a londoni paralimpiára. A válasz nagy csend volt, aztán egy rövid, elutasító mondat, hogy már megvan rá az ember. Végül mégis jött a telefon, hogy szabad az út London felé.
– El sem hittem, hogy igaz: én, a kis Ricsike mehetek a paralimpiára fotózni? Minden új volt a számomra. Életemben először ültem repülőn, először jártam Angliában, először voltam világversenyen.

Beszéd helyett
Nem könnyű a fotós feladata – mondja Ricsi -, minden helyen ott kell lenni, de úgy, hogy ne én legyek a főszereplő, csak meg tudjam örökíteni a fontos pillanatokat. Nekem a fotózás önkifejezés. Beszélni nem szeretek, katasztrófának érzem, ha valamit le kell írnom, meg kell fogalmaznom, de a képekkel egészen jól tudok kommunikálni. Jelen esetben le tudnám fényképezni, amit most gondolok, de szavakba öntenem borzasztóan nehéz – nevet, majd hozzáteszi, nem is érti, most hogyan megy.

Idióta, őrült?
A fénykép tehát önkifejező eszköz számára, amivel érzéseket, gondolatokat továbbít. A fotográfia azonban nem valami csettintésre elsajátítható szakma, hanem hosszú tanulási folyamat.
– Az elején sokan azt mondták, hogy idióta vagyok, mert a fotózás körül forog az életem, aztán változott a helyzet. Most már épp ezek az emberek biztatnak, hogy csináljam és én érzem magam kicsit őrültnek.

A várakozás
Hogy mitől jó egy kép? – kérdez vissza. Remélem, hogy eljön az idő, amikor azt mondhatom egy fotómra, hogy jó. Ha tíz jó képet készítettem a paralimpián, az már elfogadható. Több ezerszer nyomtam meg a fényképezőgép gombját, de a jó kép kritériumait sokáig lehetne sorolni. Életemben először fotóztam például százméteres síkfutást. Rajtam kívül még negyven fotós kelepelt, kattogott folyamatosan a cél előtt. Fárasztó és sok energiát igénylő munka ez, és azt hiszem, hogy szerencse is kell hozzá. Már órákkal a verseny előtt elfoglalom a legjobbnak gondolt helyet és várok, de ha csak egyetlen centivel is arrébb vagyok, mint kéne, már nem az én képem jelenik meg az újságban. Ha ismerem a sportolót, akkor tudom a szokásait, nagyjából kiszámítható, mit tesz majd a cél után, de történhet egyszeri és kivételes dolog is, amire nem lehet felkészülni, és azt is le kell tudni fotózni, különben hiába álltam lesben órákon át.

A cél
A paralimpián nem a versenyzők hiányosságait akartam hangsúlyozni. Nem tetszik az a hozzáállás, hogy jajaj, de sajnáljuk szegény szerencsétleneket. Nem! Azt szeretném megmutatni, hogy ott egy ember, aki évek óta kiválóan teljesít a sportágában, odateszi magát, hajnalban kel, edz, dolgozik, mert el akarja érni a célját. Az évekig tartó felkészülés végén van egy hatalmas verseny, amit paralimipának hívnak. Ahhoz, hogy ott valaki nyerjen, kemény felkészülés és emberfeletti teljesítmény szükséges. Vannak fotósok, akik halomra fényképezik a művégtagokat, vagy akár egy biciklikormányt, amelyet még három órával a verseny után is markol a kéz. De hol a versenyző? Az számára nem érdekes...Nekem nem tűnik fel, ha valakinek hiányzik valamije. Ugyanúgy fotózom, nem a hiány érdekel, hanem hogy átlépett-e a célon.

- Hogy nekem mi lehet a következő cél? Nem tudom. Számomra a legnagyobb verseny a paralimpia volt, ahonnan hatalmas plusz tudással és tapasztalattal jöttem haza. Hálás vagyok, hogy olyan emberek között lehettem, akik minden szempontból az élmezőnyhöz tartoznak. Köztük voltam. Érted?

Fekete Zsuzsa
Fotó: Kalocsai Richárd