Egy óra múlva megdermedve, alig mozduló térdekkel próbáltam felegyenesedni a székemből.
Ebben a fojtogató kánikulában valahogy nem ilyen hidegzuhanyra vágytam.
Hazaérve már szinte csúcsra járattam a gondolataimat, melynek eredményeképp a bal karom teljes egészében lezsibbadt.
Mindenféle pszichológiai ismeretem felkiáltott: – Ki kell beszélni, ki kell lökni magamból ezt a borzalmat! Késő estig telefonálgattam.
Beszélgetésről beszélgetésre haladva éreztem, rossz úton vagyok. Hiába várok a barátaimtól megnyugvást, így csupán legyengülök.
Lefekvéskor a végkimerültség állapotában egy rövid imára futotta: – Segíts, Istenem!

Hajnalban a gondom velem együtt ébredt vagy inkább le sem pihent, rajtam dolgozott szüntelen. A karom még mindig jelezte a terhet. Mindent szürkének láttam, keserűnek éreztem. Csalódás, fájdalom, szomorúság, tehetetlenség vett körül az évek óta tartó megoldatlan helyzetem miatt.
Kimondatlanul is jelet kértem, útmutatást, valamit, ami segít látni, tájékozódni, ami támogatást ad ebben a beszorítottságban.
Nem tudom, miként történt, nincsenek szavaim a folyamat leírásához. Egyszerűen csak jött, mint egy simogató fuvallat, egy szó a semmiből, pontosabban az emlékeimből, amely egy csapásra elfújta a szorító gondolatokat.
A lelkem váratlanul megpihent.
Már tudom, hogy azon a nehéz éjjelen nemcsak a gondjaim őrködtek, hanem az Örökkévaló is virrasztott felettem. Elém hozott valakit, egy művészt, egy alkotót, akinek fénnyel írott jeleit már egy ideje figyeltem, olvastam az interneten.
A minimál fekete-fehér fotói, egyszerű, mégis nagyszerű látásmódjai csatornaként szolgálnak a mai napig is. Isten beszél hozzám a képein keresztül.
Nemrég megtudtam, kedvenc témája az elmúlás. Úgy fényképezi a temetőket, elhagyott sírokat, kidőlt, korhadt fákat, összeroskadt házakat, hogy ezek a látszólag nehéz üzenetek nem összenyomják, hanem felemelik a szemlélőt.
Azon az éjjelen, lepedőmbe gombolyodva, rövid imám meghallgatásra talált. Isten segített. Másnapra felidézte a fotográfus egyetlen szavát, amelyet egy beszélgetés során hallhattam tőle: – Elmúlik.
Mindeddig könyörtelen veszteségérzéssel párosult bennem az elmúlás gondolata, de Aki soha el nem múlik most mégis közel hozta hozzám ezt az egyetlenegy szót.

Megértettem, hogy a jelen terhére valamikor biztosan múltként, emlékként fogok visszatekinteni. Hirtelen széthúzta előttem a függönyt, magaslatra állított és a tágas horizont felé intett: – Mit látsz? Hunyorogva válaszoltam: – Alig valamit.

Azonban nem állt meg itt. Rámutatott, hogy az igazán jó és szép dolgokra ugyanígy tekintsek. Elmúlik. Ragadjak meg minden értékes pillanatot, amíg az enyém. Mintha kimerevítette volna az időt, hogy ebben a lelassult létben észrevehessem a ropogós, aranybarna kenyér héját, gyermekeim csillogó szemét, de még a szellőt is, ahogy a függönyt meglibbentve enyhülést hoz az elviselhetetlen forróságba. Váratlanul énekelni, dicsérni kezdtem azt, aki soha nem szűnik meg beszélni hozzám.
Itt vagyok tehát a megoldatlan helyzetemmel és ezzel a szóval. A körülményeim nem változtak, a kihívások ugyanúgy előttem tornyosulnak, de az Elmúlás Ura, a Jövendő Ura, az Idő Ura a jelenbe helyezett. Megmutatta, hogy mennyi szépsége van az ittnek és a mostnak.
Az óta a bizonyos éjszaka óta pedig napról napra bontogatja előttem az elmúlás színeit. Igéket  juttat eszembe.

„Semmi felől ne aggodalmaskodjatok, hanem imádságotokban és könyörgéseitekben, minden alkalommal hálaadással tárjátok kívánságaitokat az Isten elé." (Filippi 4:6)

„Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." (Máté 6:34)

„Figyeljétek meg az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, élelmet sem gyűjtenek magtárba – mennyei Atyátok mégis táplálja őket. Ti pedig sokkal értékesebbek vagytok, mint ők! (Máté 6:26)

„Ő pedig felkelt (Jézus Krisztus) ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak és csendesség lett." (Lukács 8:24)

A kiszáradt, kemény talaj ugyan még perzseli a talpamat, árnyékot kapok mégis, mert fává nőnek bennem az Istentől kapott üzenetek.
Rajtam áll, mit engedek be a gondolataimba. A jelenemben az aggódásnak vagy a hálaadásnak adok helyet?
Döntöttem. Naponként a lelkembe akarom tetováltatni: – Elmúlik.

Ribinszky Zsófia

Kép: Szemem Világa