Vegyük kézbe az irányítást!

Advent van, a várakozás időszaka. De miért várjuk a karácsonyt, ha a járvány miatt idén más lesz az ünnep? Egyáltalán meddig és hogyan bírjuk ki a téli időszakban a korlátozásokat? Kérdéseinkre Standovár Sára református gyermekpszichológus, három gyermek édesanyja válaszolt.

Fáradtabban vágunk bele a második félidőbe, de több tapasztalattal – a találó hasonlatot Orbán Viktor miniszterelnök mondta idén ősszel, amikor már látszott, hogy újabb korlátozásokra lesz szükség. De mi segíthet ilyenkor mégis kitartani?

Találó a focis metafora, bár lelki téren a tapasztalatszerzés nem mindig olyan egyszerű. Ha valaki tavasszal nem dolgozott ki saját megküzdési stratégiát, akkor ez a mostani helyzet csak növeli a stresszt. Márpedig ahhoz nem volt olyan hosszú időszak a karantén időszaka, hogy kiforrottan tudjuk kezelni az egyedüllétet, a bezártságot. Különösen nehéz ez a gyerekeknek. Sok szülő úgy kért tőlem is szakmai segítséget, hogy elmondták: a gyerekük szólt, hogy szükségük lenne lelki támogatásra. Az általános tapasztalatom, hogy most valóban fáradtabban, és sajnos nagyobb szorongással megyünk neki az előttünk álló heteknek, hónapoknak. Közelebb van a betegség, a halálesetek közöttünk történnek, nem pedig valahol az országban. Most nem tudunk kimenni a kertbe sem, mint tavasszal – sokaknak a jó idő miatt is jó élmény volt a karantén. Volt hova kimenni kisgyerekkel is, volt idő sütni-főzni. Most viszont még nagyobb stresszt élhetnek meg azok, akiknek vinni kell a hétköznapokat, mert nem maradhatnak otthon, a gyerekük iskolába jár, és a család is még jobban ki van téve a fertőzésveszélynek. Ráadásul befelé megyünk a télbe, kevesebb a napfény – ezt nehezebb elviselnie annak, aki nem találta még meg a belső fényt.

llyen körülmények között lehetséges pótolni az esetleges mulasztást, ki lehet alakítani most megküzdési stratégiát?

Igen, hiszen az élet folyamatos tanulás. Érdemes most leltárt készíteni a korábbi reakcióinkról, és feltenni magunknak a kérdést: ha megviselt a tavaszi karantén, hogy reagáltam rá? Evésbe fojtottam a bánatom? Nem mozogtam eleget? Ha valami nehézséget jelentett, de nem oldottuk meg, akkor érdemes megerősíteni, ami hiányzott. Ha a főtt ételt nehéz megoldani, akkor talán összedolgozhatnánk a szomszéd nénivel. Én magam például három kicsi gyerekkel vagyok otthon, nekünk muszáj például már délelőtt kimenni sétálni, játszani, hogy délutánra ne legyen nyűgös a nagyobbik gyerek. A lelki dolgokban ennél is nehezebb egyedül boldogulni. Mindenfajta lelki épülés kapcsolódik valamilyen közösségi élményhez. Nagy előrelépés, ha ki tudom mondani, mi a bajom, néha már csak azzal is, hogy hangosan gondolkodom, és a megoldások jönnek. De nagy segítség lehet egy társ, egy barát, családtag, pszichológus vagy önsegítő csoport – az, hogy valaki meghallgat és akár vissza is kérdez. Kimondani dolgokat – akár online kapcsolatteremtéssel – azért is fontos, mert az önkéntes vagy kötelező karanténban, amikor egyedül vagyunk, jobban hallható a belső hangunk. Ez egyrészt jó, másrészt sokszor a hiányérzet és a félelem hangja szólal meg bennünk, időseknél még inkább. Ha nagyon nyomasztanak ezek, akkor kérhetünk külső segítséget, beszélgethetünk közeli hozzátartozókkal, barátokkal, vagy szakemberhez is fordulhatunk. Ez nem szégyen, hanem épp a krízishelyzetekben elérhető lehetőség.

A hétköznapokban mi segíthet azon túl, hogy meghallgatjuk egymást?

Nagyon jót tesz a testmozgás, mert oldja a stresszt, még akkor is, ha bent, a házban végezzük. Találjuk meg, ami rendszert ad a napjainknak, mert ez biztonságot jelent, de időnként lazítsunk is a magunk által kialakított rendszeren! Lepjük meg magunkat apró örömökkel, például nyissuk ki az ablakot és etessük meg a madarakat, süssünk, barkácsoljunk! Ne ebből álljon a nap, de legyen meg az értéke, az erre fordított idő és figyelem.

Átmeneti helyzetről van szó – ez egyrészt segít a helyén kezelni, másrészt viszont nem tudjuk a végét, így ebbe az új életvitelbe nehéz igazán beleengedni magunkat. Ehhez azt mondják, érdemes nem úgy tekinteni erre az időszakra, mint ami a régi életünk helyett van, hanem mint ami most az életünk.

Ez krízishelyzet. Nem világvégetípusú, de az. Olyan, mint amikor egy gyermek megszületik, vagy új iskolába kerül, vagy amikor elveszítünk egy családtagot. Minden krízisnek van áthúzási ideje. Ebben most az a nehéz, hogy mindenki egyszerre van benne. Olyan, mint a gyász. A veszteségélményt felnőttek és gyerekek is átélik, a házastárs is, a szülő is. Még akik tagadják a helyzetet, azok is krízist élnek meg, csak másként. Nehéz lenne átkeretezni a történteket, mert még a sűrűjében vagyunk. Ilyenkor még az egyetlen, amit tehetünk, hogy tartsuk a fejünket a víz felett. Amikor túl kell élnünk, nem tudunk az áradat mélyére nézni. Utólag majd visszapillanthatunk, kinek miért pont az volt benne nehéz, ami, de most túl kell élni a hétköznapokat. Aztán szépen lassan kialakul, hogy most ez az élet. Amikor már nem abban gondolkodunk, hogy vészeljük át valahogy, hanem átfordul hétköznapi működéssé – talán sokan már ezt élik meg. Még akkor is, ha nem az a cél, hogy örökre távolságot tartsunk. Később aztán mindenki a saját tempójában, a saját életkorának és élethelyzetének megfelelően keretezi majd át a történteket. A kislányomnak majd az lesz a furcsa, amikor majd látja az emberek arcát. Amióta a világon van, maszkos emberek veszik körül.

Mi oldja a félelmet?

A félelem alapja az irányíthatatlanság, az az érzés, hogy kiszolgáltatott vagyok. A félelem mindig valami konkrétumra irányul, például arra, hogy egy bizonyos kutya megharaphat. A szorongás ezzel szemben megfoghatatlan. Megyek az utcán, és nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán kutya vagy sem, de szorongok, és sokszor észre sem veszem. A szorongás sokkal áthatóbb, ez tud igazán kontrollálhatatlan lenni. A félelem túlélési stratégia: ha nem félnénk, nem hordanánk maszkot, akkor pedig jobban terjedne a betegség. A szorongást erősíti, hogy még mindig sokan beszélnek úgy, hogy ez a járvány talán nincs is. Emiatt valaki vagy magát kérdőjelezi meg, vagy dühös lesz, mert neki nincs kétsége a járvány veszélyessége felől. Sok minden az egyéni megítélésen múlik, mert maga a rendszer döcög, szorul. Mindennap döntenem kell, hogy bizonyos helyekre elmegyek vagy sem, ha pozitív a tesztje valakinek, mit tegyek, én elsődleges kontaktnak számítok-e. Amíg nem tudunk biztosat arról, hogy egy-egy dolog, amit tenni készülünk, gond vagy sem, amíg ez lóg a levegőben, addig ki vagyunk szolgáltatva a másik ember hülyeségének is. A megoldás: megtenni mindent, ami ezzel az elbizonytalanodással szembe megy. Olyan helyzeteket kell teremteni, amelyekben én irányítok. Például olyan élelmiszerboltba megyek, ahol el lehet férni a folyosókon, ha feltétlenül ki kell mozdulni, olyan helyekre menjek csak, ahol rászólnak az emberekre, hogy hordjanak maszkot, ahol biztonságban érzem magam.
Meg kell keresni azokat az embereket, akikkel együtt tudok működni a különböző élethelyzetekben. Akiknek szólhatok, hogy lelkileg nem bírom már, mielőtt végleg elsötétül a kép. Ha ez ember egészséges akar maradni, nem kapcsolja be a tévét. Nem mindegy, milyen híradót nézünk: olyat, ahol minden rózsaszín, vagy olyat, ahol minden fekete. Egyik sem egészséges. A média nemcsak informál, de félelmet is kelt. Ez a helyzet most nem szabadna, hogy a politikáról vagy az extremitásokról szóljon. Magammal is együtt kell működnöm. Ne azt hangsúlyozzam, hogy krónikus beteg vagyok, veszélyeztetett vagyok, hanem arra fókuszáljak, hogy nem dohányzom, mozgok, vitamint szedek. Amire fókuszálok, az növekszik!

Próbára teszi ez a helyzet a békés önérvényesítés képességét is. Sokan még most is csak akkor tartják be a szabályokat, ha szankcionálják, önként nem viselnek maszkot akkor sem, ha szükséges lenne ezzel védeni a környezetükben lévő veszélyeztetett embereket.

Magyar sajátosság, hogy nem kommunikálunk nyíltan. Miért ne lehetne azt mondani, hogy én ettől most jobban tartok, kérlek, ne gyertek, vagy maszkban gyertek. Ha azt mondom, vedd föl a maszkot, mert engem így veszélyeztetsz, az parancs, beleszólok a másik döntésébe, amit támadásnak vehet, és támadással reagál. Ez nem együttműködés. El lehet viszont mondani, hogy elnézést, fel tudná húzni a maszkot, tudom, hogy itt nem kötelező, de én így érezném magam biztonságban, akkor békés együttműködésre lehet bírni a másikat.

Mi segíti a felelősségérzet kialakulását?

Kormányzati szinten nagyon nehéz rendelkezéseket hozni, mert azok mindenképpen kiszorítanak: vagy szigorúak lesznek, vagy megengedők. Olyan szabályzást pedig, ami nagyon részletes, nem is lehet kialakítani, mert mire végrehajthatnánk, a járvány véget érne. A feszültség egy részét, persze, az okozza, hogy van, ami deklaráltan kötelező, az ajánlásokat pedig mindenki felelősen gondolja át. Tavasszal a maradj otthon szlogen az egészségügy érdekében született, hogy lapítsuk a járványgörbét, és megóvjuk a rendszert az összeroppanástól. Valahogy ez a távolabbi cél tűnt el. Sokan azt mondják ezen a lélektani ponton, hogy mindegy, ha elkapom, úgyis átvészelem. Pedig minél többen döntenek így, annál többen adják tovább a vírust olyanoknak is, akik nem esnek át rajta könnyen, és így tényleg túlterhelődik a rendszer. Ez viszont félelmet szül: a másik embertől, a kórháztól, attól, hogy az anyagi helyzetemtől is függhet, hogy életben maradok-e vagy sem.

Különösen, hogy tünetmentesen is lehet fertőzni.

Így van. Épp az a veszélyes, hogy több felelősség hárul az egyénekre, mint amennyire tájékoztatva vagyunk. Pedig ahhoz, hogy felelősségteljesen tudjunk dönteni, korrekt tájékoztatásra lenne szükség. Nem a statisztikákra gondolok, hanem arra, hogy mondjuk, egy munkahelyen mi lenne igazán etikus már attól a pillanattól, ha felmerül a gyanú, hogy valaki megfertőzödött és másokat is megfertőzhetett. Szükséges lenne részletes, átlátható információkat kapni arról, mikor, kiknek és meddig kellene önkéntes karanténba vonulniuk, még ha hatósági karanténba nem is kerültek. Persze, ez sokszor szembe megy a gazdasági érdekekkel és az egyén lehetőségei is korlátozottak, ha már nincs szabadsága és hasonlók. Amíg nincs egyértelmű protokoll, nehéz egyéni szinten jól dönteni. Ellentétes dolgokat várnak el tőlünk, ez okoz kognitív disszonanciát. Én például egy szülinapi bulit lemondtam, de egy másikat megtartottam, mert úgyis olyanok jönnek, akikkel mindennap találkozunk a bölcsiben, ahová a gyerekeink járnak. A legkorrektebb az lenne, ha nem találkoznánk senkivel, de akkor már úgy lenne az igazi, ha bölcsődébe se vinném a gyereket.  

Ebben az ellentmondásos helyzetben és a megrendült biztonságérzetben mit adhat a hit?

Ez a helyzet hasonlít egy mindenkit érintő természeti csapásra, amikor alapjaiban rendül meg a biztonságérzet. Ennek újbóli megtalálásában előrébb tartanak azok, akiknek van lelki háttere. Mert akkor a biztonság nem csak kívülről jön, hanem alapvető bizalmam van Istenben – másoknak másban, esetleg magukban –, és ez mindenképp segít. Ezzel nem azt mondom, hogy aki hisz, nem betegedhet meg. Nehéz lehet keresztényként azt is megélni, hogy ugyanúgy veszíthetek el családtagot vagy ugyanúgy megbetegedhetek. Természetes, ha valaki a hitében is megrendül ilyenkor.

Különös ez az advent, és a karácsony is más lesz. Okosabb, ha nem találkozunk nagycsaládos körben. De akkor hogyan lehet mégis ünneppé az ünnep?

Az ember társas lény, az ünnephez hozzátartozik a megélt közösség. Ezt most kreatív módokon kell keresnünk. Most lehetőségünk van kevésbé a boltban vásárolható ajándékokkal kifejezni a törődésünket. Személyes hangú üzeneteket küldhetünk egymásnak, legyen az képeslap vagy videóüzenet, vagy kézzel készített ajándékkal is kedveskedhetünk. Nem az a lényeg, mi készül el, hanem az az idő, amit lélekben rászánunk. Ezek a kreatív utak mind megküzdési stratégiák.

Aki fontos, az hiányzik, ez fájdalmas, de egyben hálára indító érzés is, hiszen az sem jó, ha nem hiányzik senki. Most jobban letisztul, ki értékes nekünk, mi az érték számunkra, és hogyan lehet a másik életében benne lenni. Olyan sok jó ötlet vár megvalósításra! Talán olasz mintára szenteste is lehetne az erkélyekről énekelni a Csendes éjt, meggyújtani egy kis lámpafényt, vagy szerenádot adni a szeretteinknek, akikkel közvetlenül nem találkozhatunk, esetleg lerakni egy apró meglepetést az ajtaja elé. Közösen osztozunk a krízis fájdalmában, de így az örömünk is közös lehet. Az advent még segíthet is abban, hogy ebben a nehéz helyzetben a hétköznapi rohanás helyett másra is figyeljünk. Arra, amire mindig is érdemes lett volna. Ezt tehát át lehet keretezni, föl lehet fogni úgy, hogy nem kényszer, hanem önként vállalt lelassulás időszaka ez. A korábbi karácsonyokat sokszor beárnyékolta a stressz: rohantunk egyik családtól a másikig, főleg a mozaikcsaládoknál. Adventben is ritkán lassultunk le, zaklatottan vásároltunk, azzal a kétellyel, hogy vajon a másiknak jót veszek-e, ugyanolyan értékűt – csomó dolog rárakódott az ünnepre. Akiknek a tevékenységhez kötődik az ünneplés, annak nagy hiány lesz ezek elmaradása, ha csak abban élte meg a karácsony különlegességét. De akkor ne legyünk restek keresni, hogy szerezhetünk örömet annak is, aki elővigyázatosságból nem szeretne idén csatlakozni a családi karácsonyhoz!

Több időt tölthetünk magunk közt vagy akár magunkban idén, ez tény, de ennek is megvan a maga előnye. Már adventben kereshetjük, mik azok a tevékenységek, amik feltöltenek: könyvolvasás, zenehallgatás, alkotás. Ezek különlegesebbé teszik az estéinket, tévénézés helyett akár. Persze, aki egyedül van, abban felerősödhet az érzés, hogy nem fontos senkinek. Ennek átfordításában segíthet, ha észrevesszük és értékeljük az apróságokat, és kifejezzük a szeretetünket. Talán mi is lehetünk valaki számára az az ember, akinek a telefonhívásából érzi, hogy szeretik és megbecsülik. A karácsony, a Megváltó születésének ünnepe egymás szolgálatáról és a reményről is szól. Ezeket pedig most talán még jobban meg lehet élni.