Keresztyénként gyakran ma is különvesszük a „hitéletet” mindennapjainktól, pedig Krisztus követése nem áll meg a templomajtóban, az imádság végén és amikor bezárjuk a Bibliánkat. Ahogyan gyermekeinket neveljük, ahogyan a nyilvánosság előtt megjelenünk, ahogyan és amit teszünk, az mind egyfajta látlelet arról, milyen közel állunk Istenhez – miért éppen a munka maradna ki ebből, amellyel életünk felét eltöltjük?

Az Úr különös módon munkálkodik mindannyiunk életében, és gyakran a hivatásként megélt munkánkat is fel tudja használni arra, hogy az evangélium minél több ember szívéhez jusson el. Így történik ez egy ceglédi fodrászszékben, egy monori pékségben és a város egyik postáján, a BKK forgalomirányító-központjában, a Budapest–Kazincbarcika buszjáraton, de a nehezített fogantatásban segítő embriológus, a tumorterapeutikumokon dolgozó vegyész és egy autóipari multicégnél technikai íróként dolgozó is tud Isten követe lenni munkahelyén. Mai összeállításunkban az ő történeteiket idézzük fel.

Evangélium a fodrászszékben
Szinte mindannyian megtapasztaltuk már, hogy a fodrászok általában szeretnek beszélni. Nem mindegy azonban, hogy miről: a Cegléd-felszegi gyülekezet presbitere, Bekő-Dudás Mónika munkavégzés közben is igyekszik bizonyságot tenni. „Érzem, hogy mikor kell az Igéről beszélgetni és mikor kell a vendég hitét erősíteni. Előfordult már, hogy valaki megkért, hozzak neki Bibliaolvasó kalauzt. Sok nem hívő vendégem is van, akik gyakran kérdezik, hogyan tudok hinni olyasvalakiben, akit nem láthatunk és nem érinthetünk? Ilyenkor mindig elmesélem, hogyan jelent meg az életemben a gondviselés” – mesélte Mónika, aki több mint harminc éve vágja és formázza a frizurákat.

A fodrász úgy vélekedett, minden, amit a szalonban tesz, az Úrtól ered: „Jó érzés, amikor a vendégemet meg tudom győzni arról, hogy most csináljunk valami mást. Ilyenkor elengedem a fantáziámat és kedvemre alkothatok, az pedig külön öröm, amikor a vendégemnek tetszik az elkészült hajköltemény. Bár én csináltam meg a két kezemmel, tudom, hogy ez Isten munkája, és neki adok hálát érte.”

Az élet kenyere
A kenyér az egyik leggyakrabban említett étel a Bibliában, imádságainkban is hálát adunk érte, a mai napig étrendünk egyik legalapvetőbb eleme. Szinte tálcán kínálja magát, hogy megtudjuk, hogyan lesz a lisztből tészta, majd kész sütőipari termék, ami aztán családok millióinak asztalán valóban életté válik. Huszár János péknek nem csak szavaiban, de hivatásában is mélyen gyökerezik a krisztusi küldetéstudat – szinte egy teljes napot töltöttünk vele munkahelyén.

„Attól lesz jó a kenyér, hogy áldás van rajta” – mondta. „Az, hogy a mag jó földbe kerül, kikel, megkapja az esőt és a napfényt, be tudják időben takarítani, elvégzik a munkát a malomban, és a liszt ideér, mind Isten munkája. A kenyérkészítés a folyamat legvége, az egésznek csak egy kicsi szelete.” Azt is elárulta, milyen szakrális jelentősége van a keze alól kikerülő termékeknek: „Mindig tisztelettel nyúlok a tésztához. Nem marok bele, nem szaggatom. Ha kedves vagyok hozzá, ő is kedves lesz hozzám a sütőben. Gyakran elgondolkodom, hogy a kenyereim miként teszik a maguk hasznát. Lehet, hogy amit én készítek, valakinek az utolsó kenyere lesz. Vagy az utolsó pénzéből veszi azt meg a családjának. Vagy lehet, hogy egy betegségből felépülve az első lesz, amit megehet. Ezt nem lehet ímmel-ámmal csinálni. Úgy kell végezni a munkánkat, hogy elsősorban Istennek tetsszen.”

„Ott voltam, amikor világra jött”
Nagy Edina embriológusként dolgozik a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának Asszisztált Reprodukciós Centrumában, feladata rendkívül sokoldalú és felelőségteljes: a petesejtek és hímivarsejtek megfelelő kezelése, a petesejtek megtermékenyítése, a létrejött embriók fejlődésének ellenőrzése, a biológiai feladatok ellátása az embrióbeültetések során, valamint a petesejtek-embriók mélyhűtése és felolvasztása.

„Már az első munkahelyemen megtanultam, mekkora felelősség van a kezemben. Az, hogy milyen gyorsan és pontosan tudtam végezni egy mintával, meghatározta, hogy egy beteg mikor kaphatja meg a leletét és az orvos mikor kezdheti el a kezelését” – mondja, ma pedig hálás azért, hogy életek létrejöttében segédkezhet. „Amikor megszülettek az első babák, akiket én transzferáltam vagy a beavatkozás valamely folyamatában részt vettem, a valóságban is megéreztem a kezem munkájának gyümölcsét. Nagy Edina szerint munkájához a tudást és a bölcsességet is Istentől kapja, a Teremtőnek ad hálát azért is, hogy embriológusként dolgozhat és gyermekek születhetnek a hivatása révén. „Keresztyén biológusként nap mint nap bizonyosságot nyerek arról, hogy Isten milyen tökéletesen alkotott meg minket.”

Kitartani a hitben a szenvedések között is
Egy kis híján tragédiába torkolló kísérlet sem tántorította el attól, hogy egész életét a tudománynak, megtérése után pedig Krisztusnak szentelje. Dókus Endre Levente 17 éves korában elveszítette bal kezét, ma az ELTE tudományos munkatársaként célzott tumorterápiával foglalkozik. Legtöbbször mosolyog és minden második mondatában hálát ad Istennek valamiért. Egy betegségből való gyógyulásért, az Ige melletti beszélgetésekért, a munkahelyen elért eredményekért. Bármi szóba jön, előbb-utóbb hallani fogom tőle, hogy „milyen jó az Úr, hogy ezt is megadta”. Ez egészen addig patetikusnak tűnhet, amíg meg nem értjük: szavai nem a mindennapok „kegyes mázzal” való leöntésére szolgának, hanem élete valóságára mutatnak rá.

Hívő emberként lényegre törő választ adott arra kérdésre, hogy hogyan tekint a tudományra: „Gyönyörködöm Isten teremtésében. Fel sem tudom fogni, milyen mélységei és magasságai vannak az általa egyetlen szavával létrehozott anyagi világnak, amelyben apró porszemek vagyunk csupán. Sok kolléga Istenen kívüli abszolút értékeket akar definiálni, megérteni és uralni, a tudomány azonban erre tökéletesen alkalmatlan. Nem a hit az irrealitás, hanem bízni egy olyan tudományban, amelyről tudjuk, hogy olyan mértékben korlátozott, hogy ha csak két-három miért kérdést felteszünk egy már megismert dolog okságával kapcsolatban, látjuk, hogy nem kapunk válaszokat.”

Forradalmi gondolat, hogy a munkánkra Isten szolgálataként tekintsünk

Létezik református munkaetika? – Kérdeztük nemrég Harmathy András szentendrei lelkipásztortól, aki szerint a reformáció határozott irányváltást jelentett a munkához való viszonyulásban. Gondolatait a sajtkészítők példájával illusztrálta: amíg a trappista szerzetesek a munkát hátrahagyva dicsőítették Istent, az evangélikusok pedig munka közben énekelték az Erős vár a mi Istenünk című dicséretet, a református sajtkészítő minél jobb termék előállítására törekedett.

„Forradalmi gondolat, hogy a munkámra Isten szolgálataként tekintek” – vélekedett a lelkész, aki arra is rámutatott, hogy a gyülekezetek tagjainak hivatásain keresztül is szét tudja osztani magát a világban. Vele készített interjúnkban többek között szó esett még a családra és munkára szánt idő dilemmájáról, a bálványainkról, az ünnepek megszenteléséről és arról is, miért nem szabad a munkára büntetésként tekintenünk.

 

„Művem a királynak szól”
Koncz Tibor bő egy évtizede dolgozik menetirányító diszpécserként a Budapesti Közlekedési Központ FUTÁR központjában. Itt átlagosan 50-70 jármű tartozik egy főhöz, aki a zavartalan működésükért felel attól kezdve, hogy nyugtázza, ha egy szerelő meghúzza a busz meglazuló tükrén a csavarokat, a menetrend betartatásáért és az utastájékoztató rendszereken – vagyis a megállóhelyi kijelzőkön és a BudapestGO applikáción – megjelenő indulások folyamatos aktualizálásán keresztül egészen addig, hogy új menetrendet alakít ki és biztosítja az egyenletes, ütemes utasszállítást.

Amellett, hogy Tibor megosztotta velünk munkája szépségeit és kihívásait, elmesélte, milyen hívőként jelen lenni benne. „Ha éppen most az a feladatom, hogy menetirányító diszpécserként dolgozzak, akkor kötelességem a tőlem telhető legjobbat nyújtani” – mesélte, ezzel kapcsolatban egy Ige lett az ars poeticája a 45. zsoltárból: „’Művem a királynak szól.’ Mindent úgy kell csinálnom, hogy az Istennek tetsző legyen.”

Törtetés helyett felebaráti szeretet
A multinacionális vállalatok  világában szakmai tudását haszonnal forgató és az egészséges munkahelyi légkör kialakításáért felelősséget érző, a Ford technikai írói csapatát vezető Borbíró Brigitta számára a munka mindig is istentiszteleti forma volt: „Az időnk nagy részét munkával vagy a munkahelyünkön töltjük. Igencsak rossz lenne, ha ezt az időt kesergéssel töltenénk és arra panaszkodnánk, hogy mi, ki és miért idegesít minket. Meg kell találnunk a módot, hogyan tudunk ebben is örömmel lenni – vélekedett.

A munkahelyen például úgy tud maga is fény lenni, hogy hogyan bánik az emberekkel. „Mindenki egy külön csoda és mindenkiben fel lehet fedezni valami jót. Rengeteget tudunk tanulni egymástól és ugyanígy sokat tudunk adni egymásnak. Igen, vannak olyan kollégák, akikkel nehéz együttműködni, de mindig igyekszek mindenkinek tiszta lapot adni, vagy újraindítani kettőnk kapcsolatát. Bár az elején vagyok még a jelenlegi munkámnak, az írók is érzik azt, hogy szeretettel viszonyulok feléjük. Gyakrabban el kell gondolkoznunk azon, hogy milyen többletet tudunk adni a munkánkkal és hogyan lesz jobb tőle a világ? Isten a mi gondoskodásunkra bízta a Földet, a jelenlegi munkát is azért adta, hogy megtaláljuk Őt ebben, és az Ő igazságát, jóságát adjuk benne át másoknak.”

„Visszakaptam a gyermekem”
A Madar-Nemes Edinával és lányával, Rebekával készített interjúnk fókuszában közös történetük és kríziseik megélése állt, de Edina örömmel mesélt arról is, hogy a postai csoportvezetői munkakörében hogyan tud Krisztus jó illata lenni. „Gyakran kérdezik, hogy miből merítem az energiát, honnan a türelem, hogy sokadjára is elmegyek a falig. Bármilyen butaságot is csinálnak a körülöttem lévők, nálam másnap tiszta lappal kezdenek, hiszen a gyerekemmel együtt olyan tiszta lapot kaptam, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy másnak ne adjam meg a lehetőséget? Tiszta lapot kaptam azzal, hogy Jézus meghalt értem a kereszten és tiszta lapot kaptam azzal is, hogy visszakaptam a gyerekemet, aki statisztikailag fel sem kelhetett volna a műtőasztalról.”

Edina néhány évvel ezelőtt elvégezte a KRE–PK hittanoktatói szakát, és amikor egyik nap énekvizsgájára készült, munkahelyi környezete remekül tolerálta azt, sőt, örömteli megtapasztalásokat is szerzett: „Valakinek eszébe jutott, hogy a dal ismerős gyerekkorából, más azt mondta, hogy amikor konfirmált – bár azóta nem volt templomban –, akkor énekelték. A kollégáim az elmúlt években eljöttek a gyülekezetünkbe karácsonykor. Persze mondhatták, hogy ’megnézzük, Edike milyen műsort rakott össze a gyerekeknek’, de azt válaszoltam, hogy nem miattam jöttetek, csak végre találtatok valakit, akinél ez nem volt kellemetlen.”

Úticélhoz és Krisztushoz vezetni
A korábban három évtizeden keresztül kamionsofőrként, ma pedig két éve autóbuszvezetőként dolgozó Fekete Nándor megtérésében kulcsszerepet játszottak a hosszú utakon kazettáról hallgatott igehirdetések és elmélkedések, ma már többek között az indulás előtti hajnalokat és a két járat közötti szüneteket használja elcsendesedésre. Magától értetődő, hogy nem csak a jegyellenőrzéskor figyel oda utasaira, hanem amikor lehetősége van rá, akkor néhány kedves szót szóljon nekik, a végén pedig megkérdezze, hogy jól utaztak-e, mielőtt áldáskívánással búcsúzna el tőlük.

„Minden indulás előtt imádkozok, hogy Isten adjon türelmet, és hogy ez a békesség az utasok szívében is ott legyen” – mesélte, fohásza pedig nem marad gyümölcsök nélkül: előfordult, hogy amikor egy utasról megtudta, hogy keresztyén, a végállomáson kérte, hogy imádkozzanak együtt, egy másik pedig hálás volt, mert a beszélgetésük eltántorította az illetőt az öngyilkosságtól. Fekete Nándor így nem csak fizikai, de lelki értelemben is felelősséget érez azért, hogy utasai biztonságban legyenek.

Képek: Dezső Attila és Füle Tamás