Jön a víz megállíthatatlanul. A virágzó falvak mentén hatalmas sárga munkagépek tornyozzák a földet. Lassan autózunk úticélunk felé, közben figyeljük a víz alá került termőföldeket, és a szorgos önkénteseket, akik homokzsákokkal védik, amit csak lehet. Az út szélén lapátolók gúnyosan kiáltanak utánunk a kameránk láttán: inkább jönnétek segíteni! Kívánságuk hamar teljesül: Leányfalun csatlakozik hozzánk egy fiú. Marci ugyan másnap érettségizik, mégis a homokzsákolást választotta a tanulás helyett.
– Egy napi felkészülésnél többet ér az a tudás, amit eddig szereztem, így pedig legalább tudok segíteni valamit – mondja Kovács Márton, aki előző nap hallotta, hogy önkénteseket keresnek, így hajnalban felkelt, és hétkor már negyven kilométerre a lakóhelyétől lapátolta a homokot.

Kisorosziban arról mesélnek a helybéliek, hogy hozzászoktak: időnként jön az ár. A 970 lelkes településen az őslakosok pontosan tudták, hogy hová kell építkezni, az üdülőövezet azonban már veszélyeztetett helyen épült, magyarázza a település könyvtárosa, aki szintén lapátot ragadott, hogy védje a falut.
– Az őseim házában lakom, a falu legmagasabb pontján. Védve vagyok, nem kellene kijönnöm, de ilyenkor bizony összefog a falu, nincs súrlódás, félreteszünk mindent a bajban. Ha az a rettenetes ár letódul ide Németországból, akkor úszni fognak a földek, kárba vész sok ember munkája, és nem lesz megélhetésük – mondja Futaki József.
A helyi református lelkipásztort is kint találjuk a munkálatoknál, azt mutatja, hogy azt a helyet is egy-két méteres víz borítja hamarosan, ahol éppen állunk. Pályi Péter hozzáteszi: lehet, hogy ez a gátmagasság sem elég, pedig ha ezen áttör a víz, akkor sok házat elönthet.

Senkit nem kellett felszólítani, hogy jöjjön, mindenki kint van a gáton – mondja Surányi Péter, miközben egy szusszanásnyira abbahagyja a lapátolást.
– Most ez a teendőnk. Aki tud, az segít, és megteszi, amit lehet. A víz nem fog betörni a faluba – teszi hozzá bizakodva. Felesége, Éva arról beszél, hogy a legutóbbi árvíznél is kint voltak segíteni. – Ez az otthonunk, meg akarjuk védeni, amennyire csak tudjuk.
Közben kislányuk, Rozika fáradhatatlanul rakja kis lapátjával a homokot a zsákokba.
– Szomjas vagyok – mondja az édesanyjának, de nem áll meg egy pillanatra sem a munkával. Szerkesztőségünk Rozikát választotta a nap egyik hősének.

Nem fél, nem aggódik a település, hanem dolgozik – jelenti ki határozottan Nádasdy- Csontos Elek. Bár az ár fenyeget, a kisorosziak jókedvűen dolgoznak a gátakon.

Kisorosziból Leányfalu felé vesszük az irányt. A település árvízi védekezésénél különös közösség formálódik. A zsákolás közben senki nem tudja, hogy kit sodor mellé az élet. Talán nem is emberi törvények és társadalmi rendek hoznak össze egy-egy segítő csoportot, hívőt és ateistát, időset és fiatalt a közös ügyért. Tóth Istvánné rangidős önkéntesként reggeltől zsákokat hajtogat, majd amikor odaérünk, éppen csokoládét osztogat a fáradt munkásoknak. Az egyik fiatal lány szerint „tök jó buli" az önkénteskedés, ráadásul a közös munkának nagy összetartó ereje van. Leányfalun is találunk egy református lelkészt az árvízvédelmi készültségnél, bár nem ismertük őt, sötétzöld szeretetszolgálatos pólója odacsalogatott minket. Máthé Zoltán szerint mindegy, hogy hazaszeretetből vagy akár lokálpatriotizmusból segít-e valaki.
– A szeretetet nemcsak hirdetni kell, hanem tenni is kell, és ez kiváló alkalom, hogy tegyünk és mi, lelkipásztorok tettekkel is példát mutassunk. A prédikálás mellett a hiteles élet így mutatkozik meg az egyházi szolgákban.

Az árvíz veszélyeztette településeken az emberek érezhetően szolidárisabbá váltak egymással. Sokan vettek ki szabadságot, hogy segíthessenek. Poós Gábor Budakesziről indult Leányfalura. Mikor megkérdezem, hogy miért segít számára idegeneknek, visszakérdez.
– Miért, jobb, ha nézem otthon a híreket, vagy ha elmegyek edzeni a terembe? Jobb segíteni, mert nagy víz jön. Ha nem lesz nagy baj az árvízből, talán egy kicsit úgy érezhetem, hogy nekem is részem van benne.

Szerkesztő-riporter: Fekete Zsuzsa
Operatőr-vágó: Dobó Márti