Bárhová is mentünk Svédországban, Evelin csak azt hajtogatta: „Én itt szeretnék élni!” Bevallom őszintén, először csak mosollyal reagáltam s belül talán azt gondoltam: biztosan sok ilyen hely van, sőt minden idegen hely jobb, mint az, amiben él az ember. És a „szomszéd fűje mindig zöldebb” alapon elfogadtam tényként, hogy most éppen Svédország lenne ideális számára, és számomra is. Mesés kisvárosok, csodás természet, „másképpen nyüzsgő” nagyvárosok.

Akár Göteborg, akár Malmö, vagy éppen Helsingborg. Göteborgban például gyönyörű parkokban andaloghatunk, élvezhetjük Svédország második legnagyobb városának lüktető életét. Skandinávia legnagyobb hajókikötője itt a város lelke. A kelettel folytatott kereskedelem történelmi ismereteim szerint a svéd Kelet-Indiai társaság keretein belül folyt s folyik azóta is. De itt még az opera is hajó alakú.

Malmö, a déli nagyváros macskaköves burkolatával, kastélyaival az ország harmadik legnagyobb városa. Gondosan helyreállított házaival és 16. századi bájával Shakespeare világát idézi. Folytathatnám a többi várossal, falvakkal, épületekkel, de teológustársamnak az a bizonyos, „jó lenne itt lakni” mondata egyre inkább áthatott engem is. Megelevenedett előttem a svédek mindennapi élete és mintha egyszerűbb is lett volna abban a vidámságtól, frissességtől átitatott légkörben élni, mint itthon. Sajnos vagy nem sajnos azonban még mielőtt teljesen magamévá tettem volna ezt az ideális világot, az ideális városaival és még ideálisabb légkörével, összefutottam a magyar ember számára egyáltalán nem ideális árakkal.

Bosszantott, amikor a kétórás göteborgi feszített városnézés után a csapat felvetette, hogy menjünk el az IKEA-ba. Persze értem én, hogy ez is egy tipikus svéd dolog, de hát IKEA itthon is van és különben is minek erre több mint 2 órát pazarolni. Dühös voltam magamban, mert ehelyett akár a város parkjában ülhetnék, vagy a hajómúzeumot csodálhatnám. De ez van akkor, amikor a „többség” dönt, és be kellett látnom, hogy bizony van, akinek mások az igényei. Ezt az utazó csendben elfogadja.

Hab a tortán

Amikor már azt hinné az ember, ennél testhezállóbb nem jöhet, elindulunk Oslóba. A leggazdagabb és legszínesebb napot a norvég fővárosban tölthettük.

Roald Amundsen, a híres sarkkutató innen indult el felfedezőútjára. A Fram múzeum előtt a felfedezők szoborcsoportja szemléli a tengert. Az épület az expedíció hajója számára épült, amely itt megtekinthető és bejárható, bemutatva minden kapcsolódó információt és tárgyi emléket.
A múzeum után a Vigeland park következett.

Munch egyik kortársának, Gustav Vigeland szobrásznak szintén van mondanivalója a ma embere számára. Az ő szoborcsoportja uralja a Vigelandsparkent. A kőbe vésett és bronzba öntött, megrázó erejű egyetemes érzések az emberi élet egészét átfogják. Evelyn Waugh angol regényíró „emberalatti állatkertnek” nevezte a monumentális alkotást, de szerintem ebben az esetben a számokkal igenis érdemes dobálózni, hiszen nem véletlen, hogy Skandinávia leglátogatottabb nevezetességét több mint egymillióan nézik meg egy év alatt. Vigeland az emberi kapcsolatok sokféleségét, haragot, erőszakot, szerelmet, öregséget, szexualitást, halált, egyszóval az életet formálta óriási kőtömbökbe.

Ez pedig ugyanazt jelenti a kínai fényképzseni turistáknak, a csadoros muzulmánnak, a helybeli fiataloknak és nekünk is. Ezután a kedvenc részem következett: a szabadprogram. Séta egy városban, ahol egymás hegyén-hátán vannak a látnivalók. A csodálatos tengert a fjordokkal már nem is említeném meg, hisz utunk során szinte természetessé vált a tenger látványa és a kikötők.

De az Operaház! Már messziről feltűnik. Létezik olyan opera, amin napozni lehet? A válaszom igen! A hamisíthatatlanul északias tervezésű épület hómezőkre és úszó jégtömbökre emlékeztető felületeivel fantasztikus hatást nyújt. Valószínűleg úgy tervezték, hogy az operába nem járók kíváncsiságát is felkeltse. Az épület homlokzatát két hatalmas, márványból készült lejtős idom díszíti, mely lehetővé teszi, hogy a tetőre felsétálva napozzanak vagy piknikezzenek az emberek.

De ha ez még nem lenne elég, az épület egy része tulajdonképpen a tengerszint alatt fekszik. A hangverseny zenészei 15 méterrel a víz alatt foglalnak helyet. Ki az, aki ezt csak utánozni vagy megközelíteni is tudná?

Utóhangok és amivel tartozom

Számomra ez az út nemcsak gyülekezetlátogatás vagy jó kis nyaralás volt, hanem egyszemélyes dráma is. Tudniillik nem gondoltam volna, hogy én, aki szeretem Budapestet, a hazámat és a vidéki otthonomat, egyszer keserűséggel lépem át visszafelé a magyar határt. Nem hittem volna, hogy svédországi utazásunk során még Magyarország puszta gondolata is rosszul esik majd. Minden jó és jobb dolog mellett ez csak egy hét volt. Nagyon nagy következtetéseket nem vonhatok le. Hiszen nem tudhatom, milyen az, amikor az északi ember depresszióssá válik, mert több hónapon keresztül nem látja az égen a napot. Vagy nem tudom, milyen az, amikor télen mínusz 20 fokok vannak. De azt sem tudom, hogy vajon képes lennék-e napi 20 kilométert utazni egy kiló kenyérért, mert a házam az erdő közepén a legközelebbi várostól messze van. Nem tudom. Én csak azzal tartozom, hogy az egy hét benyomásait, mindezt leírjam azoknak, akik nem csak arra voltak kíváncsiak, hogy mit láttunk, hanem arra is, hogy mit éreztünk -  pontosabban éreztem.

Azt hiszem, itt meg is állnék, tudva azt, hogy a beszámoló korántsem teljes. Amit nem tud visszaadni, az részben a gyenge írói vénámnak köszönhető másrészt annak, hogy a szavaknál és a képeknél csak az mond többet (vagy mást), ha „aki nem hiszi, utánajár”. 

Horváth Mariann
Képek: Füle Tamás 

Eőző részek:

A varázsszó: hygge! 
Svédország olyan messze van a Kárpát-medencétől, hogy már az odáig vezető úton is sok mindent tanulunk. Aztán mire elhinnénk, hogy ez már igazán Skandinávia, töltöttkáposztát vacsorázunk kedves magyar emberekkel. 

Svédasztal–közösség magyar módra
A tóvidék békéje, a befogadó szeretet fűszeres levegője felszabadít és lecsendesít.
Közben nyomokban svédekkel is találkozunk.
Skandináv beszámolónk második része.