Igaz?

Lelkészek soha nem járnak közéjük, más sem nagyon merészkedik oda. A helyiek majd egy kilométer távolságból mutatják, hogy merre van a cigánytelep, és figyelmeztetnek: jobb, ha nem megyünk be. Két nőnek nem tanácsos. Nem fogadjuk meg az intelmeket, elindulunk.

A telep szélén arról érdeklődünk, ismernek-e hívő családot. „Vannak hívősök, arra befelé" – kapjuk az útbaigazítást, melynek nyomán mégsem tudjuk pontosan eldönteni, hogy merre menjünk, de nem firtatjuk, haladunk tovább. Süt a nap, a cigánytelepen kissrácok fociznak a porban, az utcán lézengő néhány ember érdeklődve figyeli, hogy mit keresnek az idegenek.

_

Az Ózd melletti telep eredetileg tisztviselők otthona volt, majd pusztulásnak indult és szegények lepték el. Ma már csak romák lakják, sokan közülük önkényes lakásfoglalók. A nyomortelepen elképzelhetetlen szegénység és mocsok uralkodik. Írhatnám azt is, hogy az utcák szemetesek, de hétköznapi értelemben vett utcák nincsenek is. Víz egyetlen házba sincs bevezetve, két közkút biztosítja a vízvételi és fürdési lehetőséget az itt élő nyolcvan családnak. Udvari vécé is csak elvétve van. Ez is Magyarország. 


A hétesi cigánytelep végén egy középkorú, megtermett asszonnyal elegyedünk beszélgetésbe, leülünk a földre, közben egyre többen sereglenek körénk, nők, várandós kismamák, gyerekek. Vajon miből élnek itt? – érdeklődöm.
– Szegénység van, vasból élnek a cigányok, salakvasat szedünk. Én csak szociális segélyt kapok, huszonkétezret havonta, de ez nem elég semmire. Négyen élünk a segélyből, az élettársam, én és a két gyerek. Nagyon nehéz a helyzet, aki tud, munkát, sepregetést vállal. Abból fizetjük a villanyt, mert ha nem tudunk fizetni, megyünk a börtönbe. Vizünk nincs, lavórban fürdünk – ecseteli helyzetüket az asszony.

Egy ötösért megmondom én, hogy élünk itt – ajánlkozik egy harminc körüli nő. Az üzlet ugyan nem köttetik meg, mégis beszélgetni kezdünk. – Tudja, milyen szegények vagyunk? – kérdezi. – Még kenyérből sem eszünk eleget. Komolyan, így e! – és ujjával mutatja, hogy görbüljön meg, ha nem igaz.
– Délután gyúrunk vakarót lisztből, sóból és vízből, majd fölrakjuk a sparhelt tetejére. Azt esszük zsírral, vagy kis sóval, krumplival. Az a szerencse, hogy a gyerekek járnak iskolába, ott esznek főtt ételt. Muszáj iskolába járniuk, mert ha nem mennek, akkor elvonják a családi pótlékot. Nekem négy gyerekem van: kilenc, hét, hat és három évesek. Mi is a családit, meg a huszonkétezer forint segélyt kapjuk. Korábban harmincezer volt, de Orbán Viktor lecsökkentette. Állítólag leviszik egészen tizenötezerre – mondja jólértesültségét bizonygatva a nő.
– Akkor nem tudom, mi lesz. Többet éhezünk majd, mint eszünk.

Az asszonyok egyre beszédesebbek. Megtudjuk, hogy régebben szellemvárosnak nevezték a telepet.
– A korábbi teleplakók loptak, törtek, zúztak, de mostanra a legcsúrhább szegény annyit változott, hogy abban hiba nincsen – állítja a négygyermekes asszony. Reménykedem, hogy valami pozitív változás történt az életükben, de hamar lelomboznak.
– Azért nem lopunk, mert már nincs mit lopni. Elloptunk mindent. Régen volt gyár, de most már mit lopjunk, földet? – nevet egy másik asszony.

Lopni nincs mit és munkalehetőség sincs. A csótányos, komfort nélküli putrikért lakbért kell fizetni az önkormányzatnak, különben kilakoltatják a családokat.
– Most is kipakoltak két családot az udvarra. Az egyiknek hét, a másiknak hat gyereke van. Télnek idején kirakták őket. Engem is kitettek egyszer a kommandósok, de mikor elmentek, estére mi visszamentünk. Végül kiszakították az ajtókat és az ablakokat.

Amikor arról érdeklődünk, hogy ki segít, az asszonyok azt felelik, hogy egy tévésnek, Bódis Krisztának köszönhetik a legtöbbet, ő építtetett fürdőt és rendszeresen visz segélyt, ruhát, élelmet, gyógyszert. Más támogatásra, azt mondják, nem számíthatnak.
– Ha Kriszta nem volna, már Hétes sem volna – vélekedik az egyik nő.
Pap nem jár hozzájuk, ők sem keresik az egyházzal a kapcsolatot, néha a gyerekek elmennek a templomba, mert a katolikusok átvették az iskolát. Az asszonyok Ózdra nem nagyon szeretnek bejárni, biciklijük nincs, gyalog pedig messze van, így hát inkább zárt közösségben, Hétesen élik a mindennapjaikat.

Lassan indulunk haza, de előbb a református lelkésznő megkérdezi, hogy ismernek-e református éneket. Furcsa jelenet zajlik a telepen. Mintegy húsz asszony ül a porban és énekel. Csak úgy. Velünk, idegenekkel. A lelkésznő ezután Jézusról beszél a cigányoknak, arról szól, hogy mindig odament, ahol az embereknek szükségük volt rá. Végül együtt imádkozunk a kis csoporttal. Az egyik asszony így fakad ki végül:
– Hátha megsegít az Isten! Ha kérjük, megadatik, igaz? – kérdezi és a hangjában remény bujkál.

Idegenként vetődtünk Hétesre. Senkit nem ismertünk és senki nem várt minket. Nem lett igazuk a minket féltőknek. Barátsággal mentünk és így is fogadtak.

Fekete Zsuzsa