A reformáció ünnepén emlékezésünk már-már közhelyszerű eleme Luther és a wittenbergi vártemplom, a 95 tétel, a Római levél. Szép dolog, hogy megemlékezéseket tartunk, de hol tart ma a reformáció? Nem vált-e kötelező, ámde tartalom nélküli szlogenné? Majd' 500 éve ülünk a reformáltak hamis illúzióját keltő fotelben. De mihez képest vagyunk mi reformáltak? 

Ha rajta lehet hagyni a magnófelvételen, akkor itt hosszú csend fog következni, mert ezen gondolkodnom kell... Sokfelé indázik ugyanis a kérdés. Kezdjük először a fotellel. Én most vendégként egy gyönyörű széken ülök itt, ez nem fotel. Egyébként pedig azt hiszem, hogy sámlin ülünk. Ahhoz képest, hogy milyen hatalmas dolgok vannak belefoglalva az evangéliumba, és milyen nagy ígéreteket hordoz a keresztyénség, ahhoz képest igazából véve sámlin ülünk. A másik, amit még a kérdéshez szeretnék megjegyzésként fűzni: lehet, hogy sokak számára rutinszerű valami az ünneplés, a megemlékezés. Protestáns egyházi iskolák programjába bele van írva, ökumenikus összefogásra elkezdődik a reformáció hónapja, az ünnepség-sorozat. Sőt, közeledik 2017, az 500 éves jubileum. Világszerte nagy szervezkedés van. Németországban a kormány részt vesz az előkészületben, csatlakoztak a svájciak és a hollandok. Lassan nagy európai ünnepléssé válik a dolog. Mégis azt mondom, hogy talán éppen Luther ment ki bennünket abból, hogy rutinszerűnek érezzük ezt. Hiszen ha igazán megnézzük a hitre jutásának, az egyházmegújító igyekezetének a nagy drámáit, akkor ott mindent látunk, csak rutint nem. A reformáció egyik nagy üzenete, hogy életveszélyessé válik minden, ha rutinból csináljuk. Ez leginkább a Krisztusban való életre áll. Abban nincsen, nem lehet rutin. Hadd hivatkozzam Max Weberre, aki vallásszociológiájában azt írja, hogy a bajok mindig akkor kezdődnek, amikor a karizma rutinizálódik. Amikor az isteni ajándék, a megtapasztalása és megélése,  illetve formái, szerkezetei mechanikussá válnak. S jönnek a rutinos hivatalnokok, végrehajtók, ügyintézők, divatos magyar bürokrata nyelven: bonyolítók... Ez nagy veszély. Engem a reformációi ünneplés (lehet jól is ünnepelni, van az ünnepnek szép tartalma!) sokkal inkább ebből a rutinosságból ébreszt-eszméltet. Azt kívánom, hogy amikor elindulnak az ünnepségek, legalább Lutherig érkezzünk el, aztán majd Lutheren túl tovább is. Mert a reformáció lényege nyilván nem Luther, Kálvin, Zwingli, és nem is a magyar reformátorok, hanem az, amit ők kerestek, és keresni ránk hagytak - s ez az evangélium. 

Egyházunk jelenlegi struktúrája, megjelenése, nem utolsósorban nyelvezete alkalmas-e arra, hogy az örökkévaló Isten kijelentését a mai ember számára átadja? Ha a szent  Istenről, a kimondhatatlan nevűről, a kibeszélhetetlenről kellene dadognunk. nem járunk-e jobban, ha Wittgensteinnel együtt mondjuk: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell? 

Sokat és sokan idézik Wittgensteint, de szerintem igen bajos ebbe a területbe bevonni. Az idézet szlogen-szerűen hangzik Wittgenstein traktátusából kiemelve. De értem a felvetést. És visszakérdezek: vajon mi az, amiről beszélni kell vagy kellene? A szívünk Isten-sejtéséről, a költői látomásainkról, az ember vallásos és nem vallásos tapasztalatairól, mondjuk ki idegen szóval: egzisztenciális megtapasztalásairól, vagy a misztikumról?  Vagy, egy másik filozófussal, Jaspersszel szólva, azokról a határhelyzetekről, amelyekben mindig is benne vagyunk? S vajon a keresztyéneknek lenne a dolga, hogy ezeket összegyűjtsék, rendezzék, s amikor aztán odaérnek ahhoz, ami már nem kimondható, nem tagolható, zavart okoz, félrevezet, akkor kapjuk elő Wittgensteint, és mondjuk, hogy inkább hallgassunk? Tudom, van ennek teológiai analógiája is, az apophatikus teológia, amely rendkívül erőteljes vonulat a teológiában, használni is kell. Mégis, van kinyilatkoztatás, és Wittgensteinnel szemben Karl Barthot állítom, aki azt mondja: Deus dixit! Dominus dixit! Isten szólt, az Úr szólt. Ebből indul el a keresztyénség. Isten kimondta magát Krisztusban. Nem nekem kell ezt kitalálni, megtalálni.
 

Úgy tűnik, mégis van szakadék a mai ember spirituális éhsége és az egyház üzenete között. Hogyan tudnánk ezt közelíteni? Vagy elfogadjuk, hogy mi mondjuk a magunkét, ők keresik a magukét. És ha ez a kettő találkozik, akkor létrejön a csoda, a megtérés, az újjászületés, ha meg nem, akkor… 

Van, aki szereti ezt így mondani. De szerintem ez könnyen zsákutcába vezet. Mert az Isten, aki Krisztusban szólt, misszióba küldi a tanítványokat, éspedig közlendővel, mondandóval küldi őket, azzal, hogy ti vagytok a tanúi, és tanúsítsátok, amit láttatok, hallottatok. A tanúság a látott, tapasztalt, átélt, hit által befogadott isteni kinyilatkoztatásnak a továbbadása. Jaj, ha a keresztyénség más célt üt be a maga GPS-ébe! Mondom az egyszerű példát. Itt kószáltam az imént a Döbrentei téren jó 10-15 percet, mert tegnap a Google keresőbe azt írtam, hogy Döbrentei tér 2, meg azt is beírtam, hogy gyalog jövök, a műhold-vezető pedig eszerint mutatta utat. De nem találtam ide, mert rossz címet írtam be. Ha azt a locust jelöltük meg, amire elküldettünk, meglehet, nem fogunk nyílegyenesen odatalálni, de a cél egyértelmű marad. Lehet, hogy az üdvösség evangéliumának a tanúsítása akadályokba ütközik; lehet, hogy a mondandónk sokak számára érthetetlennek, értelmetlennek tűnik. Sőt, az is lehet, hogy egy kiüresedett, kicsépelt, törekes keresztyén kultúrában nemcsak értelmetlennek tűnik a tanúságtétel, hanem irritálónak, bosszantónak. Mi nem tudjuk a keresztyén létünkről levetni a kétezer évünket, és nem tudunk csupasz,  nyers valóságunkban kiállni, amelyben – véljük – kiálltak egykor a tanítványok.  De nem is kell. Mert a tanítványok sem pőrén álltak elő. Ott van Péter apostol pünkösdi prédikációja. Ő több száz éves prófétai szöveget idéz, és nem mondja, hogy Jóél jövendölése ócska, régi szöveg, és nem ér semmit, és úgysem érti senki, mert régen írták. Ez a csoda, hogy Péter szavai és a prófétától vett idézet együtt jelzik, hogy beteljesült az ígéret; vagyis a régi is megtelik a Szentlélek erejével. Tehát, ha nem érti félre, azt mondom: nem okosnak kell lenni. Wittgenstein okos volt, nagyon okos, mi több, majdnem bölcs. Lelkesnek kell lenni.

Az egyházi léten kívül élő ember számára a keresztyén egyházak politikailag a konzervatív jobboldalhoz tartoznak. De valóban szükségszerűen így van-e ez? A történelmi hagyományok alapján még csak érthető volna, de az evangéliumi létforma szerint semmiképpen. Elfogadható-e hát a besorolásunk? 

Nem tudok vele mit kezdeni. S azért nem, mert ma Magyarországon vagy ebben a régióban nem tudunk a politikáról úgy beszélni, ahogy Franciaországban, Amerikában, Svédországban. Nálunk még nem élnek a finom megkülönböztetések. 20 éve folyton alakul egy új gazdasági, politikai, szellemi elit. Aki tehát csak annyit mond, hogy volt egy rendszerváltás, elment a régi elit, bejött az új – no, most már mit mondanak erre az egyházak? – az szerintem meghamisítja azt, ami az elmúlt 20 évben történt és történik. Konzervatívok vagyunk? Mégis miben? Ha az előző rendszer nyerteseit szemlélem, akik különböző érdekszövetségekbe tagolódva próbálják megtartani egykor szerzett gazdasági, szellemi, kulturális befolyásukat, akkor ők a konzervatívok.  Hát hova tegyük ezen a politikai palettán a mi Jézusunkat? Soroljuk tán azokhoz a radikálisokhoz, akik abba nem hagyják a szegények, elnyomottak, kifosztottak, a Világbank által megalázottak megmentésének hangoztatását, összekötve ezt azzal, amit Latin-Amerikában is lehet hallani, hogy kaszára-kapára, kergessük el a multikat? Ennél talán bonyolultabb a helyzet. Az már másik kérdés, hogy miképpen működik a politika.  Feltehetően másképpen nem tud működni, mint most, úgy, ahogy. A politikusoknak időről-időre szavazatokat kell szerezniük. Ám az egyház befolyása közvetlen politikai meggyőzés tekintetében 3-4 %-nál nem ér többet. Ezt szerintem minden politikus tudja. Nem érdemes tehát sokat udvarolniuk az egyházaknak. De van olyan szavazatszerző eljárás is, amelyik az egyházat ócska, klerikális, reakciós, konzervatív, minden újat ellenzőnek állítja be, és ezzel cementezi a saját politikai táborát: látjátok, ott vannak a csuhások, vigyázzatok!

De hadd kérdezzek én is. S nem azt, hogy hol állnak az egyházak, hanem hogy milyen irányban mozognak? Mit jelenítenek meg?  Nem szoboravatókra, szalagátvágásokra gondolok. A súlyos ítélet, hogy a konzervatív egyházak nem törődnek a szegényekkel, elhanyagolják az elesetteket stb., talán valahol az Indexen olvasható. Én egészen mást látok a valóságban. Csak egy tényt hadd említsek: a gyakorló egyháztagok, az egyházban szolgáló lelkészek, tanárok, tanítók, szociális munkások nincsenek a társadalmi topon. Ha innen elindulunk észak-nyugat felé, fel a budai hegyekbe, s megnézünk egy-egy budai katolikus, református, evangélikus gyülekezetet, és a tagjainak a szociológiai raszterét, nos, ők nem tartoznak Magyarország elitjéhez. Az elitet, bocsánat, a gazdagokat, a befolyásosokat, a régi gazdagokat meg az újakat, a milliárdosokat sem a szegények ügye, sem az egyházak helyzete nem érdekli. Nekik a keresztyénség csóró ügy. Vagyis: jó helyen vagyunk, gondolom.  Odatesz bennünket ez az elit, ahova valók vagyunk. Jézus mondja: a szegények mindenkor veletek lesznek. S ez megóv bennünket mindenféle utópiától.
 

Akkor a hozzánk nem túl lojális média sugallja azt a képet, hogy az egyház az uralkodó közép- vagy felső osztályhoz tartozik. A hatalom részeként tekintenek rá, miközben Jézust a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett a hatalom részének tekinteni. 

Hol uralkodik az egyház ma Magyarországon? Tessék megmondani, hol uralkodik az egyház? Hol hoz egész országot befolyásoló törvényeket? 

A közoktatásban. 

Az egyház? Az oktatási törvényeket a magyar Parlament hozta.  Az, hogy a keresztyénségnek van befolyása erre, arról evangéliumi történeteket tudok mondani. Mit mondanak a Nagytanácsban? Jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem hogy forradalom legyen, idejöjjenek a rómaiak, és elvegyék a mi hatalmunkat. Ez nem befolyás? Nem üzent Jézus Heródesnek, hogy mondjátok meg annak a rókának...? De üzent. Nem nyilatkozott Jézus Pilátusnak abszolút fenségességgel: semmi hatalmad nem volna rajtam, ha nem felülről kaptad volna...? Nyilatkozott.
 

Jézus nem hatalmi pozícióból üzente ezeket. Az elhordozott vesztes pozíciójából. 

Éppen ezért kérdezem, hol van ma Magyarországon az egyháznak rendőrsége, hadserege, adóhatósága, adó- és vámbegyűjtő szervei? Én nem látok ilyet, de nem is kívánok látni. A beállítás hamisságára kívánom felhívni a figyelmet. Nem akarok semmi rosszat, hibát és bűnt elmellőzni az egyház életéből. Nem is arról vagyok nevezetes, hogy Szabó István elkenné az egyház bűneit, függönyt húzna elébük. De az, hogy az én Jézusom és az én egyházi létem közé odategyék ezt a hatalom-kritikai mimikrit (és pont’ a hatalmasok tegyék), ezt nem tudom elfogadni. Én tudom, hogy az én Jézusom szegény volt, s tudom, hogy peremen élt. Én tudom, hogy lázadóként rabszolgahalálra ítélték, és a keresztjére a politikai lázadó ítéletét írták fel. Ez Jézus, és ő az én Jézusom. Ezért ha kérhetem az urakat és a hölgyeket, odatúl és ideát, engedjék meg nekem, egyszerű, gyalogos, szandálos keresztyénnek, hadd szeressem ezt az én Jézusomat. Ne űzzék ezt a tisztességtelen játékot, ne ébresztgessenek bennem rossz lelkiismeretet, ha nem bokázok a szegények fölött jajongó új elit álságos tapsikolására. Nem jó játék ez. S főleg az ne oktasson, aki liberálisként elüldögélt néhány ciklust a magyar parlamentben, hozta a törvényeket, gyakorolta a hatalmat, kiárusította az országot, aztán most, hogy nincs ott, fújol és jajong a konzervatívok ellen. Én egy napot nem ültem ott, azt sem tudom, miről kiabál.

A mai polarizált és indulatoktól túlfűtött társadalmunkban hol az egyház helye, mi a szerepe? 

Polarizált életünk nagy betegség, ebből meg kell gyógyulni. Az, hogy baráti, munkahelyi közösségek, gyülekezetek, lelkipásztorok gyanakodva néznek egymásra, címkézgetik egymást, rettentő. Megmondom őszintén, ezért a helyzetért alapvetően a magyar médiát teszem felelőssé. Nem a politikai pártokat. A politikai pártok azt teszik, amit a világon mindenütt tesz bármely politikai párt. Egyszer végignéztem egy polgármester-választást Chicagóban. Ahhoz képest ma Magyarországon nincs is politikai ütköztetés és polarizálás. A múltkor a parlamentben beszólt valaki valakinek. Egy hétig folyt utána a jajongó dráma, hogy kérjen bocsánatot. (Jól tette, hogy bocsánatot kért!) De a madridi parlamentben már lövöldöztek is, a koreai parlamentben rendre összeverekednek. Voltam egyszer a  kanadai alsóházban, végignéztem egy ülést, ahol ököllel fenyegették egymást. Nem ebben polarizált a magyar társadalom. A politika csak a felszínre hoz valamit. De mit? Nem abban polarizált-e a magyar társadalom, hogy a régi nyertesek és a mai nyertesek nem tudnak egymással konszenzusra jutni? Nem abban polarizált-e a társadalom, hogy áldiplomások ülnek szellemi műhelyek fölött, míg fiatal tehetségek kénytelenek elmenni szellemi mosogatónak egy angliai vagy amerikai kutatóintézet laboratóriumába?  Nem abban polarizált-e a magyar társadalom, hogy egyre nagyobb súllyal nehezedik a most felnövekvő nemzedékre, hogy pontosan ugyanannyi nyugdíjast kell eltartania, mint ahányan dolgoznak? S nem polarizált-e Budapest? Itt ülünk a budai  oldalon, egy  szép helyen, de  menjünk át a nyóckerbe! S még rosszabb, ha a keresztyén közösségeket odalökjük a tiszavirág-életű pártoknak. 18-20 évvel ezelőtt politikai pártok mentén hasonlottak meg a keresztyének. S ma már sehol nincsenek ezek a pártok. Akkor miért vesztünk össze fölöttük? És mit mond Jézus? A szegények mindenkor veletek lesznek. Itt vannak velünk. Mi a sorsa a veszteseknek? Mégsem gondolnám, hogy Jézust  Che Guevarának kell beöltöztetni. A családnak nem az a dolga, hogy politikai vitát folytasson, hanem, hogy családként éljen. Az iskolának nem az a dolga, hogy politikai versenyistálló legyen, hanem oktasson. A politikát rendezze el a politika. De az is vakság lenne vagy olcsó kibúvó, ha az egyház, a család, az oktatás és a többi szuverén terület válságát mind a politika nyakába varrnánk.

Mi akkor az egyház szerepe? Az integrációs pontokat megtalálni, abban összefogni? 

Ez nehéz kérdés, mert magának az egyháznak is megvan a maga szuverenitási területe. Nem biztos, hogy az egyház jó gazdasági tanácsadó, nem biztos, hogy az egyház a legjobb kulturális menedzser. Nem biztos, hogy az egyház tudja megalkotni a legjobb matematika-oktatási programot. De ezek  ellenzése sem feltétlenül hűség az evangéliumhoz, mégha jól hangzik is, hogy az egyház alternatív társadalom. Inkább nézzük meg, hogy mi az a vonatkoztatási pont, amit ha az egyház nem hangoztat, nem képviseli helyette senki más. Ez pedig az ember felnyitása a transzcendens isteni valóságra. Ez ilyen egyszerű. És ilyen nehéz.
 

Említette Jézusnak ezt a mondatát, hogy a szegények mindig veletek lesznek.  Hogyan látja, tudunk-e valamiben a segítségére lenni annak a teljesen reménytelen szociális helyzetben lévő rétegnek, amely úgy tűnik – jelen helyzetében – képtelen az önálló életre? Van-e az ő számukra valódi megoldás, vagy marad a sajnálkozás, a részvét? 

Nagyon súlyos kérdés. Hiszen ilyenkor többnyire a gyors, de mint mondtam, olykor sehova sem vezető megoldások jutnak eszünkbe. Például adjuk el ezt a mellettünk álló szép barokk templomot, osszuk szét a pénzt, és akkor megoldottunk valamit. Ezek ugyan hangzatos javaslatok, de azt is jelzik, hogy  aki így gondolja, az nem a maga teljességében látja az embert, aki történetesen mély nyomorban vagy kilátástalanságban él, de több reményre hivatott, mint pusztán felülkerekedni a nyomoron.  Mit tehet az egyház? Szerintem talán a legfontosabb, hogy ott marad, velük marad... Egyházunkban hosszú ideje vita folyik azon, hogy merre mozduljunk. Nincs túl sok emberünk, még kevesebb a kiváló. Nos, álljunk fel és jöjjünk el a kiüresedett falvakból, ahol 85 %-os a munkanélküliség, s nyilván a lelkipásztor is a környezetét közelítő szegénységben fog élni? Emeljük ki onnan? Gyermekei vannak, és szeretné a gyerekeit taníttatni. Nincs már a környéken iskola sem. Hozzuk-e el őt onnan? Vagy maradjon ott abban a közösségben, környezetben, amelyben már egyházi közösség sincs igazán? Tehát jöjjünk-e el a szórványokból, s menjünk-e el oda, ahol mégis sűrűn élnek az emberek, és jobban is, nyissunk ott frontot, indítsunk missziót? Hogyan oldjuk meg ezt? Mégis, az első az, hogy ott kell maradni. Az együttlét sokkal több, mint a jelenlét. De akkor hogyan tudjuk azokat a lelkipásztorokat, egyházi szolgákat, diakónusokat, szociális munkásokat megsegíteni? Szerintem az egyháznak mégiscsak volna egy profetikus hangja, amely mint valami kavics a cipőben, újra meg újra emlékezteti a döntéshozókat, hogy baj van. Nem elég az immorális társadalom moralizálgatása. Nem megoldás az sem, hogy gettófalakat építünk. Franciaországban már húzzák a szögesdrótokat, hogy ki- vagy bezárják az elviselhetetlent. Emlékeztessük őket – nincs ez így jól! Mostanában mindenki tapsol az új pápának az egyszerűsége, szerénysége, emberszerűsége okán. De vajon a politikus urak, azon túl, hogy megtapsolják a pápát, hogy milyen közvetlen és nem kívánja a barokk pompát, megértik-e ennek a keresztyén embernek a magatartásából: uraim, nem engem kell megtapsolni, hanem valamit változtatni kellene a világon?

A nyugat-európai, amerikai protestáns egyházak életében figyelhető meg egy olyan teológiai nyitás, amely úgy válik feltétel nélküli befogadóvá, hogy jóváhagyja, vagy tagadja az Istentől elszakadt állapotot. Ha kitehetne egy jelzőtáblát, mi az a veszély, amitől óvná egyházát, illetve intené felelős tisztségviselőit? 

Messziről kell a válaszhoz elindulni. Amikor ezekkel a megnyilatkozásokkal, mi több, mozgalmakkal találkozom, mindig eszembe jut, hogy az evangélium tanításának, az üzenet továbbadásának van egy nagyon érdekes vonala. Ezt divatos kifejezéssel inkulturációnak nevezik. Ez azt jelenti, hogy ha valahol megjelenik egy misszionárius, ahol még nem volt keresztyénség, ott az evangélium üzenetét hozzá kell igazítani a körülményekhez. Isten szólt, de nem rébuszokban, hanem érthető módon, a tanúnak tehát elemi kötelessége, hogy ezt a maga korában, a maga helyzetében fogalmazza meg. Ez örök feladványa a missziónak. S ha ez megilleti a csendes-óceáni szigeteken vagy a latin-amerikai őserdőben élőket, akkor minket, magyarokat is megillet. Tehát ha az amerikai testvérek idejönnek és elhirdetik nekünk a legújabb eszmét, kérem, próbálják meg inkulturálni. Vajon a kérdésben álló gondolat, amely Észak-Amerikából érkezik, befogadható-e számunkra? Az USA-ban a lakosság 90%-a egyházhoz tartozik. Karácsonykor a lakosság 85%-a templomban van. Vagyis ennek az Amerikából jövő gondolatnak amerikai a kultúrája is. És ott sokkal inkább arról van szó, hogy olykor elkallódnak az emberek az egyházból. Elköltözött valaki az egyik városból a másikba. Vagy elege lett a saját egyháza, gyülekezete gyakorlatából. Ugyanakkor minden sarkon van egy templom és keresztyén közösség. Ez is része az amerikai kultúrának. Van egy amerikai keresztyén ismerősöm, aki már négy egyháznak volt a tagja, és valószínűleg lesz egy ötödiknek is. Ha ő mondja, hogy  őt Istent minden feltétel nélkül elfogadja, ez nem ugyanazt jelenti Magyarországon. Nem biztos, hogy jól járunk, ha lelkesen megtapsoljuk ezt a tételt, inkább kérdezzük meg, mit jelent ez Magyarországon? Továbbá, vajon a keresztyén üzenetnek, létformának nincsen átváltoztató, megváltoztató igénye? Húzzuk ki a Bibliából mindazt, ami a megszentelődésre vonatkozik? Például, a Római levelet csak a 11. részig olvassuk, a 12. résztől pedig mellőzük? Holott éppen ott mondja az apostol: változzatok el! Ez már nem érdekes? Pedig ez az egyetlen jogos keresztyén elő-ítélet mindenkivel szemben. Ez jó előítélet, hogy ti. mindannyiunknak szüksége van az evangéliumra. Ha erről lemondunk,  jön az összes rettentő előítélet. Ha ezt megtartjuk: szabadok vagyunk a szeretetre! Amikor bemutatkozunk, átadjuk egymásnak a névjegy-kártyánkat, megszólítjuk egymást, megmutatjuk az igazi valónkat. Elismerem, nem jó módszer, ha azzal kezdem: kérem, vasárnap 10 órakor jöjjön a Kálvin téri templomba, különben nem tetszik keresztyénnek lenni. S mégis! Aki csak egyszer is bizonyságot tett Istenről, az tudja, hogy miről beszélek. Vajon nem azzal küld el Jézus, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket?

 
Vagyis azzal a reménységgel fordulok minden emberhez, hogy lehet, hogy ő nem ismeri Istent, mégis Isten által szeretett ember. 

Azért szólítom meg. 

De a megszólításban az a reménység is benne van, hogy előbb-utóbb az egész életére kiható következménye lesz ennek: Isten az Ő egyszülött fiát adta érte is. 

Ezt most fedezték fel az amerikai testvérek? Tudom, ők a 2x2=4-et is úgy ünneplik, mintha most fedezték volna fel. Mégis, ebben az új mozgalomban megjelenik egy veszélyes elem is, ez pedig minden korábbi nemzedéknek és az egész keresztyén múltnak a tagadása. Ezt pedig elfogadhatatlannak tartom. Én az anyaszentegyház részének tartom Dávid prófétát, Salamon királyt, Ézsaiás prófétát, Pál apostolt, Szent Ágostont, Canterbury Anselmust, Luthert, Kálvint és Teréz anyát is. Aki pedig azt mondja, hogy minden, ami régen volt, semmit nem ér, és most  kell elölről kezdenünk az egész Apostolok Cselekedeteit, most van itt az igazi  pünkösd - aki ilyeneket mond, az szerintem nem ismeri Istent.

És a kérdés második része: ha kitehetne egy jelzőtáblát, mi az a veszély, amitől óvná egyházát, illetve intené felelős tisztségviselőit? 

Sebességkorlátozás. Lassan járj, tovább érsz. 

Miben érzi úgy, hogy fut az egyház? Sokan éppen azt mondják, hogy olyan lassan jár, hogy már mindenki elhagyja. 

Aki hisz, az nem fut – mondja a zsoltár.
A tét sosem az, hogy valami újat találjunk. Az evangélium és az evangéliumból fakadó szent élet csak azért novum, mert az mindig az aeternumra tekint. A veszély, tudom, különösen a kényszerítő helyzetekben jelentkezik, amikor betegség-tünetek tucatja közepette kell élni, erőtlenedés mutatkozik, hitelességi válság gyötör vagy image-válság sújt. Vagy ahogy mostanában mondják: nem igazán fényes a brand-ünk. Egyszer egy kórházban végignéztem, mikor bevittek egy összeomlott beteget, akinek négy-ötféle betegsége volt. Nem mondták meg az orvosok, de láttam, kapkodtak. Egyik gyógymódot próbálták  ki a másik után. A vérfolyásos asszony története nyomán azt mondjuk, hogy az egyház sokat szenvedett, sok orvostól. Én nem az orvosokat okolom, mert az orvosok mindig gyógyítani akarnak, de olykor a gyógyító szándékok egymásra halmozása is okozhat szenvedést. Rosszabbul leszünk tőle. Attól mindenképpen, hogy valamit 5 éve még úgy ünnepeltek, hogy íme, ebben vagy abban az új mozgalomban van a megoldás, ma meg már temetik és a nekrológját mondják. Lassan járj, tovább érsz... Isten mindig ad nekünk időt, de mindig az Ige mellé adja az időt. Ha nincs időnk az Ige mellé odaülni, akkor elvesztünk. Isten mindig ad időt, hogy végiggondoljuk, végigimádkozzuk a dolgainkat. Nekem egy ötperces imaközösség százszor többet ér, mint egy ezeroldalas egyház-szociológiai tanulmány. Elnézést kérek a szociológusoktól, mondhattam volna egyháztörténetet is, vagy vaskos bizottsági jelentést.

Végül nem kerülhetem meg: van ez az örök klasszikus szép latin mondatunk, "Ecclesia semper reformanda est". Mit értettek ezen reformátor elődeink, mit jelentsen ez a mi számunkra?

A reformátoroknál nem találom ezt a mondatot, ez először az 1640-es években bukkan fel egy holland teológus munkájában, majd a 19. század  emelte magasra, Schleiermacheréknél már ezer helyen megtaláljuk. Egyébként jelzem, hogy a 19. század végéig a protestánsok nem ünnepelték a reformáció napját. Ez újabb jelenség, felzárkózás az ünneplő, megemlékező kultúrához, civilizációhoz. A 19. század romantikus korszak volt, keresték a nagy elődöket, a régi dicsőséget. Nos, nekünk is van nagy emberünk, nagy történetünk, van Lutherünk, Kálvinunk, nosza, ünnepeljük meg őket. Mindazáltal van ennek a vezérigének szép és mély tartalma. Ha a reformátorokat nézem, merthogy rendre az ő szájukba adják ezt a tételt, mintha Kálvin Institutiojának minden fejezete ezzel kezdődne, akkor talán azt lehetne mondani, hogy ez a semper a reformáció legelemibb igényét fejezi ki, éspedig azt, hogy vissza kell térnünk a forráshoz. Forrás nélkül nincs víz és élet. Forrás nélkül nem tudjuk, hogy mi a tisztaság. Kritérium nélkül nem tudjuk, mihez igazítsuk és mérjük az életünket. Aztán: reformálás - minden lényeges benne van a szóban. Ez  ugyanis visszaalakítást, visszatérést, eredet-keresést jelent, s ezért beszélünk protestáns princípiumról. A protestánsok mindig a princípiumot keresik. Az eredőt keressük. Ha eltalálunk az Igéhez, rájövünk, hogy az eredő: örökkévaló. És ez megóv bennünket attól, hogy bálványozzuk a múltat, de attól is, hogy a semper reformanda jegyében a jövőt kezdjük bálványozni. Olykor látok erre nézve is kísértést. Elküldjük az előőrsöket a jövőbe, hogy hozzanak már onnan valamit... Ha lehet egyetlen szót kiemelni, a sempert hangsúlyozom, mert ez kétirányú. Mutatja egyrészt, hogy mindig reformálni kell az egyházat. Említettem, hogy milyen veszély, ha a karizma rutinizálódik, ha az egzisztenciális élmény formalizálódik, ha az egyházi életből kihull a mag, és marad a törek. Másrészt akik radikálisabban és türelmetlenebbül sürgetik az újat, átélve a keresztyén lét roppant nehézségét, azokat ez a semper ne csak arra emlékeztesse, hogy szüntelen verni kell az újítás, változtatás, formálás nagydobját, hanem arra is, hogy van egy semper, amit én aeternum-nak nevezek. Mert mérték nélkül nincsen érték – és fordítva: ez a reformáció döntő igyekezete. Ha megnézzük a középkort, már Luther fellépése előtt is mindenki reformokért kiáltozott. Mindenki reformációt követelt, de nem volt lehetséges a reformáció, mert nem volt mérték. Mérték nélkül ötletbörzévé züllik a dolog. Isten pedig nem ötletelésre, hanem szent életre, üdvösségre hívott el bennünket. 

Beszélgetőtárs: Géczy Lajos
Fotó: Füle Tamás

Köszönjük az Asztalka desszert étterem
befogadó szeretetét.