Keresztyén, református, magyar

„Ha nem vagyok Krisztus követője, hiába vagyok református" - vallja Bibó István. A Baár-Madas Református Gimnázium nyugalmazott iskolaigazgatója szerint az igazi identitás a közösen vállalt feladatban nyilvánul meg és csakis közösségben élhető meg. Független a sikertől éppúgy, mint a kudarctól, és nem ingatható meg akkor sem, ha kölcsönhatásba kerül egy másik identitással.

Az identitás kérdése időnként saját bőrére ment - vezette fel az idei Csillagpont református ifjúsági találkozón tartott előadását Bibó István etnológus, nyugalmazott iskolaigazgató. A találkozó témája az identitás volt, Magyarország egyik legnagyobb múltra visszatekintő református közoktatási intézményének egykori vezetője ezért arról mesélt a főként pályakezdőkből álló értelmiségi hallgatóságnak, milyen kérdéseket kellett megválaszolnia a rendszerváltás után újjáalakuló intézmény tantestületének - elsősorban önmaga számára. Protestáns, szakmailag színvonalas és magyar - a legfontosabb jelzők, amelyek érzékeltetik az újjászerveződő pedagógiai munka kiindulási alapját. A magától értetődő identitásalkotó elemek azonban éles válaszút elé állították a döntéshozókat, rávilágítva bizonyos csapdákra is, amelyek az önazonosság meghatározásakor egyetlen eredményhez vezethetnek: aláaknázhatják az együttműködést. Tapasztalatokról, megválaszolatlan kérdésekről és az identitáskeresés útvesztőiről beszélt Bibó István párbeszédre nyitott, őszinte, időnként provokatív hangvételű előadásában.


Az előzmények
Bibó István (Ravasz László református püspök unokája, Bibó István jogtudós-politikusnak, az 1956-ban a szovjet megszállás ellen tiltakozó harmadik Nagy Imre-kormány államminiszterének fia - a szerk.) volt a gazdája annak az állampolgári mozgalomnak, amely a Baár-Madas Református Gimnázium 1989-es újjászervezését készítette elő. Bibó István 1990-től igazgatója lett az intézménynek, 1995-ben azonban leváltották a gimnázium éléről, ennek hatására a tanári kar jelentős része is távozott. Egy évvel később feleségével és tanár munkatársai egy részével együtt megalapították a Protestáns Gimnázium Egyesületet, majd 1997-ben a Slyvester János Protestáns Gimnáziumot, amelyet Bibó István 2008-as nyugdíjba vonulásáig igazgatott. Jelenleg óraadó tanárként dolgozik ugyanott. A református egyház tavaly szeptemberben befogadta az intézményt, azóta az iskola nevében a Protestáns helyett a Református jelző szerepel.

Amiért református
- Amikor 1986-ban elkezdődött az iskolamozgalom, még nem gondoltuk, Gorbacsov milyen változásokat fog hozni, de éreztük, hogy van realitása annak, hogy az államtól megfelelő indokokkal visszakérjünk vagy újraindításra kérjünk legalább egyet azok közül az iskolák közül, amelyeket 1952-ben durva módszerekkel elvettek az egyháztól. Ehhez meg kellett válaszolni azt a kérdést, mire jó egy református iskola, és mitől lesz református egy intézmény - főleg, amikor a mozgalom célegyenesbe fordult és 1990-ben megindult az iskola - ismertette Bibó István. A válasz meg is született Canterbury Anzelm kijelentése alapján, miszerint „a hit keresi az értelmet", valamint az értelem keresi a hitet.
- Megfogalmaztuk, hogy a hitet és az értelmet elsősorban a református egyháztagokban akarjuk nevelni. Krisztus az alap, vagyis ötszáz év protestáns iskolaügyi hagyományára, valamint kétezer év európai keresztyén hagyományára támaszkodva valóban keresztyén embereket szeretnének nevelni a jövőnek. Olyan hívő embereket, akiknek a hite nem puszta világnézet, nem filozófiai rendszer, nem is mindenre ráhúzható magyarázat, amely felment a gondolkodás alól, hanem az élő Krisztussal való személyes kapcsolat; amely erőforrás a tiszta és bátor gondolkodáshoz, szóláshoz és cselekvéshez. Továbbá, ugyancsak erőforrás a gondolatokért, szavakért és tettekért való felelősség vállalásához.

A református csapda
Volt, aki már az alapításkor azt mondta: „nem kell annyit keresztyénezni, az a fontos, hogy jó magyar és jó református iskola legyen az intézmény" - folytatta Bibó István. Szerinte azonban ez a gondolatmenet csapda.
- Amikor a Heidelbergi Káté kimondatja velünk: „református keresztyén vagyok", akkor azt állítjuk, hogy „keresztyén vagyok" és egy jelzőt teszünk hozzá: „református". Ez azt is jelenti, hogy aki evangélikus keresztyén, az is keresztyén, aki katolikus keresztyén, az is keresztyén, vagyis vannak az identitásunkban közös pontok. A jelzővel finomítom, részletezem, illetve behatárolom a keresztyéneken belül a többiekétől eltérő református identitást. De a legfontosabb: ha nem vagyok Krisztus-hívő és -követő, vagy legalábbis nem erre törekszem első helyen, akkor hiába vagyok református.
Bibó István arról is beszélt, a tanári karban nemcsak református hívő tanárok kaptak helyet, és osztályfőnök sem csak református felekezetű tanár lehetett. Noha igyekezett hívő szakembereket felvenni a testületbe, a tanári kar nem bibliaközösség volt elsősorban - ahogy azt valaki kívánatos célkitűzésként megfogalmazta -, hanem közös célért fáradozó, keresztyén szellemiségű, szakmájukban becsülettel helytálló tanárok munkaközössége.

Amiért magyar
Hit és hazaszeretet viszonyáról is állást kellett foglalni az iskola pedagógiai programjában - ismertette a valamikori igazgató.
- Sokan féltek és félnek ma is, hogy a hazát jó néhányan oltárként teszik az Úristen helyére. Ha azonban szeretem a hazámat és hűséges akarok lenni hozzá, akkor csak a keresztyénségemből meríthetek erőt ahhoz, hogy itt maradjak, vagy úgy menjek el, hogy vissza tudjak jönni, vagy úgy menjek el és ne jöjjek vissza, hogy idegenben is a hazám javára tudjak munkálkodni.

Számít a sorrend
A kérdés mindig az, hogy mi az elsődleges és miből mi táplálkozik - adott hangot véleményének Bibó István. Mert hogy táplálkozni kell, az biztos.
- Azt, hogy református vagyok, nem azért tudtam elfogadni, mert ez a legjobb felekezet, mert ez adja a leghézagtalanabb világképet vagy mert ez a legmegnyugtatóbb rendszer, hanem azért, mert ebbe születtem, és ezt épp a Krisztushoz való tartozásom után tudtam elfogadni. Ugyanúgy, ahogyan egészében a hazámat is - fogalmazott.
- Tessék belegondolni, hogy Magyarország hány fiával bánt méltatlanul, emigrációba küldte őket, börtönbe küldte őket, mint az én apámat... Kétszázötvenezer magyarnak el kellett mennie 56-ban. Nemcsak a rajongás tárgya lehet az, ami az identitásom központját képezi, hanem néha kínos és nehéz helyzetek szülője, nehéz feladatok adója. Kitéphetetlen kötődéseket kell vállalni vagy lerázni, ami szintén nem egyszerű. Vannak szebb tájak a világon, pozitívabb vagy szerencsésebb történelmű nemzetek, kaphatok máshol nagyobb fizetést, mégis ehhez a nemzethez kötődöm nagyon sok okból, például a szülőföld miatt vagy a feladat miatt, amit itt vállaltam el, szintén nem a magam erejéből.

Na, és te?
Mi az igazi református szellem? - a rendszerváltás után ezt a kérdést is újra szemügyre kellett venni. Ekkor újabb csapdára derült fény.
- Az identitás mindig valamilyen összefüggésre vonatkozik, egy közösségre: a nemzetre, az egyházra, a családra vagy a szülőföldre. Előfordul, hogy az ember azt mondja: nekem megvan az identitásom, de vajon a tied igazi-e, vagy a másoké, vagy azoké, akik velem nem értenek egyet. Nagyon sokan érthető módon várják, hogy a közös identitás lendületet adó egység legyen, esetleg kérdőjel nélküli egység. Az igazi identitás valóban csakis közösségben élhető meg, és a közösen vállalt feladatban nyilvánul meg. Épp ezek éltetik, és akkor kevesebb a vita, mert nem probléma, ki milyen felekezetű - ezt a tantestületben láttam. Közös volt a feladat, és meg voltunk győződve, hogy valami jót és értékeset csinálunk közösen.

Nem a kirakatba való
- A közösségben vállalt feladat nélkül lehet fényesíteni, szidolozni az identitást, de az nem fog erősödni. Amikor a nemzeti öntudat nem tud mást, mint hogy az érettségi bizonyítványt is lehetőleg rovásírással kell kiadni, akkor ez nem a reális élet feladata, más feladatot kellene vállalni - és volna feladat bőven - tette hozzá.
Bibó István szerint a nemzeti identitás olyan, mint az édesanyához való viszonyunk.
- Mindenfajta bántalomtól védjük, mindenfajta helyzetben vállaljuk, de nem tesszük ki a kirakatba, nem menedzseljük, nem indítjuk szépségversenyen, hogy összehasonlítsuk más hazákkal vagy más anyákkal, mert az méltatlan. Nekem néha az az érzésem, hogy a hazaszeretet néhány megnyilvánulása ilyen kirakatba tevés, szépségversenyen való indítás. Petőfi mondhatja, hogy „legszebb ország hazám/ Az öt világrész nagy terűletén", mert ő egyszerre vállalta a szépséget, a dicsőséget és a szégyent. Aki túlzó formában beszél a nemzeti identitásról, gyanús, hogy valahol valami sértettsége van, vagy Trianon miatt, vagy a nemzet szégyenei miatt. A kollektív bűnösség elvét azonban éppúgy teljes joggal el kell utasítani: igenis, az nem én voltam, nem te voltál, nem is a szüleink. A kollektív szégyen rossz alap. Ahogy az is, ha erről nem akarunk tudni. Ha az anyám részeges, én szégyellem magam, ha ordítozva jön haza az utcán - amennyiben szeretem őt. Mégis, sokan csak a haza dicsőségében akarnak részesülni, mondván, Szent István európai politikus volt, Mátyás igazságos volt, 56 gyönyörű volt, 44-et csak a németek okozták...

Mindentől független
Bár egy iskola életében fontosak a tanulmányi versenyek és az egyetemi felvételt nyert diákok aránya, a biztos identitásnak függetlennek kellene lennie a sikertől vagy a kudarctól - zárta gondolatait Bibó István.
- Azt, hogy a számomra kiszabott feladatokban meg tudtam-e éppen állni, vagy sem, azt nem azon kellene lemérni, hogy most éppen kudarcot vallottam, de abban sem, hogy most jól megy. Persze, jó, ha van tudatos önreflexió. Ebben pedig talán a legjobb, ha első helyen áll az önkritika, hiszen az a keresztyén, a református és a magyar identitásnak egyaránt jót tesz.

Jakus Ágnes
Képek: Füle Tamás