Horváth Mariann a tatai gimnázium elvégzése után azonnal teológiára jelentkezett és elsőre felvették. Családjában nem voltak lelkipásztorok, így megkettőzött erővel próbálta ezt a „hiányt" pótolni az egyetemi évek alatt.
- Gimnazista koromban a lelkészemmel beszélgettem arról, hogy a teológián szeretnék tovább tanulni. Nem akartam feltétlenül lelkipásztor lenni, de nagyon érdekelt a teológia. Akkor úgy gondoltam, inkább valamilyen egyházi intézményben dolgoznék majd, könyvtárban vagy levéltárban. Abban biztos voltam, hogy az egyházban szeretnék lenni, és a teológia jó szemléletet és irányultságot ad majd az életben. Később győződtem meg róla: gyülekezeti lelkész akarok lenni.

Naiv keresztyén
Mariann azt mondja, hogy hamar lerombolódtak az egyházról alkotott korábbi elképzelései az egyetemen.
- Korábban azt gondoltam, hogy az egyház egy valódi burok, és olyan hely, ahol csak jó dolgok történnek. Naiv keresztyén voltam. Csalódás volt, hogy az emberek néha itt is ugyanúgy áttaposnak egymáson, mint a világi életben. Az is bosszantott, hogy apró dolgok miatt harcolnak a gyülekezeten belül. Egy pici problémát milliószor áttárgyalnak, elvesznek a részletekben. Azt éreztem, hogy belevetettem magam a teológiába, de közben elrugaszkodtam a valóságtól. Korábban úgy hittem, hogy a református egyházban nincs hierarchia. Álmomban sem gondoltam, hogy az egyházi vezetők ennyire távolságtartóak - volt olyan helyzet, amiben a mai napig nem sikerült megfejtenem, kinek kellett volna lépnie. Hiszen hogyan várhatom el, hogy valaki odalépjen egy kis vidéki lányhoz és érdeklődjön? És én is feszélyezve éreztem volna magam, ha például egy teológiai kérdéssel fordultam volna a püspök úrhoz. Pedig biztos szívesen válaszolt volna, mégsem tettem meg.

Felkészülés a következő negyven évre
Egy idő után kritikai szemlélővé váltam. A teológiát úgy próbáltam megélni, hogy hatalmas lehetőség számomra. Felkészülés arra, amit a következő negyven évben fogok csinálni. Igyekeztem mindent kiaknázni, sok gyülekezetet, lelkipásztort megismerni. Nemcsak a kötelező dolgokat végeztem el a teológián, hanem - a többi közt - három évig szervezője voltam a teológusnapoknak. Ellátogattam Erdélybe, külföldi országokba. Próbáltam pótolni azt a hiányt, amit egy sokgenerációs lelkészcsaládból származó teológus otthonról hoz magával. Nekem ezeket a dolgokat meg kellett tanulnom.

Kistiszteletes kisasszony
Mariann szerint különös élmény tizennyolc éves kamaszként teológiára kerülni.
- Az első legációs élményem az volt, hogy kistiszteletes kisasszonynak hívtak. Rögtön rám adták a palástot. De hiszen én nem vagyok lelkész - gondoltam -, még csak teológushallgató, aki szeretné megtalálni a helyét az egyházban. Azt a helyet, ahol Isten a legjobban tudja használni. Kiforratlan személyiség voltam, és nehéz volt, hogy egyszerre kellett egyetemistának, teológusnak és lelkésznek lennem. Ennek az összemosása volt a kistiszteletes kisasszony. Most azt gondolom, érettebb fejjel kellene teológiára járni, talán a 23-24 éves kor már jó lenne. Én most vagyok éppen annyi.

Mélyvíz helyett tanulás
Mariann azt mondja, nem tudja, hogy mikor jön el az ideje, amikor önmagára is valódi lelkipásztorként tud tekinteni.
- A következő három évre azt tűztem ki magamnak, hogy legyek tanuló. Az egyetem öt éve arra elég, hogy egy rendszerbe belelássunk, és felismerjük, hogy hol találhatjuk meg a helyünket. Felismerhetjük, mi az erősségünk, gyengeségünk és mivel szeretnénk foglalkozni. Hozzám a diakónia, a kisgyerekekkel, betegekkel, idősekkel való törődés áll a legközelebb. A kamaszoknál már biztos nem én lennék a legjobb ifjúsági vezető - mondja önkritikusan. - Egy biztos, nem méltóságos és gőgös tiszteletes szeretnék lenni, aki megmondja, ki mit tegyen - folytatja a teológus. - Most még tanulási folyamatban vagyok. Azt látom, hogy sok lelkész bedobja az ötödéves hallgatókat a mélyvízbe. Én inkább olyan tanulási folyamatot szeretnék, ahol először szemlélő vagyok, tanulok, együtt készülök a lelkésszel, majd a harmadik fázis az, amikor már én tartom az alkalmakat.

„Ide nekem a palástot"
Felvetem Mariannak, hogy ritkán hoz az élet olyan ideális helyzeteket, amikor évekig csak nézelődhetünk, tanulgathatunk, de megnyugtat, hogy nem ijed meg a feladattól.
- Bátor lány vagyok. Sokszor előfordult, hogy csak néhány napom volt felkészülni egy nagy feladatra. Mégis fontos számomra, hogy ne legyek valami túlzott öntudattal bíró teológus, aki úgy érzi, hogy minden a kezében van, és azt mondja, „Ide nekem a palástot!" Könnyen félre lehet csúszni. Az egyik ilyen helyzet, ha a lelkész a gyülekezetben mindig központi helyen van. Klaus Douglass Az új reformáció című könyvében olvastam, hogy egy lelkész feladata a saját központi szerepének leépítése. Vagyis, hogy a lelkész ne a királyi székből diktáljon, ne parancsolgasson, hanem az a feladata, hogy személyesen szeresse a gyülekezetet. A teológián sokat gondolkodtam ezen. Ha valóban személyesen tudok szeretni mindenkit, és olyan az ember személyisége, akkor tud munkatársakat találni. A gyülekezet feje Krisztus, az emberek pedig együtt dolgoznak, mozognak a lelkésszel. A tanulás nekem abban segít, hogy egyelőre szemlélő legyek, és ne mindent én akarjak csinálni. Nem szabad elhinni, hogy mindent megtanultam az elméletben.

Tenni az élő gyülekezetért
A gyülekezet azonban a vezetőjének tartja a lelkészt. Gyakran elvárják, hogy mindent tartson a kezében, és megmondja, ki mit tegyen.
- A gyülekezetet tanítani kell arra, hogy nem annyiból áll a hívő élet, hogy vasárnap elmegyek a templomba és meghallgatom a prédikációt. A lelkésznek tenni kell azért, hogy élő gyülekezet épüljön. Szeretnék vidéki gyülekezetbe kerülni, ahol személyesen ismerem a családokat, embereket. Nehezen tudnék elmenni úgy valaki mellett, hogy ne kérdezzem meg, hogy van. Számomra riasztó a személytelenség.

Vidéki vágyálom
Mariann úgy véli, hogy a teológusoknak is vannak „karrier" vágyálmai, de a legtöbben reálisan tudják ezeket kezelni.
- Én, ahogy említettem, vidéken szeretnék szolgálni, de ha Isten máshol akar használni, elfogadom azt is. A vágyálom további része, hogy vidéki gyülekezetépítő lelkész leszek, és virágzik majd a gyülekezetünk. Sok példaképem van, például a szóládi református lelkipásztor, Hajdú Zoltán Levente. Meghatározó élmény volt számomra az ormánsági teológushétvége is, ahol kihalófélben lévő apró szórványgyülekezeteket láttam. A lelkészek mégis ott voltak mellettük, mert „valakinek el kell temetni őket". Nekem az ormánsági példa sok erőt adott. Azt láttam, megbecsülik azt a néhány idős embert, akik negyven-ötven évig templomba jártak, és ott maradnak mellettük a lelkészek. Az erdélyi gyülekezetek tradíciójába is beleborzongtam. Olyan helyeken is, ahol már alig van magyar ember, a lelkész hivatástudattal szolgál, és tisztán hirdeti Isten igéjét.

Kis helyen nagy dolgokat
Pesten mindig azt láttam, hogy virágoznak a nagy református gyülekezetek, szuper programok vannak, és gyakran legyintenek a vidéki lelkészre. Pedig éppen a falvakba kell olyanokat küldeni, akik sok dolgot tudnak tenni a vidéki emberért. A vidéken szolgálók azokon a helyeken építenek, ahol szinte lehetőségük sincs az embereknek. Olyan lelkészek kellenek vidékre, akikben van spiritusz, lelkesedés, erő. Kis helyen nagy dolgokat tenni, az ám az igazi!

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás