A kórház, a betegség, a testi nyomorúság látványa megtanít hallgatni. Locsogás helyett megfelelő időben szólni és éretlen emberi szavak helyett az élő és ható Igébe kapaszkodni. Steinbach József lelkész-püspök erről így fogalmaz: „megdöbbentő, hogy milyen érzéketlenek tudunk lenni, miközben egyfolytában beszélünk, és mindent megmagyarázunk. Hallgatni, csendben és őszintén odaállni valaki mellé alig tudunk. A csendes, őszinte részvét a legtöbb, amit igazán súlyos helyzetekben ember adhat az embernek. Ha igazán nagy baj van, nem is vagyunk többre képesek. Egy valaki képes ennél többre: aki el is tudja venni kínjainkat, el is tudja hordozni helyettünk azt. Ez többnyire nem azt jelenti, hogy szűnik a kín (persze ez a csoda is adathat!), hanem hogy az Ő erejével, alázattal elhordozható lesz az."

***

Hogy telik az idő! - csodálkoztunk rá a minap Ilona nénivel, soros látogatásom alkalmával. Elbeszéltük, hogy már fél éve, március óta ismerjük egymást. A 78 éves asszony december óta ágyhoz kötött. Járni nem tud, pelenkázni kell, állandó felügyeletre szorul. Az idősek otthonába menne, de nincs annyi nyugdíja, ami ezt lehetővé tenné. A kisvárosban élő, szintén beteg nővérénél élt korábban, de a zilált családi légkör miatt jönnie kellett. Fiát, unokáját eltemette, egyedül maradt két szintén idős, beteg nővérével. Arra vár, némi nyugdíjkiegészítéssel hátha mégis kapna helyet az idősek otthonában. Betegek jönnek-mennek, ő marad. Ott ül egymagában az ágy szélén és várja, hátha valaki hozzá is eljön látogatóba.

A hosszú körmök és a szemébe lógó haj azt jelzik, elmaradoztak a látogatók...

Első találkozásunk során, miután leültem az ágya mellé, szívet tépő sírásban tört ki. Akkor már hónapok óta a kórház lakója volt. Azóta hetente találkozunk. Egyetlen elfoglaltsága az olvasás. A vékonyka lapok, brosúrák rövid időre foglalják le. Ezért mostanság már többszáz oldalas regényekkel állítok be. Lám, az iratmisszióba egy kis irodalom is belefér...

Háromnegyed év alatt alig párszor mozdult ki kényszerű otthonából, amikor valamelyik kórházi alkalmazott átvitte a szomszédos öregotthonban fekvő nagyon beteg húgához. 150 lejt kóstált a párszáz méternyi út.

A kórházban is hamar elfogy a kicsi nyugdíj. Már ha nem a párnája alól tűnik el. S nincs apelláta, egy-egy almát kötelező módon én is el kell fogadjak tőle.

„Egyetlen fegyverem a rívás" - szokta mondani, magyarázni benti életét. Megegyeztünk, hogy ellenem ezt nem kell használnia, ne legyen szomorú a hazáig vezető út...

***

A legtöbb beteg úgy fogadja a Bárányt, mint az ismeretlen ismerőst. Valakit, akiről tudott ugyan, de eddig nem volt fontos. A Tarsisba tartó Jónásnak nem volt fontos sem Isten, sem ige, sem küldetés, de lám, a mélység megtanít imádkozni. A betegség térdre kényszerít. Sokszor emlegetjük is: „A kórház a legnagyobb templom. Itt minden ember megtanul imádkozni". Ha nem is mindenki, de sokan. Sok-sok Jónás lelassít, odafordul vagy inkább már tehetlenül odabukik a megtartó Istenhez elé. Teheti. A gondoskodó Isten a kórházban is mindig ügyeletes.

Minden eset más és más. Van, aki közel enged, van aki még mindig fut, bár a teste már erőtelen, de a szíven még mindig a „zárva" felirat fityeg. A legtöbb esetben azonban szabad az út az áldott Orvos előtt. A munkálkodó Isten a szolgálatot végző számára is visszaigazolja, jelzi áldott kórházi jelenlétét.

Fábián Tibor lelkipásztor

* Bolyki János