„Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más."
Visky András
Leomlott
Külső és belső fogságunk sokszor csak a szabadulás után válik számunkra egészen nyilvánvalóvá.
Holnap lesz 31 éve, hogy ledőlt a berlini fal, amely a hidegháború idején Európa, de nyugodtan mondhatjuk, az egész világ megosztottságának, a kommunista diktatúrának és a szovjet birodalmi politikának egyik meghatározó valósága volt. Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk – idézgettem akkoriban a zsoltárverset (Zsoltárok könyve 124,7), merthogy a berlini fal a bekerítettség halálos jelképe volt, a kényszermunkatáborok, a gulágok szögesdrót kerítéseinek előretolt változata, voltaképpen börtönfal, és a nagyhatalmi versengés riasztó emlékműve. A berlini fal azt is jelezte, hogy olykor a győztesek sem tudnak jól gazdálkodni a diadallal, és hogy az úgynevezett béke roppant feszültségeket leplez.
Azért idézem fel mindezt, mert homályos emlékem nekem is van a berlini falról. Kisdiákként egyszer a szüleim jó barátjának, az akkori lipcsei esperes, későbbi drezdai püspök Johannes Hempelnek a családjánál töltöttem egy hónapot, az akkori NDK-ban. Igen jól emlékszem Lipcsére, Drezdára, Potsdamra, Rostockra, az észak-német tengerpartra és persze Berlinre is, főleg az Alexanderplatzra, ahova a vendéglátó család velem együtt ellátogatott. És maradt egy villanásnyi, jelentéktelen emlékem arról is, amikor elvittek Berlin egyik ócska városrészébe, és távolról rámutattak valami fal-féleségre, és csak ennyit mondtak: die Mauer – a fal. De többet erről nem szóltak nekem. Ki tudja, talán remélték, hogy megjegyzem, és ha mégis szökni kívánnék a szabad világba, nem errefelé veszem az utat. Más emlékem nincs. Miért is lenne?
Nyilván a fal túloldalán élők mindig is sokkal többet tudtak és beszéltek a berlini falról. Hiszen John Kennedy amerikai elnök híres mondata az 1960-as évek közepéről: ich bin ein Berliner – berlini vagyok! – mélyen beleégett a szabad világ tudatába, mert részben az ember méltóságát, a berliniekkel való szolidaritást és egyben a szabadság-vágyukat fejezte ki. Mi, akik a fal innenső részén éltünk, alig-alig tudtunk valamit, hír nem jött róla. A hosszát is csak utólag lehetett megtudni. Nemcsak a berekesztett embereket, hanem magát a falat is fegyverrel őrizték. Szóba hozni sem volt tanácsos. Okkal kapcsolta össze 1989-ben Tőkés László a berlini fal valóságát az általános közép-európai helyzettel, amikor azt mondta: a hallgatás falait is le kell dönteni.
Mindezt azért idézem fel, mert ennek a 20. századot átható történetnek mély tanulsága, hogy külső és belső fogságunk sokszor csak a szabadulás után válik számunkra egészen nyilvánvalóvá. És ennek bibliai mélysége is van, hiszen az, hogy mennyire elveszettek vagyunk, bezárva a bűn csapdájába, azt csak Isten szabadítása után értjük meg teljességgel. A berlini falat csak a szabadság világa felől lehetett annak látni, ami volt: kerítésnek, börtönfalnak, a rabság rögzítésének. De ha leomlott, legyünk hálásak érte, és mi is, akik annak idején nem tudtuk, mit jelent valójában, immár őrizzük meg elnyert szabadságunkat. Hogy aztán ha valaki azt mondja: ich bin ein Berliner, azon egy szabad világ hálás polgárát érthessük.
Bogárdi Szabó István
Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorának Lélektől lélekig rovatában 2020. november 8-án.