Megkérdezhet bárkit, ha nekem nem hisz, kedvesem, mindenki ismeri errefelé ezt a történetet. De üljön le, örüljön, hogy van mire, nem kell úgy ácsorogni ott az ajtóban mindig. Bár magának még biztos jók a lábai. Látja, még egy kis tésztát is készítettem, hát ne kéresse magát, vegyen belőle, úgyis olyan vékonyka, biztos alig eszik a gyerekek mellett. Pedig kell az erő ott, ahol gyerek van.

A Marisnak is a Bódi Pista vitte minden hónapban a javakat, hogy biztosan mindene meglegyen, meg hogy egyék ő is rendesen. Ez volt a falu ajándéka. A Pista ment a szekérrel és összeszedte, ki mit tudott adni, tojást-e vagy krumplit. Aztán vitte a Marisnak, s az szépen beosztotta. Ki is kerekedett kissé, látszott rajta, hogy jól tartják, újra olyan egészséges színe lett. Így volt ez jól, neki vigyáznia kellett nagyon, és már nem csak magára.

Szegény Pista, tavaly temette el a feleségét, aztán mindjárt szélütést is kapott, bent van az öregek otthonában, nem beszél már, pedig elmondaná, hogy így volt. Sajnos nem nagyon élünk már azok közül, akik ott voltak azon az estén, de megkérdezhet bárkit, mert ezt még a városban is beszélték a népek. Jártak ide gyakorta, hogy a saját szemükkel lássák. Hát én elmondom magának hogy volt, úgyis azért jött, csak csukja be az ajtót, mert bejön a huzat, és én már nem bírom a hideget.

Szörnyű nagy hidegek voltak azon a télen is. Annyira fáztunk a vékony kis ruháinkban, hogy anyám lyukat vágott a szalmazsákba, s abba dugott be kettőnket, gyerekeket, de nem csak éjszakára, hanem gyakran nappalra is. Mi nem szerettünk ott lenni, mert melyik gyerek bír egyhelyben tétlenkedni örökké. Sokat vágyódtunk kifelé a szabadba. Talán soha nem vártuk még annyira a karácsonyt, mint akkor. Apám megígérte, hogy a templomban felállítják a betlehemet. Embernagyságú fa figurákkal, igazi szalmával, úgy, ahogy kell. Igaz ugyan, hogy csak egy pásztor maradt, a Gáspár is eltűnt – nyilván elégették az oroszok, mint ahogyan a templom padjait is mind egy szálig –, no meg a Boldizsárnak is elrohadt a fél arca ott, ahová ásták, hogy megmentsék. De József és Mária olyan szépen megmaradtak, mintha csak tegnap lett volna, mikor elcsomagolták. A Szűcs bácsi vigyázott rájuk, azt mondják, az ágy mögötti falat vájta ki, oda rejtette. Mindenki szerette ezeket a figurákat, de mindenki másként tudta, hogy ki is készítette őket annak idején. Nagy, nehéz alakok voltak, talán dióból vagy égerből, olyan magyar arcúra mázolva, kackiás bajusszal. A Mária meg nagyon szép volt, kék ruhát festettek neki, tudja, aranyos szegéllyel, a szemét meg becsukva tartotta és mosolygott. Nem nagyon volt nekünk előtte karácsonyunk, mert az emberek féltek és nem gyújtottak világost, nehogy fosztogatás vagy randalírozás legyen. Csak csendben danoltuk el a karácsonyi zsoltárokat. Vegyék a tésztából, na, ne kéresse magát, házi lekváros!

Aztán Szenteste ott állt a templomban az egész falu. Még jó is, hogy nem voltak padok, mert ülve nem fértünk volna el annyian. A katolikusok is mind hozzánk jöttek, mert nekik abban az évben nem volt papjuk, a miénket meg ugyan elvitték, jól megverték, de visszaengedték és megígértették vele, hogy nem prédikál. De karácsonykor muszáj volt neki szólania a néphez, ezért felállíttatta a betlehemet is a szószék mellé. Lesz, ami lesz. 
Szépek voltak a szobrok, ahogyan nagy komolyan ott álltak, szépen meg lettek pucolva. Volt szalma is, meg jászol, benne összegöngyölt pólya mutatta, hogy már a Kisjézus is megszületett. Látszott az emberek lélegzete a hidegben. Engem apám tartott a karjában, mert féltettek, hogy átfázom, emlékszem, hallottam, ahogy sípolva veszi a levegőt. Nem tudom én már, miről beszélt a tiszteletes úr, de mindenki lehajtott fejjel hallgatta. Tudom, akkor engem is elfogott ott valami nagy szomorúság, és ne nevessen ki, de a gyerekszívem azt érezte, nincs öröm ebben a világban. Aztán a tiszteletes elhallgatott. Nem tudott mit mondani, csak állt csöndben. Talán várta, hogy az emberek meginduljanak kifelé, vagy csak a sok szenvedéstől neki is elállt a szava, és már maga sem hitte, hogy ennyi háború, éhezés és halál után tud még az Isten bármit mondani az ő népének. A kántortanító kezdte az éneket, előbb csak halkan, aztán meg egyre nekibátorodva: „Krisztus Urunknak áldott születésén”. Szinte egyenként emelkedtek a fejek, és lassacskán mindenki becsatlakozott az énekbe. Mire a közepére értünk, már zengett az egész templom: „Eljött már, akit a szent atyák vártak, A szent királyok akit óhajtottak, Kiről jövendőt próféták mondottak, Nyilván szólottak.” Beleénekelte akkor abba a karácsonyi zsoltárba mindenki a maga fájdalmát és keserűségét. Mondom, hogy zengett a templom! Nem tudja maga azt, mi fájdalom volt akkoriban az emberekben, amiről nem lehetett beszélni. De ne is tudja meg soha!

Aztán vége lett az éneknek. És hirtelen, egy kicsiny időre félelmes csönd lett. Nem az a jófajta csönd, ami hajnalban van, mielőtt az állat enni kérne, vagy délben, mikor az ember megáll egy pillanatra, mert várja a harangot. Ez nem olyan csönd volt. Ebben ott maradt a hangtalan sírás, meg az ütlegek nyoma és a szégyen. Az, hogy még a halottak is csak úgy sietősen lettek elföldelve.

Úgy hasított bele ebbe a kicsiny csöndbe az a sírás, hogy muszáj volt eszmélni. Hangos, erős csecsemősírás! A népek előbb óvatosan néztek körül, honnan, kitől jön a hang. Kinek van ilyen csöpp gyereke? Mígnem aztán a tiszteletes egyenest odalépett a jászolhoz és fölé hajolt. Lassan egyenesedett föl, lehetett látni az ábrázatán, hogy bizony, onnan jön a hang. De senki nem mozdult. Olyan volt, mintha akkor, ott, abba a halálos csöndbe, abba a nagy szomorúságba hirtelen beleszületett volna az élet. Úgy éreztem, még a sírásnál is hangosabban dobog a szívem. Előbb a meglepetéstől, aztán az örömtől. A Kisjézus megszületett! Ide, a mi falunkba, a mi pad nélküli templomunkba, a mi betlehemünkbe! Hát mégse igaz az, amit mindig sírva mond a Teri néni, hogy elhagyott minket az Isten! Vagy ha elhagyott is, most aztán igazán visszajött hozzánk, hiszen a Fiát adta a mi jászolunkba! De mondom, senki nem mozdult. Nem bírt ott senki parancsolni a tagjainak.

Aztán valami lassú mozdulatokkal nyílni kezdett a tömeg. Hátulról jött előre a Maris. Óvatosan lépett oda a jászolhoz, biztos kézzel vette ki belőle a jól bebugyolált csecsemőt. Épp csak a szeme, orra, szája látszott ki annak a gyereknek nagy batyuból. A Maris megoldotta magán elöl a ruháját, kigombolta a gombokat, aztán a csecsemőt betette a vállát takaró nagykendő alá. Előbb csak csönd, aztán meg elégedett cuppogás hallatszott. No, az emberek akkor kezdtek zokogni. A cuppogástól. Elébb csak némán rázkódtak a vállak, aztán valahogy a hang is megérkezett hozzá. De nem csak a nők, ne higgye, talán a férfiak még jobban is. Mert az a hang az élet hangja volt, a jövőé, a reményé. Látja, már én is rívok itt megint, a magamfajta öregasszony már mesélni sem tud úgy, hogy közben ne picsogjon.

Marisnak az advent első szombatján veszett a folyóba az ura meg a gyereke. Megjegyeztem a napot, mert anyám nagyon sírt, hogy ennyi fájdalmat hogy fog bírni az a szegény asszony. Úgy történt, hogy sötétben mentek, és a nagy hóban a férfi megcsúszott a gáton, s ahogy volt, a karjában a kétéves gyerekkel becsúszott a jég alá. A férfit még ki tudták húzni holtan, de a gyereket meg sem találták. A Marist nagyon megtörte az eset, de tudja, abban az időben annyira együtt járt az élet és a halál, hogy nem volt ideje a népeknek együtt keseregni vele. Magára maradott a fájdalmával. Viszont ott, a templomban, mellén a gyerekkel olyan szép arca lett, sugárzó, élettel teli, hogy a katolikus szentkönyvek sem tudnák olyan szépnek festeni a szűz Máriát.

A gyerek fiúcska volt, és senki nem tudta, hogy került a jászolba. Beszélték, hogy két faluval túlról láttak egy viselős nőt, aki egyedül ment az úton és nem szólt senkihez, de hogy aztán a két esetnek volt-e köze egymáshoz, arról nem tudott senki. Amíg a Maris szoptatott a templomban, addig az emberek szemüket törölgetve kihátráltak a falak közül. De nem mentek sehova, hanem a templom előtt várakoztak. Én még mindig apám karjában voltam. Aztán megjelent az ajtóban Maris a babával. A tiszteletes úr odalépett hozzájuk, és megáldotta őket. A férfiak levették a kalapjukat, az asszonyok meg még mindig a szemüket törölgették. De valahogy mindenkinek könnyebb lett a szíve. Lassan és óvatosan mosolyogni kezdtünk. Előbb Marisra meg a babára, aztán már egymásra is. Sokan meg is ölelték egymást.

Hát így volt. A Bódi Pista meg hordani kezdte a javakat a Marisék udvarába. Aki aztán szépen kikerekedett a sok jótól, meg az örömtől, hogy ránk tekintett az Isten. És egy ideig minden más lett. Könnyebb, nevetősebb. A kicsikét mindenki szerette, adták kézről kézre, dajkálták, tanítgatták. Dániel János lett a neve az elvesztett gyermek után, de a népek csak Jézuskának hívták, ha a tiszteletes úr nem hallotta, mert ő bizony igencsak haragudott ezért a beszédért. Okos, nagy ember lett belőle, orvos, a Maris halála után Amerikába ment, de amíg itt volt, bizony mondom én, hogy mindenki szerette.

Megszomjaztam ebben a hosszú beszédben. Töltsön már nekem abból a szódából, kedves! Jó lesz a pléhbögrébe is, azt szeretem. És vegyen a tésztából, ne legyen olyan szerény, mire való az, magának úgysem süt az ember soha. A többit aztán elcsomagolom a gyerekeknek, hadd örüljenek, hiszen a magáéi is olyanok, mintha a mennyből szálltak volna le.

Hajdúné Tóth Lívia