Egy zongorista, egy nagybőgős és egy aranytorkú énekesnő csodákra képes együtt. Ruth Naomi-Floyd, Randy Pendleton és William Edgar dzsessz-zenészek világkörüli turnéjuk magyarországi állomására érkezve több helyszínen is felléptek hazánkban. Világszínvonalú előadásukban a Közép-európai Egyetemen (CEU) sajátos stílusú játék, az érzelmek őszinte kifejezése és humor ötvöződött.
– A kálvinista művész visszanyúl a gyökerekhez, és magas színvonalon alkot a maga korában – vélekedik William Edgar zongorista. A westminsteri teológus professzort az Istent dicsőítő zenéről és a gyülekezeti éneklésről is kérdeztük, és ő ezúttal nem a zene nyelvén válaszolt nekünk.

Menny a bárban – ezt a címet adták koncertturnéjuknak. Egy bárról sok minden eszünkbe juthat – a szórakozás, az alkohol, a jazz, ami egyesek szerint a szexualitásból eredő elnevezés –, a Menny talán a legkevésbé.

Bizonyos határok között bárhol zenélhetsz és megoszthatod az evangéliumot, a környezet alapvetően nem számít. A legjobb éjszakai klubok New Yorkban a legtiszteletreméltóbb helyek; az emberek jól öltözöttek, isznak egyet, és közben hallgatják a zenét.
Azért adtuk ezt a címet a turnénknak, mert fontosnak tartjuk, hogy lebontsuk a határt a szent és a profán között. Duke Ellington, a dzsessz markáns alakja, oratóriumait éjszakai bárokban adta elő. Templomban vagy színházban egyaránt szívesen játszott; összekötötte a szentet és a profánt. Hallgatóságába olyan emberek is beletartoztak, akik nem jártak templomba, tehát sosem hallották volna az evangéliumot. A református énekeskönyvben is feltüntetett Clément Marot zsoltáríró I. Ferenc udvari költője volt. A legnagyobb németalföldi festők a 17. században szintén ledöntötték a határokat: egyszerű embereket éppúgy lefestettek, mint arisztokratákat. Egy-egy tájat megfestve mintegy ünnepelték Isten teremtését, de megmutatták az emberi lét sötét oldalát, az ember törékenységét is. A 19. században feléledő neokálvinizmus képviselője, a holland kálvinista megújulás egyik vezéralakja, Abraham Kuyper is azt hangsúlyozta, hogy Jézus az élet minden területének Ura.

A fekete-afrikaiak mindig is saját kultúrájuknak megfelelően élték meg az istentiszteletüket, és ugyanígy volt ez Dávid király és az izraeliták esetében: a népzene, a néptánc és az Istent dicsőítő, kultikus zene egy és ugyanaz volt. A református templomokban zömmel a 16– 17. században fordított és hangszerelt zsoltárokban és lelki énekekben fejezzük ki istentiszteletünket ma is. A nem templomi alkalmakon énekelt, korban hozzánk közelebbi szerzeményekről pedig jó néhányan úgy tartják, hogy a szöveg számít, nem a zene. Erről mi a véleménye?

Úgy vélem, ez az igazi kálvinizmus megcsalása. Kálvin kedvezett a művészetnek a templomon kívül, igaz, a templomban kevésbé. Az afroamerikaiak eleinte a reformáció korabeli himnuszokat énekelték eredeti verziójukban, és nagyon szerették őket. Az igazi kálvinista hagyomány azonban nemcsak annyi, hogy visszamegyünk a 16. századhoz, hanem az, hogy az igazi, tiszta kálvini elveket a 21. században alkalmazzuk. A nagybőgősünk, Randy Pendleton dicsőítésvezető kálvinista gyülekezetében, ahol 16. századi és kortárs zeneműveket egyaránt játszanak. A rendkívül elterjedt In Christ Alone [Csak Krisztusban - a szerk.] című himnuszt egy ír református házaspár szerezte néhány évvel ezelőtt. Ez az igazi református örökség.

Mi az, amit a zene elmondhat, és a teológiai érvelés nem fejthet ki?

Luther azt mondta, amit az ember nem tud a zenében kifejezni, azt nincs értelme elmondani. Nem lehet elénekelni a teológia összes doktrínáját, különféle nyelvek ezek, de mindenképpen szükséges a kettő közötti természetes viszony, kapcsolat.

Mit tanácsolna azoknak a keresztyéneknek, akik szeretnék a zene nyelvén kifejezni istentiszteletüket?

Legyenek minél jobbak a művészetükben, ne gondolják, hogy csak azért, mert keresztyének, elengedhetik magukat. Találják meg személyes elhívásukat: mi az, ami nekik adatott, nekik való. Van, aki inkább arra alkalmas, hogy dicsőítésvezető legyen a gyülekezetben, másvalaki arra, hogy operaénekes legyen az operában. Némelyik színpad, helyszín nehezebb, mint a másik; például egy operaénekesnek szerepeket kell játszania. Hiába negatív a szerep, mégis az operaelőadás pozitív voltához járul hozzá, ha jól játssza el azt.

A gyülekezetben meddig lehet elmenni abban, hogy a zene egyszerre legyen igényes, mégis mindenki számára érthető?

A határok és a szabályok helyett inkább néhány elvről szeretnék beszélni, amelyek irányíthatnák a keresztyén zenészeket. A dicsőítő zenének egyértelműnek és hozzáférhetőnek kell lennie a gyülekezet számára; nem lehet elvont. Az énekek legyenek a liturgiához hangolva, figyeljünk arra, hogy mikor melyiket választjuk. Istent ne unott hangon és szomorú arccal dicsőítsük! Mindig az evangélium legyen a középpontban, és a dicsőítés missziói lelkülettel történjen: mindig gondoljunk arra, aki a gyülekezeten kívülről jön be a templomba, és ne használjunk bennfentes nyelvet. Végül: meg kell találni az adott gyülekezethez illő zenei stílust.

Jakus Ágnes 

Képek: Benkő Karolin, Jakus Ágnes