Ne jótékonykodj!

A fölöslegünkből adunk. Olyat, ami semmire sem jó már. Amit felajánlunk, kényszerű adomány, vagy hálaáldozat?

„Szükségesnek tartottam tehát, hogy megkérjem a testvéreket, menjenek el, hozzátok előre, és készítsék elő a már megígért adományokat, hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.” (2Korinthus 9,5)

Írásom címére biztosan többen felkapták a fejüket: egy lelkész arra biztatja olvasóit, hogy ne jótékonykodjanak. Igen, valóban erre buzdítok mindenkit. Azért, mert a jótékonykodás kényszerből történik: szükségesnek tartjuk vele megnyugtatni lelkiismeretünket, így hát fölöslegünkből úgy teszünk, mintha jótékonyak volnánk, tehát jótékonykodunk. Olyan ambivalens fogalom ez, mint a magyarkodás. Valaki szeretne külsőségekben hagyománytisztelő, nemzeti gondolkodású magyar embernek látszani, de igazából nem az.

A jótékonykodás is hasonló: az adakozó külmáz önző és kapzsi belsőt takar. A fölöslegünkből adunk. Olyat, ami semmire sem jó már. A Biblia egészen máshogy tanít az adakozásról, a jótékonyságról. Igen, mert a jótékonyságról tanít, nem a jótékonykodásról: „A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten.” (Zsidókhoz írt levél 13,16.)

A jótékony adakozás valós segítséget jelent másnak, miközben olyat adunk, ami nekünk is kellene még, amire még nekünk is szükségünk lehetne. Ez jelenti az adakozás igazi értékét, ezért jelent áldozatot.

Anélkül, hogy a politika vizeire eveznék, szeretnék rámutatni, hogy államszinten is így kell működjön ez. Nem azért kell építeni Szíriában kórházat vagy iskolát, mert nekünk már elég kórházunk és iskolánk van, hanem azért, mert nekik még nagyobb szükségük van erre, nekünk pedig áldozatot, lemondást jelent. Nem azért kell a járvány idején a környező országokba is maszkokat vagy lélegeztetőgépeket juttatni, mert itt már van elég (és Istennek hála: tényleg rendelkezünk elegendővel), hanem azért, mert nekik szükségük van rá, és mi tudunk segíteni. Meghálálhatjuk Isten gondviselését ezáltal, megköszönhetjük, hogy országunkat megőrizte mindez ideig az olasz vagy spanyol katasztrófától.

Talán azért háborodnak fel sokan a másoknak nyújtott állami segítség láttán, mert egyéni viszonyban is így gondolkodnak az adakozásról: majd amikor nekem lesz elég, adok a fölöslegemből. De hát lesz olyan egyáltalán? Van olyan, hogy azt mondjuk: elégedettek vagyunk, és most már túlcsorduló javainkból adunk másoknak is? És az valódi segítséget jelent, vagy csak arra elég, hogy magunkról pozitív, jótékonykodó képet alakítsunk ki?

Az önzetlen segítségnyújtás készségét is csak az képes kialakítani az emberben, ha megérti: mindenét, amije van, Istennek köszönheti. „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Korinthus 4,7.) És ha szívének legmélyén érinti meg az evangélium: Isten méltatlanul, minden hibánk és emberi gonoszságunk ellenére, Krisztus szenvedéséért és haláláért örök életet adott nekünk. A legtöbbet, amit kaphatunk. Mivel nem tudjuk Istennek meghálálni máshogy ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékát (mert mit adnánk neki, ami neki nincs, hisz’ mindent Tőle kaptunk), így annak adjuk Istennek szánt hálaáldozatunkat tevőlegesen vagy anyagiakban, akinek valóban szüksége van rá: az Isten képére teremtett másik embernek.

Ez jótékonyság és nem jótékonykodás. Ez a valódi segítség, amit nem a maradékunkból adunk, hanem előre félretesszük úgy, hogy nem tudjuk, nekünk is nem lenne-e szükségünk később rá. Nem várunk érte sem dicséretet, sem köszönetet, mert nem önmagunk fényezése motivál, hanem az Istennek adott hála. Tehát ne jótékonykodj, hanem legyél valóban jótékony, és az áldás nem marad el! Jézus ígéri az ilyen adakozással kapcsolatban: „a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged." (Máté 6,3.)