Mi, magyar reformátusok hálával és kibuggyanó örömmel gondolunk mindig arra, hogy az Ige egyháza vagyunk. Ha tehát mi valóban az Ige egyházaként merjük definiálni magunkat (és miért ne?), akkor a május huszonkettő fémjelezte egység bizonyára az Ige szerinti egységben jelenítődik meg. Szándékosan nem azt írtam, hogy meg kell jelenítődjön, mert akármit gondolunk május huszonkettőről és akármit szeretnénk gondolni, egy biztos, csak akkor vagyunk az Ige egyháza és egyben a Kárpát-medence magyar református egyháztesteinek valós egységét megjelenítő egyház, ha nem csupán politikai akarat szintjén és nem is csak egy rosszul fölfogott teológiai idealizmus imperatívuszaként, hanem kijelentő módban sikerül erről az egységről beszélni. Magyarán, nem kisebb tétje van ennek a beszédmódnak, mint hogy Isten kijelentése a módja és egyedüli zsinórmértéke annak, ahogy május huszonkettőről beszélhetünk. Mindjárt meg is magyarázom, mire gondolok.

Mert bizony elhamarkodottan itt arra is lehet gondolni, hogy az egységről én most egyszerre mint tényről is és mint megvalósítandó feladatról is beszélek, mintha az egyszerre adottság is és egyben véghezviendő feladat is lenne. Nem arról van szó, mintha lenne egy való világ (kisebbségi realitás) és egy kellő világ (akármi légyen az, szembeállítva a poszt-trianoni traumatikus realitással), amelyek termékeny feszültsége motiválná a mi egységünket. Nem is arról, hogy példának okáért mi, erdélyiek nehezen bocsátottuk meg előbb azt a bizonyos horribilis (anyatestről való) leszavazást, most meg elégtételt vettünk, és íme most mégis egyek lettünk/vagyunk. Mindezek, akár a Böhm-féle neokantiánus modellről legyen szó, akár arról a Karácsony Sándor által leírt társaslélektani indíttatásról, elég nagy horderejűek önmagukban is ahhoz, hogy az egységet munkáljuk. Az ma már világos, hogy nem elegendőek, ha csupán ezek indokolják a specifikusnak hitt református (és értelemszerűen magyar) egységtörekvést. Ezek miatt még engedhetünk a huszonkettőből. Hogy miért, ahhoz álljon itt alább egy illusztráció.

Sokan például ugyanilyen át nem gondolt beidegződéssel gondolnak a semper reformanda imperatívuszára. Észre sem veszik, hogy ilyenkor ezt az elvet a modernizmus felől olvassák bele, pontosabban vissza a reformációba, illetve a kor reformációnak nevezett nagy mozgalmába. Mármint azt a neokantiánus elvet, miszerint a reformáció egy idealista egyházkép felismerése nyomán kialakult sürgető feladat volt, illetve lett volna atyáink idejében. Reformátoraink azonban nem voltak semmiféle filózófiai vagy teológiai idealizmus rabjai. Nem azért reformálták az egyházat, mert láttak a Szentírásban egy ideális egyházképet és a valóságban egy másikat, és nosza, akkor alakítsuk és formáljuk ennek alapján az egészet újra. Nem, ilyeneket a katolikus reformpápák is véghezvittek, de az igei értelemben mégsem nevezhető reformációnak, gondoljunk itt akár Hadrianus pápára, aki erkölcsi szempontból valóban jelentősen "megreformálta" a pápaságot, de nem nevezhető mindez mégsem szigorú és igei értelemben reformációnak. Nem, a reformáció Isten missziója volt, Isten terve egyházával, azaz Isten reformációs cselekedete volt, amivel visszavezetett minket az Ő Igéjéhez, amibe aztán belevonta az egyházát is, minden vonakodásunk és dacosságunk ellenére.

Ha ezt nem így látjuk, akkor értelmetlenné válik megmaradnunk reformátusnak. Akkor a II. Vatikáni Zsinat tiszteletreméltó és sok esetben a mienknél is haladóbb szellemű reformtörekvései vagy hasonló múltbeli vagy akár eljövendő újítások katolikus részről nem teszik többé indokolttá, hogy miért ne legyünk mégis 5oo év után újra katolikusok. Sőt, mivel kifejezetten magyar egyháztestek egyesültek május huszonkettedikén, akkor még az összmagyar érdek is azt diktálná, hogy legyünk egy egyház és egy nemzet, és így az ökumené azonnal pragmatikus és politikai értelemben is végre (?) megvalósulhatna. Ideális lenne, de nem engedhetünk a huszonkettőből. Mert a hívő ember nem idealista, nem kantiánus és nem elméleti teológus, aki elvont kánaáni nyelven építkezik és az ilyen ködevést hinné hitéletnek.

Teológiai értelemben egyetlen olyan igei kijelentés van, amely nem csak kijelentő módban, hanem imperatívuszban is kimondható, azaz ami nemcsak kijelentés, hanem úgy feladat is, hogy mint Kijelentés, reális értelemben végigvihető feladat is egyben, azaz Isten feladata és nem a mienk, és amiről egyedül érdemes elmondani, hogy nem csupán idealisztikus álmodozás. Ez pedig nem más, mint Isten missziója. Másképp is fogalmazhatnék (azaz most mégis kénytelen vagyok egy kicsit bonyolultabban is megragadni mindezt): a misszió nem emberi vállalkozás, hanem a Szentháromság küldetése, és mint ilyen a remény megelőlegezése és garantálása egy történelmileg nem egészen kimutatható, de hit által mégis megragadható múltban. Mi garantálja a jövőt a múlt anticipálása (lásd Miroslav Volf gyönyörű értekezését a témában) révén? Ha egy tömör mondatban kéne válaszoljak, ez a jelenlevő múlt, mint állandó és biztosított jövőnk is egyben, maga az Isten missziója, a missio Dei.

Mit értek a remény mint a múlt anticipálása alatt? Csak egy lezárt múlt van, amelyből a valós jövő táplálkozhat, és amelyből a jövő mindig is táplálkozott, és ez az Isten ígérete. Így: ígérete és nem többes számban, mert minden ígéret Jézusban, az Egyben lett igenné és ámenné. Ő az egység egyetlen kezese is. A remény csak akkor valós, ha Isten ígéretében gyökerezik. Isten pedig már mindent megígért, semmi újat nem fog ezentúl ígérni. Ez maga a Kijelentés, ez maga az Ige. Ennek az Igének vagyunk az egyháza, vagy nem vagyunk többé egyház. Csak az valósul meg, ami az Ő ígéretének égisze alatt az Ő dicsőségére valósulhat meg. Isten csak azért szuverén, mert a jövőnk ott van ígéretei múltba ágyazott Kijelentésében, és ennek a „szamárcsikónak vemhén" még senki nem ült. A jövő szűz és érintetlen, mert Isten ígéretei garantálják. Ezért az egyház, a református egyház mindig fiatal! A hívő ember tudja, hogy az igaz ember hitből él, mert hitből fog élni! Ami múlt, az így jövő is.

Istennek ugyanis nem egyháza van, amelyik egy missziót kapott feladatul, hanem missziója van, amelynek véghezviteléhez az egyházát veszi igénybe. Egyszerűbben: Istennek missziója van, amelyben tetszett az Istennek az ő egyházát is felhasználni, és nem az egyházának van missziója, amelyben az egyháznak tetszik még az Istent is időnként felhasználni. Nem az egyháznak van missziója, amit Istenért és Isten által végez, hanem Istennek van egy küldetése, amit az egyházért és az egyház által végez. Ha nem ez valósul meg, akkor nem vagyunk az Ige egyháza. Május huszonkettő szépsége, Rilke szavaival élve, el ne fedje-fedhesse az iszonyatost! Nem engedhetünk a huszonkettő igei igazából... 

Gyakorlatilag ez pedig felvet olyan kérdéseket is, hogy az Ige tanításához igazodik-e abban is az egyházunk, hogy a kisebbségi egyháztestek irányában az anyaországi rész besétál-e a paternalizmus zsákutcájába, csupa bűntudatból (ami miatt nem érzékeli azt sem, hogy saját részeit határon túlinak vagy inneninek nevezni öncenzúra, nem beszélve arról, hogy megalázó)? Vagy a kisebbségi egyháztest elveszti saját méltóságát az egység magától értetődő és kínálkozó ürügyén is akár, mert kolduló állapotát nem meri feloldani annak méltóságával, amit Pál szavaival a (nyilván külsőleg) alábbvalónak tekintett testrész bír önmagában az eleve megbecsült testrészekkel szemben? Ha ezekben is az inkarnációs missziói modellt vagyunk képesek együtt követni, akkor leszünk nemcsak egyek, de egyenként egymásnak tagjai is! Ez nem elérhetetlen jövő, ez igei adottság, felelősek vagyunk tehát érte, hogy konkrét igei válaszokat fogalmazzunk meg mindezekre nézve. Huncutul ezt most így írom (miközben nagyon is komolyan gondolom): ne engedjünk a huszonkettőből, azaz az 1 Kor 12, 22-ből, hiszen "a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek"!

Horváth Levente református lelkész, Kolozsvár

Képek: Füle Tamás