A püspöki kötelességek oldalakon keresztül olvashatók a kánonban, de ennél többet kell tenni, hogy a következő hat év termékeny legyen – jelenti ki Kató Béla a beszélgetésünk elején, és akkor még nem is sejtem, hogy tucatnyi példát sorol majd erre az életéből.
Az erdélyi püspököt február 1- jén, pénteken iktatják be hivatalába. Bár az ünnepi alkalomig még ezernyi tennivalója akad, úgy tűnik, komolyan gondolta, amit megválasztása után mondott: a kommunikáció az első, amin változtatni szeretne püspöksége alatt. Kolozsvári hivatalában fogadja stábunkat, és türelmesen, szívesen beszél terveiről. Néhány perc elteltével már egyáltalán nem csodálkozom, miért mondják a munkatársai, hogy irodájából általában mosolyogva távoznak az emberek.

Forradalmi pillanatok nélkül
Pedig Erdélyben mostanában sem könnyű az élet: a hírek folyamatosan fogyatkozó magyarságról, elöregedő gyülekezetekről, demográfiai, lelki és anyagi válságról, bizalmatlanságról, és ezzel összefüggésben a megújulás vágyáról szólnak. Kató Béla szerint az egyházi struktúra miatt a változtatásokat csak a folytonosság jegyében lehet végrehajtani.
– Az egyházban nem lehetnek forradalmi pillanatok, amikor mindenkit leváltanak, és senki nem emlékszik, hogy mi volt korábban. Nálunk a generációk egymásba kapaszkodnak; ennek az egyik legjobb példája, hogy a presbitériumokat három évre választják, tehát a püspöki ciklus hat éve alatt lezajlik egy választás. A fele megújul, a másik fele marad, így megmarad a folytonosság, és emellett esélyünk van a megújulásra is. Püspökhelyettesként részese voltam az elmúlt hat esztendőnek, de habitusomnál fogva mások a megoldásaim, mint az elődömnek. Nyitott embernek gondolom magam és annak is mondanak. Sokat fektetek az emberi kapcsolatokba, személyes beszélgetésekbe. Természetesen nem tudom mindenki problémáját megoldani, de érdekel az emberek sorsa, meghallgatom őket, együtt gondolkodom velük és közösen keressük az utakat, amelyen tovább mehetnek. Ez a fajta vezetői attitűd meghozta a gyümölcsét eddig is az általam vezetett gyülekezetekben, illetve intézményekben.

Gazdasági zseni?
Kató Béla arról beszél, hogy leginkább az egyház társadalomban felvállalt szerepe miatt ismerték meg nevét.
– Illyefalvi lelkészként olyan alapítványokat, intézményeket hoztunk létre, amelyek nyomán több tízezer munkahely létesült. Számos helyen modellértékűvé vált a munkánk. Ilyen például az illyefalvi gyermekfalu, ahol gyermektelen házaspárok neveltek fel négy-négy árván maradt gyermeket. Minden évben egy gyerekkel gyarapodott a család, a férj munkahelyet kapott, az anya pedig nevelte a kicsiket. Négy év múlva az utolsó gyerek is nagykorú lesz – mondja elgondolkodva, majd elém teszi önéletrajzát, amelyben fontosabb tevékenységei között említi több imaház, valamint orvosi központ építését, hitelszövetkezet és önsegélyező pénztár, a LAM Mikrohitel Rt. megalapítását, az egyházi ILCOM építővállalat alapítását, több alapítvány létrehozását és számos felújítást, építkezést. Rápillantok a papírokra, és kikívánkozik belőlem, amit többektől hallottam: azt mondják Kató Béláról, hogy gazdasági zseni.
– Az Úr adott tálentumot hozzá – válaszolja, hangjában nyoma sincs nagyképűségnek, de álszerénységnek sem. Hozzáteszi, fontos, hogy az ember mégse keverje össze a hivatását más területekkel.
– Mindent, amibe belefogtam, igyekeztem hamar megtanulni, de soha nem lettem közgazdász, menedzser, politikus vagy egyetemi oktató, hanem mindig lelkipásztor maradtam, és püspökként is szeretnék az maradni. Minden, amit létrehoztam, a lelkipásztori mivoltomból adódik. Nem kell állandóan az ördöggel társítani a pénzügyeket, bár nagy a kísértés. Számos fiatal közgazdász, uniós pályázatíró fiatal van, akik ma már egyházfenntartók, iskolafenntartók. Minden évben építettünk valamit és a hitelintézményünk évente ezerszámra támogatja a vállalkozásokat, ezek jó dolgok.

Vissza a csigaházba
Az egyházat szívesen visszatuszkolná a csigaházába a társadalom egy része, a környezet és a politika – véli Kató Béla.
– Ki akarják osztani a szerepünket, ami annyiból állna, hogy maradjunk a templomban. Pedig mi is a világban élünk, és a hétköznapokban ott próbáljuk megmutatni, amiről vasárnaponként a templomban beszélünk. Ha nincs terünk, nem vállaljuk fel a keresztyén életmódot és nem próbálunk megoldásokat kínálni, hamar eltávolodhatunk a saját közösségünktől is. Akkor viszont csak steril és pusztán dogmák alapján megfogalmazott egyházunk lesz. Nekünk is válaszolni kell a fiatalok, a családok, munka nélkül élők problémáira. Az egyház társadalmi szerepvállalása sokrétű, amelybe ugyan a napi politika nem tartozik bele, de a véleményünket elmondhatjuk és felhívhatjuk a figyelmet az egyenlőtlenségekre, megoldatlan kérdésekre, hamis utakra.

A teológia és az ökonómia metszéspontján
Beszélgetésünknek ezen a pontján felvetem Kató Bélának, hogy a püspökválasztáskor ellenfelei arról beszéltek: nem üzletemberre, hanem lelki vezetőre van szüksége az egyháznak.
– Veszélyes, ha szembeállítják ezeket a dolgokat egymással. Az ökonómia és a teológia metszéspontjában nagy dolgok születhetnek. Ha csak az ökonómia van, és kizárólag evilági szabályok szerint élünk, elmehet egy irányba az életünk. Ha csak az égbe tekintünk, az elszakíthat a földtől. A kettőnek találkoznia kell, és ezt nem szabad szem elől téveszteni vagy kijátszani a kettőt egymás ellen. Nem szabad azt mondani, hogy csak az anyagiak érdekelnek és a szellemiek nem. Közben pedig álságos történeteket ismerünk az egyházban... Gyakran elbújunk a hivatásunk mögé, és még a Szentírást is arcunk elé tesszük, hogy eltakarjuk az életünket. Ha viszont bátran felvállaljuk akár az emberi szükségleteinket, és ezeket egy felülről jövő fénysugárban folyamatosan ellenőrzés alá helyezzük, akkor megmarad az egyensúly, a mérték. Nem leszünk tökéletesek, de folyamatosan alakítja a földi életünket, ha felülről kapjuk az indíttatást. Sokszor mondom a munkatársaknak, ha csak a rendőrtől félsz, vannak rá módszerek, hogyan lehet kikerülni. De nekünk van egy elszámoltatónk odafönt, nap mint nap oda kell állnunk az Úr elé, és akkor nincs szükségünk horizontális ellenőrökre. Nekünk nem a főnökünknek kell elszámolnunk, ez adhat az egyházban élőknek minőségibb életet. Nemcsak a kolostori, imádságos élet való Isten dicsőségére, hanem a mások számára elvégzett munka is pozitívan befolyásolja az életünket.

Nem temetési menetet akarok vezetni
Filozofikus gondolatok következnek, amikor arról beszél a püspök, hogy szerinte sokan úgy élnek, mintha itt, a földön újra egy másik életük következne. Pedig Isten erre a néhány évtizedre teremtett minket, és nem lehet úgy eltölteni ezt az időt, hogy csak várjuk ölbe tett kézzel valami jó dolog bekövetkezését, és csak vegetálunk.
– Nem azon kell lamentálnunk, hogy mit rontottak el Trianonnal, hogy mi volt tíz éve. Nekünk az a felelősségünk, ami most történik. Az egészséges embernek minden nap alkotni, teremteni kell. Ha a tömeg csak üldögél és nem tesz semmit, az bűn. Amikor az erdélyi egyház jövőjéről beszélek, én nem egy temetési menetet akarok vezetni. Tudatában vagyunk annak, hogy a kegyetlen számok realitása mit vetít előre. Ha a népességfogyás így folytatódik, pontosan ki lehet számolni, hogy egy falu gyülekezete mikor tűnik el. Ez a realitás. A református egyház a magyarok egyháza Erdélyben, mi nem végzünk missziót a románok között. Ha elvész a magyar iskola és óvoda, akkor elveszítjük a megszületett gyerekeket is. Óriási hatása lehet az igehirdetésnek abban is, hogy rábírjuk a fiatalokat, értsék meg: a teljes Kárpát-medencei egyház ki fog veszni, az egész európai keresztyén kultúra is elveszhet, ha nem születnek gyerekek. Egy társadalmat csak fiatalokkal lehet fenntartani. Ha nem születik meg a párok harmadik vagy negyedik gyereke, akkor nem marad nekünk senki. Akkor idősként már minket is egy ázsiai forgat majd a betegágyban. Fel kell ébredni, mert ha nem változtatunk, akkor vége a mi történetünknek. Minden terv, projekt, építkezés a fiatalokért van, de ha nem születnek gyerekek, akkor az egész fölösleges és értelmetlen. Az egyháznak nem elég a templomban prédikálni, hanem munkahelyeket kell teremteni, és aktívan részt venni a társadalomban. Muszáj a társadalom lelkiismeretének lennünk, mert ha ezt a hedonista életmódot folytatjuk, akkor tudjuk, mi a következménye. Áldozathozatalt kell gyakorolni, nem azt nézni, hogy nekünk jó és könnyebb legyen. Az élet értelme az áldozatvállalás.

Az utazó
Kató Béla egy lerombolásra ítélt, 170 lelkes faluban kezdte meg a szolgálatát a Ceausescu-diktatúrában. Lerobbant parókia, idősödő falu, apátiába süllyedt gyülekezet várta, akik nem akartak semmit tenni, csupán a véget várták. A fiatal lelkész azonban épített, javított, és nem érdekelte a „realitás". Nincs két élet a földön, ismétli meg, majd egy hasonlattal él.
– Nem lehet eltékozolni az időt. Az elmúlt hatvan évben voltak kollégáim, akik a kommunista rendszerben éltek és szolgáltak, közben pedig mindig a „nagy vonatot” várták és nem mertek felülni a kicsire, mert az nem az igazi. A váróteremben ültek, miközben jöttek-mentek a vonatok, de én mindig felszálltam az érkező vonatokra és éltem az adódó lehetőségekkel. Mire a rendszerváltás után, 1990-ben jött a nagy lehetőség, már megtanultam, és tudtam utazni. Mindez nem volt újdonság számomra, mert addigra már sokat tapasztaltam, számos emberrel találkoztam, akik megérintettek és gyakran én is megérintődtem. A Ceausescu-idők pedig elmúltak, és jó, hogy nem ültem tétlenül. Nyolc év után az egyik legrendezettebb és templomba járó gyülekezetet hagytam magam után. A kicsiny faluban megindult a mozgás és most is van élet.

Vasárnaptól vasárnapig
Kató Béla még illyefalvi lelkészként tanulta meg, hogy nem elég vasárnaponként hitről, reménységről és szeretetről beszélni a templomban, még akkor sem, ha az evangélium hirdetése a legfontosabb feladat.
- Ha a hétköznapokon nem történik semmi, akkor nem tudnak elmenni az emberek egyik vasárnaptól a másikig.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás