Mamut a panelben, életveszélyes nyelvlecke, nemzeti mozgalom magyarul beszélő helyi fiatalokkal – mindezt és még sok mást látott és tapasztalt az a három budapesti fiatal, akik egy hónapot töltöttek idén nyáron Oroszországban.
A transzszibériai expresszel városról városra haladva eljutottak egészen az ázsiai kontinens keleti partjáig, eközben felfedezték a nagyvárosok és a vidék, az értelmiségiek és a kétkezi munkások, az oroszok és a föld legnagyobb országában élő más nemzetiségek sajátos kultúráját. Tóth Laura, Basa István és Visnovitz Péter szibériai kalandjaikról egy őszi estén meséltek nekünk, már Budapesten.

Félszáz hálótárs
A 9288 kilométer hosszú transzszibériai expressz a Föld leghosszabb vasútvonala, amely az Oroszország nyugati részén található fővárost és a délkeleti csücskében fekvő Vlagyivosztokot köti össze.
– A transzszibériai vasút nem valami turisztikai kuriózumnak készült, egyszerűen arról van szó, hogy két nagyváros között van egy közvetlen járat, amit az oroszok a mindennapjaikban vesznek igénybe. Mindez csak méretében különbözik attól, mintha Debrecentől Sopronig utaznánk – mondja Basa István, aki a Bajkál-tóig jutott. Útitársai csak azután tették meg egyszerre a leghosszabb távot, Csita és Birobidzsán között egyhuzamban 40 órát utaztak.

– Az expressz vagy harminc kocsi hosszú, így egy időben legalább ezren utaznak rajta. Mi a harmadosztályra foglaltunk jegyet, ahol 52-en alszanak egy kocsiban. Úgy terveztem, hogy olvasok az úton, de haza is hoztam a könyveket, amiket vittem. A vonaton leginkább aludtam, mert nagyon intenzív élmények értek napközben, és egyébként is leginkább éjszaka utaztunk – meséli Tóth Laura.
– Csak ülni a vonatban és nézni ki az ablakon hat és fél napon keresztül – ebből nem fogjuk megérteni, milyen Oroszország, ezért úgy osztottuk föl az utunkat, hogy a vonaton aludjunk, és napközben járjuk a világot. Azt hittük, nem tudunk majd aludni, de nagyon kényelmesek azok az ágyak a vonaton – teszi hozzá Visnovitz Péter.

A bábuskák helyett
„Sabas" – emelik poharukat beszélgetésünk közben az utazók, ami udmurtul annyit tesz: „Egészségedre". Az Eurovíziós Dalfesztiválon idén nagy sikert arató asszonykórus egy néhány százezer fős nemzetiség, az udmurtok képviseletében lépett fel. A magyar fiatalok a bábuskákkal is akartak találkozni az oroszországi Izsevszkben, ezért tettek egy kis kitérőt, ám az asszonyok éppen külföldön turnéztak. Nem csekély kárpótlásként a mieink az udmurt nemzeti mozgalom kellős közepébe csöppentek. Megtudták, hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozó udmurtok és a magyarok szoros kapcsolatot ápolnak.
– Az izsevszki udmurt állami egyetemen van magyar tanszék is, és a magyar szak számít a legelitebbnek az összes többi szak közül. Magyarországon pedig több mint egy tucat udmurt diák tanul ma is finnugrisztikát és magyar nyelvet. Bennük megerősödik a nemzeti öntudat, mivel a magyar egyetemeken életükben először hallanak arról, hogy érték az udmurt nyelv és kultúra, amelyet ápolni kell. Oroszországban asszimilálásra szánt nép az övék, udmurtnak lenni szégyen. Bár az orosz alkotmányban erősen védendő érték a különböző nemzetiségek kultúrája, a gyakorlatban csak az tud érvényesülni, aki orosznak tartja magát és oroszul beszél – mondja Péter.
– A bábuskák is udmurtul énekelnek, megpróbálva ötvözni a népzenét a fiatalok által kedvelt popzenével. A szállásadónk, egy lengyel fiatalember, Pjotr Palgan a filmtörténet első két udmurt nyelvű filmjének producere és barátai azért is készítenek filmet, hogy az udmurt nyelv kulturális értékekben is megjelenjen, ne csak az élőbeszédben. Éppen akkor jártunk ott, amikor a színészek próbáltak – számol be István.

– Nagyon komolyan vették a találkozásunkat, mert lehetőséget láttak benne a nagyobb nyilvánosságra. Pjotr, a filmrendező és lengyel nyelvtanár mindenkinek bemutatott, aki fontos volt az udmurt mozgalomban, találkoztunk egy udmurt filozófussal, a bábuskák producerével, egy popzenekar énekesnőjével, és egy költővel, aki tökéletesen beszél magyarul, noha sohasem járt Magyarországon – teszi hozzá Laura.

Életveszélyes nyelvlecke
Az utazók szerint Oroszország befogadhatatlanul sokszínű, és nem egységes massza, ahogy képzelték. A táj, a népesség és a vallásgyakorlás is változatos képet mutat kelet felé haladva.
– Sokszor nem is a helyszín, hanem az ott megismert emberek tették érdekessé és tökéletessé az élményeket. Ez történt a Krasznojarszk közeli Sztolbi természetvédelmi parkban is, ahol elkezdtünk sziklát mászni. Csak azért nem haltunk meg, mert egyszer csak az egyik kőtömb mögül angyali jelenésként előlépett Eduárd, aki utána segített nekünk felkapaszkodni mindenféle biztosíték nélkül a nyolcvan méter magas szikla tetejére, amelyen az oroszok vidáman sétálgatnak – idézi fel nevetve István. A túra közben gyakran elhangzott a "nye bojszja" kifejezés is, ami azt jelenti: "ne félj".
– Fél óra után kikövetkeztettük, hogy van oroszul a térd, a láb meg a kéz. Mindez empirikus módon derült ki, ha valahova nem megfelelő testrésszel léptünk, akkor Eduárd nagyon tiltakozott, és megismételte ugyanazt a szót – teszi hozzá Péter.
– Az, hogy fel tudtunk menni a tetejére, az utazás egyik csúcspontja volt. A komfortzónámat nagyon ki kellett tágítani – árulja el Laura.

Mamutexpedíció a panelben
Nemcsak a vidék, hanem az orosz nagyvárosok is tartogattak meglepetéseket.
– Novoszibirszkben semmi sincs. Milliós nagyváros, de tipikus szovjet panelrengeteg, mégis megtaláltuk a saját szórakozásunkat. Olvastuk az útikönyvben, hogy van egy mamutcsontváz a városban, elkezdtük keresni, és végül meg is találtuk a múzeumban – meséli Laura.
– Néha panelházakba mentünk be, hátha ott van. Váltig állították ugyanis, hogy az egyik ilyen panelház a természettudományi múzeum. És tényleg így volt, ott volt az egyik panelház földszintjén a múzeum névtáblája. Hogy hogyan került be oda egy mamut, nem tudjuk. Az oroszok megoldják, lehet, hogy köré építették fel a házat. Látogatásunkkor azonban nem itt, hanem egy másik múzeumban állt a csontváz, mert a panelt éppen felújították – jegyzi meg István.

Az idei kánikula emlékműve
Jekatyerinburgban két helyi fiatal kalauzolta körbe a magyarokat, ellentmondásos élményekben részesítve őket.

– Képzelj el két fiatalt, akik kivesznek egy nap szabadságot, hogy téged kísérgessenek, de onnantól kezdve úgy viselkednek, mintha befizettél volna egy városnéző körútra, ami speciálisan a város elmúlt két évben felállított emlékműveinek megtekintését tűzi ki célul. Óriás sajtreszelő, egy hatalmas ventilátor, amely nem más, mint az idei kánikula emlékműve, Michael Jackson szobra és egy hatalmas klaviatúra – miközben megmutatták nekünk ezeket a látványosságokat, mindig tíz méterrel előttünk mentek és beszélgettek, mi meg kajtattunk utánuk kialvatlanul. Ezt a napot rettenetesen utálhattam volna, de mivel megvolt az a hangulatom, hogy egyszerűen csak hagyjam, hogy az események megtörténjenek, és mivel próbáltam a lehető legtöbbet kivenni belőlük, egy idő után nagyon jól szórakoztam – árulja el István.
– A velük töltött nap fénypontja az volt, amikor koccintani akartunk vörösborral. Az egyik srác leült a számítógéphez, elkezdett gépelni, mi vártuk a borospohárral a kezünkben, hogy most mi lesz. Ránk nézett, lenyomta az entert, erre a géphang megszólalt magyarul: „Az egészségügyi". Beírta oroszul, hogy "egészségedre", és ezt a fordítást kapta. Ez jellemezte a kommunikációnkat – teszi hozzá Péter.

Lenin és a fiatalok
A magyar fiatalok az úgynevezett Couchsurfing rendszer segítségével találtak szállásadókat Oroszországban. A hálózatra az interneten lehet regisztrálni, a rendszer lényege, hogy bárki felajánlhatja, hogy vendégül lát külföldi turistákat az otthonában, cserébe ő is kereshet magának a helyieknél szállást egy külföldi városban.
– Meglepő, de a fiatalok teljesen úgy élnek, mint mi. A lakásuk is ugyanolyan, mint az itthoni egyetemistáké vagy fiatal házasoké, matracon alszanak, bicikli van az előszobában, okostelefonnal járkálnak az utcán, az öltözködésük is hasonló – mondja Laura.
– Azok a fiatalok, akikkel találkoztunk, általában kritikusak voltak a putyini rendszerrel szemben – mondja István. Annak ellenére, hogy az oroszok sokféleképpen viszonyulnak a politikához, egyvalami mindenki számára természetes – legalábbis így tűnt a magyar utazóknak. A főtér és a főutca minden orosz nagyvárosban Lenin nevét viseli, és mindenhol ott van a gigantikus Lenin-szobor is.

– A nagyszüleimtől olyan történeteket kaptam, amelyek a megszálló szovjetekről és a nagyon rossz kommunizmusról szóltak. Ha én meglátok egy Lenin-szobrot, akkor bennem megrökönyödést kelt, hogy mit keres az utcán egy diktatúra jelképe a 21. században. Az idősebb oroszok viszont, akik éltek a kommunizmus alatt, nekem mind azt mondták, hogy akkor Oroszország nagy volt, meghatározó, és ők büszkék erre, még akkor is, ha voltak problémák. A fiatalok számára pedig egyszerűen nem nagyon jelent semmit. Amikor a Lenin-mauzóleumnál jártunk Moszkvában, ott állt a több ezres sorban egy idős néni, aki azért kísérte el az unokáját, hogy megmutassa neki Lenint, mert valószínűleg az unokájának sem jelent az az ember semmit.

Mikor elfogy az út
Laura és Péter fáradtan és kicsit szomorúan futottak be a vlagyivosztoki pályaudvarra.
– Az utolsó vonatúton már nagyon nosztalgikusak voltunk. Egy hónapja tartott az út, annyira hozzászoktunk a vonathoz, annyira a szívünkhöz nőtt, hogy az utolsó szakaszon külön elbúcsúztunk minden részletétől – árulja el Péter. Külpolitikai újságíróként számára a megtett út más szempontból is különleges volt.
– Az expressz útja a legvégén már dél felé vezet. Néztük a vonatablakból, ahogy lemegy a nap Kínában, és kifejezetten izgalmas volt az is, hogy onnan már csak egy köpésre vagyunk Észak-Koreától, amiről sokszor írunk, de mindig csak úgy, mint egy világ végi, rosszul sikerült tündérmese helyszínéről. A tenger másik oldalán Japán, a hegyek másik oldalán Kína, mi pedig ott voltunk Oroszországban...
Fürdéssel és vízibiciklizéssel ért véget az útjuk a Csendes-óceánban, majd Laura és Péter hazarepültek.

Életre szól
– Életre szóló kaland volt ez az út. Kinyílt előttem a világ, rájöttem, mennyire jó dolog utazni, megismerni a távol élő embereket, a mindennapjaikat – árulja el Laura. István azt mondja, kinyitotta őt ez az élmény, Péter szerint pedig emberi erőpróba volt az út, ahol azt is megtapasztalhatták, mennyire jól ki tudnak jönni hosszú távon egymással. Szerinte az igazán jó utakat nem az utazási irodák szervezik.
– Az tesz különlegessé egy utazást, amikor a saját időnkkel és erőnkkel gazdálkodunk, ugyanakkor elfogadjuk és befogadjuk, amit elénk hoz az élet – mondja.
Ez pedig csak a megfelelő útitársakkal lehetséges.

Jakus Ágnes

A magyar utazók szibériai élményeiről bővebben itt olvashat.