A síkból hol előtörő, hol abba visszamélyedő téglákból építkező fal, amely teret hagy a gondolatoknak - a berekfürdői Megbékélés Háza Református Konferenciaközpontban ragadott meg a látvány évekkel ezelőtt. Ma már tudom, Horváth Gyula belsőépítész a megálmodója a földszinti előadóterem főfalának, ahogy az ottani, Noé bárkáját idéző református templombelsőnek vagy éppen a Válaszút Misszió budapesti kápolnájának is, ahol malomkőből készült az úrasztala. A terveket persze a legritkábban szülik a szó szoros értelmében vett álmok. Horváth Gyula pilisszentlászlói otthonában fogadott minket, ekkor mesélt arról is, hogy barátai egy időben azzal ugratták, sokat aludhat, ha ennyit álmodik - ahogy az a templomszenteléseken gyakran elhangzik. Nemrégiben azonban valóban megálmodta egy készülő kápolna nehezen körvonalazódó részletét - árulta el.

A természetes anyagok, a festett üveg, a víz és a tűz színei, a Biblia lapjaira emlékeztető rétegződések, az ölelő ívek jellegzetes Horváth Gyula-motívumok, amelyek a tiszaroffi, a fehérgyarmati, az érdligeti, a tatabánya-bánhidai, a kispest-rózsatéri és az apajpusztai református templomokban, a gazdagréti és a ráckeresztúri kápolnában, konferenciaközpontokban vagy épp a budapesti Bibliás Könyvesboltban köszönnek vissza.

Az álomban felsejlő részlet az őrmezői missziói gyülekezet épülő kápolnájához tartozik, amelyet egy vendéglátó helyiségből alakítanak ki. Az utcára nyíló, üvegfalas tér intimitásának megteremtése, ugyanakkor nyitottságának megőrzése kihívás - avat be minket a tervező. Horváth Gyula „gyülekezeti otthonról" beszél, szerinte otthonná kell válnia a templomnak vagy a gyülekezeti háznak. Egyre inkább jellemző is ez a református közösségekre, amelyek istentiszteleti helyszínei vizesblokkokat, konyhát, gyermekmegőrzőt is magukba foglalnak már, hogy minél több időt minél kényelmesebben tölthessenek együtt a gyülekezeti tagok. Amikor egy gyülekezet otthonát tervezi, akkor mindig a közösség vezérigéjéből indul ki - magyarázza.

Horváth Gyula munkáit sokan hívják segítségül a családi otthonteremtésben is. A belsőépítész neves színművészek lakásába tervezett bútort, és pályája elején díszlettervezőként együtt dolgozott Szász János filmrendezővel is. Igaz, erre az időszakra más miatt emlékszik szívesen: akkoriban udvarolt későbbi feleségének, így igencsak ritkán látogatta a forgatásokat.

Beszélgetésünknek kezdetben díszletek és bútorok nélküli helyszín ad otthont: a Horváth-család kertje a pilisi hegyoldalon, amely egybeforr az erdővel. Ha teheti, a családfő naponta felkapaszkodik a sűrűbe gyalog vagy kerékpárral - az erdő csendjében továbbgondolkodik a tervein. Elárulta: törekszik rá, hogy ne legyen két egyforma munkája.

Szakmája egyik nagy értéke számára a függetlenség: sosem kellett munkahelyre járnia, igaz, ez nem azt jelenti, hogy keveset dolgozott, hanem azt, hogy dolgozhat éjszaka, hétvégén vagy éppen két ünnep között is, ha úgy adódik - teszi hozzá. Ennek érdekében szívesen vonul vissza, hiszen azt csinálhatja, amit szeret, de a jó társaság éppúgy feltölti - folytatja.
- Nagyon szeretek csapatban dolgozni, főleg, ha a kivitelező csapatnak hasonló a szenvedélye, dinamizmusa. Gyakran indulok ki abból, mire képes egy-egy szakember: ha megbízhatok benne, bátran élek művészi kivitelezést igénylő, elfeledett technikákkal: réz- vagy üvegberakásokkal, üveg- vagy kőmozaikokkal, kovácsolt vassal, épületszobrászati megoldásokkal, üvegolvasztási technikákkal.

Megbízástól független alkotóként Horváth Gyula abban a légkörben érzi otthon magát, amelyben bármikor lejegyezheti vagy megrajzolhatja, amit a fejében forgat: festhet, szobrászkodhat kedvére, még ha ez felfordulással jár is - árulja el. Inspiráció nélkül azonban nincs alkotómunka: a gazdag szakirodalommal felvértezett műteremben ceruzarajzok, régi fényképek és az elkészült munkák modelljei veszik körül az alkotót - köztük egy Borsos Miklós-önarckép is (B. M. huszadik századi szobrász, éremművész, grafikus - a szerk.). A tárgyak és az életutak inspirálják - ismeri el.
- Ha egy ismeretlen közegben be kellene mutatkoznom, azt mondanám, Horváth Gyula vagyok, tárgyfüggő. Szeretem a szép tárgyakat, amelyeken látom a gondolatot. Az ilyeneket, legyenek azok akár csak egyszerű használati tárgyak az út szélén, jártomban-keltemben gyűjtöm, őrzöm és ki is rakom magamnak. Inspirálnak a gondolkodásban, hiszen „gondolkodó kezek" alkották meg valamikor őket.

A zene szintén elmaradhatatlan inspirációs forrás. Horváth Gyula mindig a témához illő darabot választ, Bach, Händel és Mozart visszatérő kísérői rajzolás közben.
- Szeretem kitolni a határidőket, de nem lustaságból, hanem azért, hogy minél tovább dédelgethessem a tervemet. Amikor már csak egy-két órám maradt a rajzok leadásáig, és zuhanyoznom kellene, kocsiba ülnöm és elvinni a terveket, a készülődés közepette ebben a felfokozott izgalmi állapotban vissza-visszarohanok egy-egy ecsetvonásért. Ilyenkor mindig az Örömódát is magában foglaló IX. szimfónia szól a hangfalból, de többnyire csak akkor, amikor meg vagyok elégedve a végeredménnyel.

A tervek persze nem az első ecsetvonással kezdődnek, hanem sokkal előbb: az erdőben, autóvezetés vagy épp egy unalmas előadás közben - teszi hozzá. Az érdligeti templom tervét például az OTP-ben várakozva vázolta fel egy kis borítékra.
- A boríték a mai napig megvan, a templomot pedig az első rajz alapján alakítottuk ki, a szokásossal ellentétben nem változtattam rajta semmit.
A tervező elárulja, van, hogy egy egész kompozíció jelenik meg a fejében, amit elkezd papírra vetni, máskor egy apró részletből bontakozik ki az egész.
- Volt, hogy beléptem valahová és tudtam, milyen irányban fogok keresgélni, mert behatárolt és nyomasztó volt a tér, valahogyan lágyítani kellett. A berekfürdői kápolna ilyen: egy sötét bunkerből kellett ölelő formát kialakítani. De olyan is volt, hogy húztam az időt. Megvártam a pillanatot, amíg éreztem, melyik irányba kell mozdulni. Előfordult, hogy „a gombhoz lett a kabát": egyszer csak éreztem, hogy milyen motívum lesz az úrasztala, és abból indultam tovább a szószék, a mennyezet és a padok felé.

Beszélgetőtársam az őt megihlető építészek között megemlíti Kós Károlyt; Petz Samut, a Szilágyi Dezső téri templom tervezőjét; a számos református templomot tervező Szeghalmy Bálintot és a fasori templomot megálmodó Árkay Aladárt.
- A fasori templom a megépülése után szerepelt egy 1913-as angol építészeti lapban. Akkor még együtt haladtunk a világgal... - jegyzi meg.
A külföldi építészek közül a spanyol Santiago Calatrava és az olasz-svájci Mario Botta egyik kápolnája is Horváth Gyula kedvencei közé tartozik.
- Szeretem az egyszerűségét és a szép ívét. Valószínűleg ívfüggő is vagyok...
Ezt jó ismerői is tanúsíthatják: barátai azzal ugratták, hogy biztos nincs vonalzója, azért nem húz egyeneseket. Amikor az egyik munkája mégis szögletes formákból állt, megajándékozták egy ellipszisvonalzóval.

Ahogy munkájáról beszél, a belsőépítész többször is játékként emlegeti azt.
- Nagyon szeretem azt a játékot, amikor a fa melegségét az üveg hidegségével ellensúlyozom, a fa tompa barnáját a tüzes üvegszínekkel elegyítem, és a fémek feszességét kontúrnak használom. Visszatérő anyagaim a természetes vagy égetett agyagok. Ezek lehetnek letisztított, bontott cserepek, amelyek mellé behelyezünk egy finom, sima vagy egy tüzes színű üveget, ezek együtt nagyon izgalmasak.

Alkotókedve a makettjein is meglátszik: egy készülő templombelső szószékmodellje mögé a legapróbb részletekig megfestett lelkipásztor miniatűr figuráját állította. Szeret kézzel festeni, hiszen a nyugalmas tevékenység közben tovább gondolkodhat.
- Szeretem azt a cinkos mosolyt egy alkotótárs vagy kivitelező szemében, amikor még ő biztat engem, hogy merjek továbbgondolkodni, mert meg tudja csinálni, amit kigondolok.
Elismeri, legszívesebben a munka minden fázisánál ott lenne a különböző műhelyekben, hogy figyelhesse, ahogy az anyag megmunkálódik.

Vajon mi a feltétele annak, hogy a tér szakrális térré váljon?
- Volt, hogy bementem egy magtárba vagy malomba, és úgy éreztem, nagyon picit kellene csak jelezni, és kész a szakrális tér. Az örök anyagokban megpihenő nyugalom teszi ezt. Ez persze személyes benyomás, nem várhatom el egy közösségtől, hogy így érezzen, de a formákon, a színeken túl a saját munkáimban is az a legfontosabb, hogy természetes anyagokat építsünk be, és ne hazudjunk különböző műanyagokkal. A fa legyen fa, a kő kő, az üveg üveg. Ezek az anyagok nemesen öregednek, kopnak, fáradnak el. Egy szép, öreg fát el tudunk nézni hosszú ideig. Egy kőépületbe betérve láthatjuk, hogy a kövek hogyan épülnek egymásra, hogyan kapaszkodnak, hogyan ül rá a falakra a gerenda -- mindez pedig nyugalommal tölti el a szemlélődőt.

A nyugalomért azonban mi is felelősek vagyunk. Horváth Gyula szerint fontos, hogy a templom vagy a gyülekezeti ház olyan hely legyen, ahová az is könnyű szívvel beülhet, aki először lépi át a küszöbét.
- A frissen betérőnek éreznie kell, hogy ez megkülönböztetett hely -- anélkül, hogy elriadna. Nyomasztó, papos légkör helyett azt szeretném, ha annak a gyermeknek vagy fiatalnak is természetes lenne, hogyan kell ebben a térben viselkedni, aki nem egyházi környezetben nőtt föl. Merje lenyomni a kilincset, merjen bemenni, tudjon mit kezdeni az egésszel, érezze otthon magát. A templom hordozzon üzenetet: derüljön ki már az épületből, hogy a gyülekezet nem elutasító, belterjes közeg. Az elborzadásra az is okot adhat, ha valahol nejlonterítők garmadájával vagy művirággal díszítik az úrasztalát - teszi hozzá a tervező.

A szakrális tér berendezésére ugyanaz vonatkozik, mint bármilyen más belső térre: legyen a funkciónak megfelelő és esztétikus - magyarázza Horváth Gyula. Mint mondja, ezen felül tervezéskor azokra gondol, akik az igehirdetést hallgatják majd.
- Többnyire gyerekek és fiatalok jelennek meg előttem, vagyis a következő nemzedék. Fontos, hogy mindig a legkorszerűbb megoldásokat válasszuk, így ők is sajátjuknak érezhetik a gyülekezet otthonát.

Noha a térből adódó lehetőségeket mindig ki akarja aknázni, ha többet szeretne elérni a szakralitás előmozdítása érdekében, már tolakodna - teszi hozzá.
- Egy közös munkánk alkalmával az egyik aztalos -- nem egyházközeli ember --, felmászott a létrán, hogy a csillagot elhelyezze a szószék fölött. Amikor letekintett, azt mondta: „nézzétek, ez olyan, mint egy gyülekezés". Önkéntelenül csúszott ki a száján -- gyülekezetre gondolt. A padokat ugyanis félkörívben helyeztük el az úrasztala köré. Az első helyen tehát mindig a hirdetett Ige áll. Az épület pedig akkor kezdi megmutatni magát, amikor már mi megtöltöttük. Ha meghívást kapott a Szentlélek és el is jött, akkor válik a tér -- benne a gyülekezettel -- teljessé.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk:

„A belsőépítészet alkalmazott művészet, ezért az alkotás olyan, mint bilincsben táncolni. (...) Az alkotás mellett fontos a befogadás művészete is. A magam részéről feltételezem azt a nyitottságot a befogadótól, amire én is törekszem, amikor a belső térbe lépő emberek felé próbálok közvetíteni valamit abból, amit én is kaptam." (Horváth Gyula belsőépítész) -- Bilincsben táncolók