Az elmúlt időszakban a nyilvánosság előtt többször is közösen vallottak az egyházzal kapcsolatos nézeteikről püspökjelölttársával, Balog Zoltánnal. Hogy érintették ezek a meghívások?

Kezdettől fogva úgy álltam hozzá, ha például egyedül hívnának meg valahova, az a politikai választások fogalmai szerint kampányjellegű megjelenés lenne, aminek nem látom sem értelmét, sem szükségét. Aki szeretne megismerni, az interneten elég sok írásom és a gyülekezeti szolgálataim hangfelvételei is megtalálhatók, az életem sok tekintetben nyitott könyv. De azért megyek örömmel ilyen alkalmakra, mert ilyenkor nemcsak bemutatkozásra, hanem testvéri beszélgetésre is sor kerül. Mindenki érték, Isten szemében egyenértékű kincs, aki jelen van. Bárki lesz is a püspök, az Igéről és az egyházi élet jövőjéről való közös gondolkodás során született észrevételeket beépítheti majd a szolgálatába.

Ez nagyon szimpatikus, mindemellett az is kérdés, hogy lehetséges az egyház valamennyi tagjának a javát keresni, ugyanakkor vezetőként éles irányvonalakat meghúzni?

A rektori tisztséggel is jártak ilyen döntések. A szenátus, akárhányan voltunk is jelen, nem mindenben értett velem egyet. Ha nem sikerült az érveim ismertetése után sem meggyőző többségre jutni, akkor levettem a kérdést a napirendről. Hiszen aki nemmel szavaz, az a végrehajtásban ugyanúgy részt kell hogy vegyen, nekem viszont az volt a fontos, hogy aki részt vesz, jó szívvel vegyen részt. Újabb háttérbeszélgetések követték az ilyen eseteket, hogy akkor döntsünk, amikor a jóval erősebb konszenzus megvan.

Ennyire óvatos vezető?

Közösségi, szakértői vezetésben gondolkodom, de a felőlem mások felé megnyilvánuló szeretet és elfogadó légkör nem azt jelenti, hogy nekem ne lenne határozott véleményem a dolgokról. Az ellenérvek engem a véleményem átgondolására késztetnek, de az is igaz, hogy nem kell mindenben mindenkinek egyetértenie. Nem szeretek ügyeket halogatni, a szelídségem pedig nem jelent döntésképtelenséget vagy határozatlanságot. Nagyon szeretem az egyházamat, ezért elfogadom, ha a többségi álláspont nem osztja az én véleményemet, miközben remélem, hogy eljön az idő, amikor majd egyet tudnak velem érteni. Egy, kettő vagy tíz év az Úristen örökkévalósága szemszögéből rövid idő. El tudom engedni, ha valami csak a következő nemzedékben érik meg. Nemrégiben például Békési Sándor kollégánk tiszteletére kötetet adtunk ki, amelybe én is írtam egy tanulmányt. Az Újszövetség pásztori leveleinek páli szerzősége mellett sorakoztattam fel érveket, mert fontosnak tartottam, hogy a diákjaink lássák, hogy ez is érvényes nézet. Az idő kezére bízom, hogy más kollégák is csatlakozzanak ebben hozzám.

Konzervatív elveket képvisel teológusként?

A bibliás hagyományok megőrzését célomnak tartom, hiszen az anyaszentegyház hagyományai jók, megbízhatók, hűséggel megőrzöttek és tovább őrzendők. És amit vallok, arra az útra meghívom a máshogy gondolkodókat, viszont nem erőltetem rájuk a véleményemet. Mindig mondom a diákjaimnak, hogy nem az a vizsga tárgya, hogy az én álláspontommal egyetértsenek. Nekik ki kell alakítaniuk a saját véleményüket. Szabad máshogy gondolkodni, mint ahogy én gondolkodom.

Ha megtudná, hogy a pályatársai a másik püspökjelöltre szavaznak, akkor sem venne revansot?

Magától értetődő, hogy nem. Nagyon komolyan gondolom, hogy minden barátom, lelki testvérem, akivel együtt szolgálunk sok éve, évtizede már, legyen szabad abban, hogy kire adja le a szavazatát a püspökválasztásnál. Bízom benne, hogy tudják is rólam, hogy senkitől sem várom el, hogy engem támogasson, mert én komolyan gondolom, hogy az egyházkerület presbitériumai együtt kell, hogy eldöntsék, ki lesz a püspök. Ha az dől el, hogy ne én, akkor teljes bizonyossággal elfogadom, hogy nem nekem kell püspöknek lennem. Szeretném a választás végén az eredményt én is szabad szívvel, az Úristen kezéből elfogadni. Ha befolyásolni próbálnám a barátaimat, azzal ez ellen mennék.

Úgy tartják, vezetőként Önnek mindig fontos volt a munkatársai autonómiájának a megőrzése. Miért?

Ahogy már korábban is utaltam rá, elengedhetetlenül szükséges a közösség kontrolláló szerepe. Ha egy testvérem félne a figyelmemet féltő szeretettel felhívni egy hibámra, azt nagyon tragikusnak tartanám, mert akkor mi véd meg engem és az általam vezetett közösséget attól, hogy egy markáns, ám téves véleményemet nagy erővel képviseljem? Ragaszkodom ahhoz, hogy a testvérem ki merje mondani nekem, ha valamivel nem ért egyet. Ez segít engem a sok kísértés között is egészségesen gondolkodónak maradni. A Szentírás egésze alapján úgy látom, hogy az elmagányosodás nagy veszélye, hogy előbb-utóbb minden gondolatomat igazolni fogom. Nem fogom tudni látni magam egy kicsit kívülről, hogy még véletlenül se a rossz irányba menjek. A Károli-egyetemen, ahol 600 munkavállalói és 7-8000 közé eső diákközösségről beszélünk, mindvégig fontos volt, hogy amiatt, hogy én vagyok az egyetem első embere, senkiben ne legyen félelem.

Ehhez hitelesnek kell lenni, az első embernek épp a tekintélye miatt még inkább, mint másoknak…

Amikor 2009 májusában még rektori feladatokkal megbízott rektorhelyettesként a Károli-egyetem vezetését megkezdhettem, szocialista kormányunk volt. Én akkor is azt képviseltem, hogy ez keresztyén egyetem, az értékeinket világosan kimondjuk, és ha ezt tudják támogatni, támogassák. És hadd mondjam ki: jó kapcsolatom volt az államtitkárokkal. Biztos vagyok benne, hogy ezzel tettem jót az egyetemnek, mert az akkori kormányzatnak is igyekeztem elmagyarázni, hogy ők értéket támogatnak. És ma hihetetlennek tűnhet, de ebben az időszakban ezt megértő, hozzánk pozitívan viszonyuló államtitkárokkal is együttműködhettem. Volt köztük olyan, akivel később találkoztam az utcán, és kölcsönös tisztelettel beszéltünk egymással. A hitelességet azért tartom fontosnak, mert nagyon nehéz felépíteni, nagyon könnyű eljátszani, és azután nagyon nehéz megint felépíteni. Ezért kellene vigyáznunk arra, hogy néznek ránk, mint egyházra.

Az egyházra előszeretettel aggatnak rá címkéket, olykor pedig bűnbakként rángatják elő. Az utóbbi időben a nagy összegű állami támogatás elfogadása miatt érte kritika. Ön hogy reagálna erre?

Van valami igazságtalan rávetítés abban, ha minden lelkészre úgy tekintünk, hogy ő elkötelezte magát valakinek, ha elfogadott támogatást. Ha a falu közepén álló templom szép, megújult külsővel hívogat, az az egész falu javára van. Bízom benne, hogy mindenütt, ahol megújul egy templom, egy parókia, egy temető, egy óvoda, iskola vagy öregotthon, azt a helyi gyülekezet lelkipásztora úgy éli meg, hogy az evangélium hirdetésének körülményei lettek jobbak, és a lelkész kollégáim az evangéliumot ezután is szívbéli bátorsággal hirdetik. Ha pedig a társadalmunk egy része tekint úgy az egyházra, hogy az anyagilag túlontúl megtámogatott közeget látják bennünk, vagy ha egyházellenesség lenne kialakulóban, akkor feladatomnak érezném, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy mire használja föl az egyház a kormányzati támogatásokat. Sok kerületi, megyei és gyülekezeti fenntartású intézményünk van, és nagyon szűk látókörű az a nézet, ami ezekre úgy tekint, hogy csak az egyház kapta a támogatást, hiszen a támogatási pénzek jó fölhasználásával nagyon sokat visszaadunk a társadalmunk javára. Nagyon remélem, hogy egyre többen látják egyházon belül és kívül is, hogy micsoda érték például a Károli-egyetem vagy a Bethesda Gyermekkórház. Bátran vállalhatjuk, hogy mi senkinek nem ellenében vagyunk, hiszen a nem hívő emberek életminőségének a javítása is célunk. Püspökként is feladatomnak érezném megvédeni a helyben dolgozók értékét és megbecsülését.

A baranyai püspökjelölti fórumon mégis megjegyezte, hogy nem jó, ha az intézményfenntartás a lelkipásztori munka kárára van. Ezek szerint az élő és az intézményes egyházat folytonosságként látja, nem pedig egymástól élesen elváló entitásként?

Olyannyira, hogy ezért nem szabad, hogy egy egyházi intézmény csupán intézmény legyen, nem szabad, hogy az intézmény ellátását az élő egyház szenvedje meg, hiszen az intézmény a mi kinyújtott karunk, nem pedig mi vagyunk az intézményért. Az iskoláink, az óvodáink, a Bethesda kórház nemcsak valamilyen feladatot elvégző szakmai közösségek, hanem lelki közösségek is. Óriási lehetőséget látok abban, hogy ezekben a közösségekben embereket gondoznak, nevelnek, gyógyítanak, és az életük valamelyik nagyon konkrét területén segítenek. De miközben teljesen világos, hogy az evangélium hirdetése együtt kell hogy járjon társadalmi felelősségvállalással is, beleeshetünk abba a hibába, hogy a társadalmi kérdésekkel foglalkozunk ugyan, ám közben az evangélium hirdetése elmarad. A misszió egyszerre jelenti a Megváltó Urunk Jézusról szóló bizonyságtételt, és azt, hogy az életvitelünkkel vonzóvá tesszük az evangéliumot. Nekem fáj, amikor negatív éllel beszélnek arról, hogy sok intézmény van az egyházban. De hogy bánik az az óvónő a gyerekekkel? Azt kellene megnézni, mert azon fordul meg minden!

Hogyan ösztönözné az egyházat hitvalló bátorságának és küldetésének megőrzésére?

Meg kell látni azt a helyzetet, ahol lehet, hogy egy ígéretesnek tűnő útra nem kell rálépni. Pál apostol a második korinthusi levélben röviden beszámol arról, hogy kapu nyittatott számára egy irányban, mégsem arra ment. Nem Kis-Ázsiának valamelyik irányába mozdult el, ahol evangéliumot hirdethetett volna, hanem egy másik kapun ment be. Olyan eset ez, amikor nem a jó és a rossz között kellett döntenie. Egyszerűen arról tett tanúbizonyságot, hogy nem minden megnyíló kapun kell bemenni. El tudom képzelni, hogy egy felkínált, jónak tűnő lehetőséggel nem kell élni, hogyha az az evangélium szabad hirdetését kockáztatná, vagy a prófétai szó kimondásának bátorságát elvenné. Egy testvérem valahol így fogalmazott: azzal is vétkezhetek, ha valamiről nem mondom ki az evangélium véleményét. Nehogy megtörténjen, hogy valamilyen felkínált előnyért az evangéliumot nem hirdetem!

Egy egyházfőtől az is elvárható, hogy mint az egyházat képviselő hang és felelős személy, szólaljon meg fajsúlyos társadalmi kérdésekben. Ha szükséges, akár intse a kormányt is. Képes lenne erre?

A Szentírás értékrendjét azért tudom minden embernek ajánlani, mert meggyőződésem, hogy a javát szolgálja. Ha egy kormányzat a keresztyén bibliai értékeket támogatja, annak én örülök. Ezt hadd ne rejtsem véka alá, mert a kormányzatot nem önmagáért támogatom, hanem azért a tartalomért, amit képvisel, és amivel én egyetértek. De épp így igaz az is, hogy ha a szentírási értékektől eltér a kormányzat, akkor azt szeretetteljes szívvel el kell mondanunk. Van egy olyan részlet a Szentírásban, hogy az igazságot kövessétek szeretetben (vö. Ef 4,15). Lehet úgy bírálni, hogy az végül is bántó lesz és nem éri el a célját, mert a másik fél megsértődik. Nekem nem az a célom, hogy elmondhassam magamról, hogy kimondtam az igazságot önmagában, hanem az, hogy elérjem a célt, ami nem más, mint a szentírási értékrend megvalósulása. Ha egy kormányzati döntéssel nem értenék egyet, akkor megértetném, hogy én nem a kormányzat ellen szólalok most fel, hanem a szentírási értékek mellett, a szeretet légkörében rámutatva, hogy mindannyiunk javára válna visszatérni a szentírási alapokhoz, mert sehol máshol nem adtak jobb értelmet az ember életének, mint ott.

Ez az önigazult emberi nézőpontot meghaladó perspektíva. Sokszor azonban még keresztyénként is hajlamosak vagyunk gyorsan és előítéletekre alapozva véleményt alkotni.

Mivel nekem is voltak a rokonaim között közszereplők, sokszor éreztem rám vetített feltételezéseket. Idegen szóval úgy is mondhatnám: „projekciós felületté” váltam. Ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt nem könnyű elhordozni.

Apósa, Hegedűs Loránt korábbi dunamelléki püspök okán is vetíthetnek Önre bármilyen feltételezést.

Apósomról nekem fenntartásmentesen nagyon jó véleményem van. Közelről ismertem őt, ezért biztos vagyok benne, hogy szeretetteljes ember volt, senkit nem gyűlölt, senkinek az emberi méltóságát kétségbe nem vonta. Minden embertársára úgy tekintett, hogy az Úristen teremtménye, ezért érdemes a szeretetre, a tiszteletre és a segítségre – akármiket írtak is róla. Apósom megítélése azért fáj nekem, mert az élete utolsó esztendeiben meg nem érdemelten, méltatlanul támadták. Ezt is közelről éltem át. Mindannyiunknak, az egész egyházi közösségünknek javára lett volna, ha egy őt megbecsülő környezet veszi őt körül az utolsó éveiben. Minden személyiség az Úristen előtt áll – ezt magamra is vallom. Ha valaki rólam véleményt alkot, akkor engem úgy is el kell fogadjon, hogy apósom veje vagyok, de bocsássák meg nekem, én hadd örüljek annak, hogy az vagyok. De ha ez némelyekben az általam vallott értékeket megkérdőjelezi, nyugodtan tegyék fel a kérdéseiket nekem. Sokkal jobbnak tartom az egyenes beszélgetést, mint hamis vádak egymásra aggatását.

Ehhez egymás iránti tiszteletre és a sebezhetőség képességére egyaránt szükség van.

Volt egy kiváló tanárom Edinburgh-ban, John O’Neill, akinél az Újszövetséget tanulhattam. Volt, hogy félév közben visszatért ugyanannak a bibliai könyvnek egy korábbi szakaszára, és azt mondta: ezt azóta egy kicsit másképp látom, még egyszer hadd szóljak arról a szakaszról! Egy idősödő professzor ezt nem a tekintélye sérülésének élte meg. Állítom, hogy minden diák szemében nagyot nőtt! Szeretnék én is ilyen tanár lenni.

Másik oldalról: meg kell őriznünk a készségünket a bocsánatkérésre. Nem vagyunk tökéletesek. Nem döntünk mindig jól, ezt be kell tudnunk látni, és kell tudni bocsánatot kérni. És ebben a másik meg fogja érezni a tiszteletet!

Egyházunk vezetése lelkészi és nem lelkészi tagokra bízatott a gyülekezetektől egészen az országos zsinatig. Az együttműködés nem mindig zavartalan. Ön szerint hogy lehetne békességesebb, és kaphatnának-e nagyobb szerepet a laikus egyháztagok?

Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy édesapám, Balla Tibor a Presbiteri Szövetség alapításánál fontos szerepet játszott, és vezetőségi tagja is volt elég sokáig. Munkatársai és az ő révén beleláthattam abba, hogy a presbiterek a mai napig arra törekszenek, hogy bibliásan minél képzettebbek legyenek, és minél hatékonyabban tudjanak a lelkipásztornak segíteni a gyakorlati dolgokban is. Volt olyan időszak, amikor magam is presbiter voltam teológiai tanárként, mert egy időben törvényeink lehetővé tették a presbiteri szolgálatot nem gyülekezetben szolgáló lelkipásztorok számára. Ezt a közösséget tehát belülről is ismerem. A presbiter a lelkipásztor munkájának első számú segítője. Fontos, hogy ők is így lássák magukat, a lelkész pedig éljen ezzel a lehetőséggel! A presbitériumot gyakran a saját hivatásukban nagyszerű munkát végző, nagy tisztességet megélt emberek alkotják. Kik a lelkipásztorok, hogy olyan bátrak legyenek, hogy ne éljenek ilyen szellemi erővel? Keressük meg a sok gyülekezeti szolgálati területen, hogy melyik presbiter hol tud segíteni! Ha a lelkész bíz rájuk feladatot, akkor feszültség is valószínűleg kevesebb lesz. Az fájhat egy presbiternek, ha sosem kérik meg semmire, és sosem kérik ki a véleményét. Aki erre ma felajánlja a maga erejét, idejét – és tudjuk jól, hogy ez semmi fizetéssel nem jár, tehát ez a szó teljes értelmében szolgálat –, az szeretne segíteni.

A lelkészi kar felkészítését a szolgálatra a teológiák végzik. A budapesti teológia professzoraként mit gondol: ők hogyan lehetnek együttműködő vezetőtársak?

Alázatosságra van szükség, amikor megérkeznek egy gyülekezetbe, egyszerűen mert ott a hitben sok évvel, évtizeddel többet élt testvérek közé érkeznek meg. Én is voltam ilyen helyzetben, és úgy fogtam fel, ha én most megszólalok, az azt jelenti, hogy a közös hitünket most én fogalmazom meg. Nem kioktatom a gyülekezetet, hiszen ők ugyanúgy taníthatnának engem akár a bibliás hittel leélt életük példájával már. Az alázat mellett ebben benne van az az együtt vallott tudásunk, hogy az Igét, Isten Lelkét mi közösségben kapjuk. Éppen ezért az igehirdetőnek a presbiterek és az Igével élő gyülekezeti közösség az őrvigyázója is, hogy helyesen magyarázza az Igét. Tudok olyan gyülekezetről, ahol a gyülekezeti tagokat a lelkész bevonja már az igehirdetésre való készülésbe is. Máshol az igehirdetés után kap visszajelzést arról, kihez hogyan szólt az Ige. Jó, ha legalább egy hétközi alkalmon a gyülekezeti tagok is megoszthatják az Igére vonatkozó gondolataikat! A bibliaóra erre is alkalmat adhat.

Ha Ön lenne a püspök, nagyobb hangsúlyt kapna a testvéri kapcsolatok ápolása az egyházvezetésben is?

Nagy örömömre a harmadik olyan ciklus ér a végéhez, amelyben az egyházkerületi közgyűlésnek és a zsinatnak is választott tagja voltam. Mindkettőről van élményem: lelki esemény is zajlott közöttünk, emellett pedig ügyintézéssel telt több óra. Ha kérhetek valamit a következő püspöktől, és ha én lennék, akkor ezen munkálkodnék, hogy az adminisztratív ügyek egy része hadd kerüljön szűkebb, szakértő testületek hatáskörébe. Hadd jusson az ottani időből több a lelki kérdések megbeszélésére, annak megosztására, ki miben van éppen. Jót tenne mindannyiunknak, ha többet beszélgethetnénk és tehetnénk egymásért!

Mit gondol, hogy lehetne evangéliumibbá tenni a döntéshozatali folyamatot?

Jó néhány éve részt vehettem testvéregyházunk, az északír reformátusok zsinatán, amely érdekes módon még csak nem is áhítattal, hanem evangelizációval kezdődött, a szó eredeti értelmében. Ott mindenki mondhatta volna, hogy akik itt együtt vagyunk, az evangéliumot befogadott, hívő emberek vagyunk. Ehelyett mindenki azt mondta, hogy újból akarjuk hallani az evangéliumot. Evangelizációnak akarjuk magunkat kitenni! Ettől kezdve volt egy olyan lelki alaphangja a zsinat többi részének, ami az ügyintézést is áthatotta.

Dunamelléki püspökjelölt – Ön szerint hogy van értelme az egyházkerületre tekinteni?

Hadd utaljak arra, hogy Bogárdi Szabó István püspök úr is azt az álláspontot képviselte, hogy az egyházkerület nem feltétlenül szükséges szervezeti egység, mert közbeékelődött a zsinat és az egyházmegye közé, plusz adminisztrációt jelent, plusz feljebbviteli szervet. Egy tipikus gyülekezet a környékbeli gyülekezetekkel éli együtt általában a mindennapjait, tehát az egyházmegyében zajlik a legtöbb közös alkalom. Ugyanakkor a nagyobb régióknak is van sajátos értéke, és hagyományaik miatt fontos szerepe. Mivel az egyházkerület szerkezeti felépítmény, fontos, hogy ne váljon öncélúvá! Ne önállósuljon úgy, hogy közben egy helyi gyülekezet esetleg azt érezze, ő már túl kicsivé vált, rá már nem emlékeznek. Hogy is fordulhat elő ilyen, ha igaz, hogy az egyház a gyülekezeteiben él?

Ön miért vállalná a püspökséget, ha megválasztanák, mi a belső motivációja?

A lelkészi elhívásom részének élem meg azt is, hogy az Újszövetséget tanítom, így a püspöki szolgálatban is a lelkipásztori szolgálatot érezném az elsődleges feladatomnak. Ha a külső elhívás meglenne, azért tudnám jó szívvel mondani, hogy a belső is megvan, mert akkor úgy fognám fel, hogy az Úristen azért adott nekem ajándékokat az életem során, hogy azokkal egy táguló körben tudjak szolgálni. Úgy tekintenék a püspöki szolgálatra, hogy az a lelkipásztori szolgálatomnak az Úristentől rendelt helye és módja.

Mit gondol, Isten milyen református egyháznak örülne ma, Magyarországon?

Nehéz lenne Isten nevében megszólalni, de abban bízom, hogy ha az Úr ránk néz, akkor azt látja, hogy nagyon sok helyen hűséges lelkész és presbitérium szolgál. Mi vagyunk azok, akik sokszor nem így gondolunk az egyházra. Ha kimondjuk, hogy Magyarországi Református Egyház, egy gyűjtőfogalom jut eszünkbe, egy országos intézményé. Vegyük ehelyett komolyan, amit mindig hangoztatunk: az egyház a gyülekezeteiben él. Az a mintegy 1200 helyi gyülekezet jusson eszünkbe, ahol a lelkipásztor minden héten elmegy családot látogatni, hittanórát tartani, gyászolókat vigasztalni, beteget kórházban meglátogatni. Biztos vagyok benne, hogy az Úristen a kicsiny, hűséggel véghez vitt tetteket mind látja. És mi mégsem ezeknek az összesítéséből építjük föl, hogy mi az egyház… Ez az igazi nagy probléma. Pedig a mi Urunk látja az Ő egyházát, és kimondja sok-sok gyülekezetről, hogy „jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután.”