A Sztálin-világ - A kommunizmus ára című kétnapos nemzetközi konferencián a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke Békepapok a nép ópiuma ellen címmel tartott előadást a sztálini Magyarország egyházpolitikájáról a Terror Házában.

Bogárdi Szabó István előadásának teljes szövege:

Trevor Beeson anglikán kanonok 1982-ben megjelent, nagyszabású egyházpolitikai tanulmányának Magyarországra vonatkozó részében olvashatjuk a  következő talányos megjegyzést: ha Mindszenty élne – írja Beeson 1982-ben –, elborzadna az állam és egyház kapcsolatának állása  láttán,  s ha élne Rákosi, igaz, kisebb mértékben, elborzadna ő is.[1]  Ez az 1980-as évek közepén  született megállapítás mintegy summázata is lehetne annak, hogy amit békepapi mozgalomnak nevezünk, s ami eredőjében sztálinista egyházpolitikai képződmény volt, milyen hatást gyakorolhatott a magyarországi egyházak életét értékelők némelyikére. Ha jól értem Beeson ironikusnak szánt megjegyzését (ti. hogy Rákosi csak kisebb mértékben lenne elborzadva az egyház és állam kapcsolatának állásán, mint Mindszenty), akkor annak éppen fordítva kellene hangzania. A klasszikus sztálinista Rákosinak jobban el kellett volna keserednie a dolgok állásán, mint Mindszentynek. De most nem az a célom, hogy értékelés tárgyává tegyem Beeson (amúgy több tárgyi tévedést is tartalmazó) munkáját, csupán jelezni akartam, hogy nem pusztán a hidegháború (állítólagos) enyhülése, hanem talán az ún. békepapi vagy békemozgalmi propaganda is megtette a hatását abban, hogy a szerző immár nem akart feltétlen a hidegháború propagandistája lenni, s kellően megértőnek mutatkozott az egyházakat pórázon tartó kommunista országok iránt. Ráadásul nekem többes számban kell egyházakról beszélnem, mert bár a békepapság és az ún. Opus Pacis a római katolikus egyház társadalmi mozgásterén belül keletkezett, mindazáltal szoros összefüggésben állott a többi magyarországi egyházzal, azoknak is mintegy tükre volt, vagy inkább olyan egyházpolitikai minta, amelyet a legkevésbé sem csak egyetlen egyházra és a legkevésbé csak Magyarországon alkalmaztak. Természetesen én nem pártatlan történészként állok önök előtt, ezért szeretném jelezni azt is, hogy reformátusként percig sem kívánok beleavatkozni a római katolikus egyház közelmúltjának ebbe az igen kényes kérdésébe. Ám bizonyos vagyok benne, hogy a békepapi mozgalom princípiuma korántsem korlátozódott a római katolikus egyházra, és ez azért volt így, mert a sztálinista egyházüldözés egyetemesen volt vallásellenes és különösen keresztyén-ellenes, tehát különböző (és a többi keresztyén felekezet esetében okkal meg is különböztetendő) módszerei mégiscsak egy gyökérre mennek vissza.

A „békepap” vagy „békepapság”, sőt a „békeharc” kifejezés az 1950-es évek legelejétől egészen a rendszerváltásig végigkíséri az egyházak történetét. Sőt, mondhatom, a rendszerváltás utáni tisztázó igyekezetben is újra meg újra felbukkan. Nemcsak úgy, mint a békepapok sorsának kérdése, kánonjogi probléma-együttese, illetve a békepapság  (mint mozgalom) teológiai, egyházpolitikai vetülete, hanem mint gúnyos kifejezés is. A „békepap” kifejezés mára teljességgel pejoratív tartalmúvá lett, többnyire kommunista vagy sztálinista politikai társutast vagy karrier-kollaborátort jelent. Ilyen értelemben még ma is hallható vagy olvasható itt-ott sértegetés gyanánt, akár mai viszonylatokra is kiterjesztve. Bár öröksége nem igazán ezért terhes, hanem a tisztázás szempontjából.

Legelőször azt kell látnunk, hogy a békepapság  mindig is a sztálinizmushoz kapcsolódott. Nemcsak azért, mert a mozgalom indítása és indításának körülményei 1950-ben a magyarországi sztálinizmus legsötétebb korszakát idézik, és nem csak azért, mert 1956 utáni újraszervezése a sztálinista egyházpolitika némiképpen enyhített, de lényegében változatlan, mert célkitűzéseiben továbbra is egyházellenes formájában való visszatérését mutatják, hanem azért is, mert mintáját az 1920-as évek Szovjet-Oroszországa viszonyai között találjuk meg. Igen hosszú lenne most az 1920-30-as évek oroszországi egyházüldözéseit bemutatni, ám mindenképpen látjuk, hogy amikor Szovjet-Oroszországban az igen nagy elnyomás alatt lévő ortodox egyház élet és halál harcot folytatott, hasznos egyházpolitikai fegyvernek bizonyult az ún. „Élő Egyház” vagy „Megújító Egyház” mozgalmának állami politikai szintre emelése és támogatása a már kisemmizett, és szinte teljesen kivéreztetett, de még mindig vonakodó ortodox egyházzal szemben. Az Élő Egyház mozgalom három vagy négy különböző forrásból eredt. Jóhiszemű reformerek mellett megjelentek benne a politikai kalandorok, a pártállam iránti lojalitás karrier-bajnokai, a pártállam ügynökei is, és az 1946-47-ig tartó mintegy 20 éves története során folyamatosan sakkban tartotta a véghetetlenül meggyengített ortodox klérust, amelynek olykor az elnyomatásnál is nagyobb veszedelemnek tűnt vagy tűnhetett az egyház-szakadás, mégpedig nem politikai, hanem teológiai okokból. Az 1928-as szovjet egyházügyi törvények ugyanis jórészt már kész helyzetet rögzítettek. Az egyházat akkora már gyakorlatilag minden nyilvánosságától megfosztották, továbbá nemcsak vagyonát és kultuszhelyeit vették el vagy rombolták le, hanem minden oktatási-nevelési intézményét bezárták, sajtótevékenységét minimálisra korlátozták és cenzúrázták, egyáltalán egész társadalmi jelenlétét kiiktatták.  Azonban ilyen viszonyok között is (vagy éppen a viszonyok miatt) elemi kérdés volt, hogy a szűk vagy szinte nem is létező nyilvánossági térben ki beszél és jár el az egyház nevében, s főleg ki hangoztatja mindegyre, hogy az egyházak nemcsak szabadok, hanem hasznosan szabadok a kommunista diktatúrában.  A sztálinista rendszer teljes érvényre jutásával Magyarország sem kerülhette el, hogy ez az egyházpolitikai minta bevetésre ne kerüljön. Ezért engedjék meg, hogy néhány egyszerű történeti adat megemlítése mellett, elsősorban ennek a mintának az értékelésével foglalkozzam a még rendelkezésemre álló néhány percben. 

Az előzőekben megállapítottam, hogy a békepap kifejezés mára jórészt a politikai társutast, vagy a kollaboránst jelenti, vagy olykor sértések gyanánt azokat az egyházi személyeket illetik vele, akiket az államhatóság erkölcsi lapszus nyomán állított a saját egyházellenes szolgálatába, vagy éppen azokat, akik ezen a vonalon akartak karriert építeni. A valóság azonban az, hogy a békepapság, mint olyan, ennél több réteget mutat. 

1.  A szovjet minta azt mutatja, hogy a békepapság egyik funkciója az egyház megosztása volt. Nyilvánvaló természetesen, hogy Magyarországon, ahol bár befolyása, létszáma, hagyományai folytán a római katolikus egyház a meghatározó keresztyén felekezet, mégsem tölthette be pontosan az eredeti, szovjetunióbeli funkciót. De hogy a megosztás igyekezete is ott szerepelt a célok között, az több tényezőből is látható. Egyrészt a pártállam annak ellenére is kísérletet tett a magyar római katolikus klérus megosztására, hogy itt egyházjogilag egészen másképp dől el az a kérdés, hogy ki vagy kik az egyház vezetői, s kiknek tartoznak felelősséggel döntéseikért. Oroszország ortodox egyháza autokefál egyház, vagyis ott nem áll fenn az a függőségi viszony, amely a magyar katolicizmust a Szentszékhez köti. Ám annak propagandisztikus érvényre juttatása, hogy a magyar katolikus klérus kivégzett, börtönbe küldött, házi fogságra ítélt, cselekvésében megbénított vagy elszigetelt tagjai egyáltalán nem politikai okokból kerültek erre a sorsra, hanem azért, mert saját vallásuk legigazabb alapelveitől is elfordultak, nos, erre éppen egy szovjet típusú egyszerre reformáló és koegzisztenciát kereső békepapi mozgalom megszervezése bizonyulhatott az egyik alkalmas eszköznek. A politika és az üldözést foganatosító állami egyházpolitika megkülönböztetését pedig olykor a kollaboráns protestáns körök harsogták a leginkább Magyarországon. Így Mindszenty József letartóztatásakor is, amikor nyomban szükségesnek tartották kinyilatkoztatni, hogy nem azért került börtönbe, mert az állam üldözné az egyházat, hanem azért, mert a bíboros reakciós politikai akciókba keveredett. Így a megosztás nemcsak egyházjogi, egyházvezetési szempontból tűnt lehetségesnek, hanem a propaganda szempontjából is, ami átvezet bennünket a második témához.

2.  A sztálinista egyházüldözések egészen a II. világháború kezdetéig, de különösen a szovjet front megnyílásáig többé-kevésbé zavartalanul folyhattak a Szovjetunióban.  A hatalmas és többnyire zárkózott birodalom nemcsak kizárólagos belügyének tekintette ezt a kérdést, hanem Európa- és Amerika-szerte megértő társutasokat is talált ehhez. Persze az erőszak apológiája mindig igényel magának hamis érveket is, s ezen a téren leginkább éppen arra lehetett hivatkozni, hogy amennyiben a szovjet állam valóban az egyházak megsemmisítésére törekedne és minden vallásos tevékenységet el akarna pusztítani, akkor nem állna szóba az ún. Élő Egyház zavaros figuráival sem. Persze ha a propaganda mögé tekintünk és a számokat nézzük, azt látjuk, hogy a polgárháborút követő 15 év alatt gyakorlatilag szinte teljes egészében sikerült megsemmisíteni az orosz egyház klérusát, kultuszhelyeit és társadalmi jelenlétét. A II. világháború alatt, főleg annak első szakaszában megváltozott a helyzet, hiszen a honvédelemben nemcsak az anyagi és emberi, hanem a morális és szellemi erőforrásokat is maradéktalanul be kellett vetni, és ehhez az orosz ortodox egyház mély patriotizmusa és nemzeti elkötelezettsége alkalmas eszköznek bizonyult. A győzelem érdekében Sztálin hajlandó volt tényleges kedvezményeket is adni a szinte teljesen megsemmisített orosz ortodox egyháznak, legfőképpen azért, hogy némiképp visszatérhessen a társadalmi nyilvánosságba. Ám az Élő Egyház mozgalmát mégiscsak a világháború után szüntették meg. Igaz, addigra már ebből a kvázi belső vitából kvázi győztesen kikerülő ortodox egyház is kész volt nem annyira befelé, mint inkább kifelé vállalni a propagandista szerepét, és összekötő szerepet játszani az igen jelentős, egész világba szétszóródott orosz emigráció felé, hogy Oroszország (pontosabban a Szovjetunió) befolyását ily módon is növelje, különösen a gyarmatok felbomlása után az ún. harmadik világban. 

A békepapi mozgalom mint sztálinista képződmény Magyarországon is ezt a megosztást lett volna hivatott munkálni: befelé tehát képviselni a pártállam szempontjait, kifelé pedig részben a világ katolicizmusa felé, részben a hidegháborúban szembenálló országok felé reprezentálni, hogy egy lojális egyháznak semmi baja  nem eshet Magyarországon. Hogy a tények ennek ellentmondanak, és a valóság egészen mást mutat, azt többnyire a propagandista klasszikus szólamával intézték el: annál nagyobb baja a tényeknek!  A református Ravasz László 1956-ban született értékelése szerint a békepapság tevékenységét ahhoz a manőverhez sorolhatjuk, amit ő így nevezett: az egyház által semmisíteni meg az egyházat. 

3. Magyarországon a békepapság nemcsak a megosztást szolgálta és nemcsak propagandisztikus eszköz volt, hanem kontrollt is gyakorolhatott az egyház fölött. Ha a totális államnak és sztálinista gépezetének egyedül az egyházakkal kellett volna megbirkóznia, akkor feltehetően ma ezen az emlékkonferencián valamely szekuláris történész állna itt a helyemen és tartana emlékbeszédet a megsemmisített keresztyénség fölött. De miután a sztálinizmus teljes társadalmi megváltást hirdetett, és ezt az ún. „megváltó erőszakon” keresztül kívánta véghezvinni, vagyis magáért az erőszakért létezett, jórészt másból sem telt ideje, minthogy folyamatos konfrontációkat kreált a társadalom minden dimenziójában. E belátás nélkül 1956 forradalmát sem értenénk meg igazán. Egészen pontosan, távol kerülne tőlünk annak a szempontnak a reális értékelése, hogy 1956 sokak számára nem forradalom, hanem szabadságharc volt.  A sztálinista pártállam szélesre húzott fronton harcolt, elég ehhez az a tény, az 1950-es évek elején mintegy másfél millió magyar állampolgár ellen indítottak hatósági eljárást. Ezért bár az egyházakat már megfosztották társadalmi befolyásuktól, s bár a békeharc valójában hadigazdaságot és folyamatos háborús készülődést jelentett, minderre a társadalmat mégiscsak néhány év alatt kellett volna mentálisan átformálni. S miután továbbá mindez nem egy olyan elzárt országban történt, mint amilyen Szovjet-Oroszország volt az 1930-as években (vagy mint Kambodzsa volt az 1980-as években), nyilvánvaló, hogy az egyházak közvetlen pártállami kontrollja nem volt maradéktalanul lehetséges.   Így a tényleges funkcióktól elzárt püspökök és egyházkormányzók helyére vagy mellé a békepapság soraiból toborzott állami helynököket, felügyelőket és biztosokat neveztek ki, akik klerikusként gyakorolták az egyház fölött a pártállami ellenőrzést. Nem véletlen, hogy az 1956-ban kiszabadult Mindszenty József első intézkedései közé tartozott a békepapok minden megbízatásának megszüntetése, szolgálatukból való felfüggesztésük, s nem egy esetben hivatalvesztésük. E ponton mutatkozik meg az értelme annak, hogy miért használhatták a protestánsok is a maguk körében  a békepap csúfnevet. Hiszen mindenki számára nyilvánvaló volt, ha nem előbb, akkor 1956 után, hogy a pártállam a számára megbízhatónak bizonyuló egyházi személyeket tette meg egyházvezetőknek. A forradalom leverése után újjászervezett békepapi mozgalom, illetve a protestáns ökumenikus békemozgalmak akár külön-külön, akár a Hazafias Népfrontnak nevezett ernyőszervezeten belül, akár az ún. Országos Béketanácsban, akár a moszkvai intenciók szerint megszervezett Keresztyén Békekonferencián, ahol a magyar békepapok NDK-beli, cseh, szlovák, bolgár, román és orosz kollegáikkal találkozhattak, mind ugyanazt a tevékenységet végezték – igaz, megváltozott körülmények között –, mint amit elődeik 1950 és 56 között. (A körülményváltoztató tényezők azonban nem a rendszer elvi felülbírálatából fakadtak, hanem 1956 magyar forradalmából, a prágai tavaszból, a lengyel szolidaritási mozgalomból, a lengyel pápától, a szovjet militarizmus kudarcaiból, a hidegháború amerikai sikereiből.) A Szovjetunióból importált sztálinista kontroll-minta egyre inkább puszta karrier-mintává silányult, elsősorban azok számára, akik békepapként, békeharcosként, a Hazafias Népfront elkötelezett híveiként, a szocializmus egyházi támogatóiként, a szolgáló egyház prominenseiként vagy bármilyen más propagandisztikus címszó alatt  juthattak egyházi előmenetelhez – a megbízhatóság mechanizmusa a rendszer összeomlásáig elemi jelentőségű volt. 

4.  Az utolsó kérdés az „örökség” tisztázása. Mint a bevezetőben utaltam rá, időnként még ma is fölcsattan itt-ott a gúnyos szó: békepap. De a gúnyolódáson túl feltehetően még hátravan a sztálinizmus és szelídítettebb formája, a kádárizmus egyházpolitikájának ilyen értelmű feldolgozása és kiértékelése, amely nemcsak a történelmi tények felsorakoztatását, az események teljes körű feltárását és bemutatását jelenti, hanem az érintett egyházak szembesülését is mindezzel – a pártállam úgy múlt el, hogy keserű örökségként hagyta rá az egyházakra a saját, keserves múltjukat. S talán ez az értékelő munka a legnehezebb. Mégpedig azért, mert a békepapság vagy inkább a békepapok mai apologétái bár elismerik, hogy ez egyszerre volt kontroll-minta és karrier-minta, vagyis egyszerre volt társutasság és kollaboráció, mégis mindig hozzáteszik, hogy ugyanakkor a békepapság egyfajta túlélés-minta is volt. Nem kívánom most a hallgatóságot a teológia titokzatos mélységeibe bevonni, de e bárgyú védekezésben voltaképpen mégiscsak arról volna szó, hogy ha a békepapság tevékenysége mentette meg az egyházat, akkor úgymond az, hogy az egyházak túlélték a sztálinista egyházüldözést végül is a sztálinizmusnak köszönhető. S nem a Gondviselő Istennek. A túlélés-minta másik vetülete az a kérdés, hogy mi okozta az egyházak számára a nagyobb kárt: az állam által alkalmazott, beszervezett és működtetett besúgó-hálózat vagy az állam által alkalmazott, működtetett és olykor finanszírozott békepapi propaganda tevékenység? Miután az előbbi még részben elzárt titok, s emiatt az ún. múltfeltárás adós még az egyházakat érintő ügynök-tevékenység teljes körű bemutatásával,  nem vállalhatom az egyértelmű választ erre az eldöntendő kérdésre. De ha jól értem az egyház és a keresztyénség természetét (ti. hogy a keresztyénség nyilvánosságot igénylő és vallásgyakorlatában a nyilvánosság tereiben mozgó, és a legkevésbé sem elvonatkoztatott, ezoterikus, misztikus, ad hoc szerveződő vallási alakzat), akkor azt kell, mondanom, de óvatosan mondom, hogy a pártállam sztálinista rekeszeiben való nyílt kollaborálás, a propagandisztikus jelenlét, az egyház ügyének nyílt szubverziója, egyszóval amit békepapságnak nevezünk, az feltehetően lényegesen nagyobb kárt okozott és nehezebben gyógyuló sebet ütött, mint számos titkos művelet. Elvégre amikor a tanítványok egyike, Júdás elárulta a Mestert, azt nem fedőnév alatt, száz évekre titkosított módon tette, hanem egészen nyilvánosan, a Gecsemáné-kertben – békecsókkal.

Bogárdi Szabó István

[1] Trevor Beeson, Discretion and Valour,  Collins, 1982. 287.o.

Fotó: MTI/Földi Imre