I.

Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá.
Janne Teller: Semmi

A fenti idézettel kezdődik Janne Teller: Semmi című regénye. Az a regény, amit Dániában először betiltottak, majd kötelező olvasmánnyá tettek.
Mi az élet értelme? Van-e egyáltalán? Jó keresztyénként automatikus a válaszom, aztán jön egy olvasmány, és kibillent ebből.
Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd' tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat év elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is.

Először felháborít, aztán elgondolkoztat, végül új utakra visz ez a regény azáltal, hogy ilyen gondolatoknak teret ad. Az ÉLET előtt álló fiatal, akinek lelkesedni kellene, terveket szőni, álmokat kergetni, jövőt tervezgetni, mégsem látja semmi értelmét. Aztán ahogy olvasom, azt gondolom magamban, hogy ilyen nincs is. A fiatalok nem ilyenek. Semmi köze a könyvnek a mai magyar tizenévesekhez. Semmi valóság nincs ebben a regényben. Hiszen csak egy regény, ifjúsági. Aztán történik valami, és a regény életérzése valósággá válik.

Hetedikes osztályom volt az elmúlt évben. Egyházi iskolában a hagyomány az, hogy minden osztály választ magának osztályigét, ami a tábla fölé kerül, hogy kísérje a diákokat éveken át. Ősszel új tanterembe költöztünk, ahol üresen tátongott a tábla felett a hely, nem volt felette semmi. Sürgető feladat volt a választás. Nem szerettem volna egyedül dönteni, pedig vallástanárként számtalan szép, biztató ige eszembe jutott, de inkább felkínáltam nekik a lehetőséget, hogy válasszanak. Az ezt megelőző hetekben a tanári asztalon lévő Bibliából rendszeresen olvastak fel idézeteket, az meg sem lepett engem, hogy az Énekek énekéből volt jó néhány ezek közül, hiszen korábban is tapasztaltam, hogy elérkezik az a pont, amikor izgalmassá válik számukra, hogy egy ilyen könyv bekerülhetett a Bibliába. Az viszont annál inkább meglepett, hogy a Prédikátor könyve volt a másik kedvenc könyvük, és már szállóigévé vált belőle az egyik igevers: „Minden hiábavalóság." Préd 12,8

II.
Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme semminek.
Mi, többiek maradtunk.
Bár a tanárok igyekeztek gyorsan eltüntetni a nyomát – az osztályteremből és a fejünkből egyaránt –, valami azért mégis megmaradt bennünk Pierre Anthonból. Talán ezért történt később minden úgy, ahogy.

Janne Teller: Semmi

Mondanom sem kell, hogy ezt választották osztályigének. Próbáltam győzködni őket (eltüntetni a nyomát), hogy ez nem fogja motiválni őket a hétköznapokban, de az osztály hangadói nem tágítottak. Váltig állították, hogy ez számukra nem jelenti azt, hogy nincs értelme a tanulásnak vagy az életnek, hanem sokkal inkább jelenti, hogy azok a dolgok sem fontosak igazán, amiről eddig azt hitték, vagy amiről sokan azt állítják. A csendesebbek, szelídebbek nem vettek részt a nyilvános vitában, de kisebb csoportokban ők is megerősítették – bátortalanul, mosolyogva –, hogy nekik is tetszene ez az ige.

Ekkor villant be a regény. Az élet értelmét kereső nyolcadikosok csapata. Akik felnőtt segítség nélkül próbálják megválaszolni a nagy kérdést az élet értelméről.
Először semmi jó ötlet nem jut az eszükbe, amivel meggyőzhetnék osztálytársukat. Semmi más, csak a kődobálás. Már majdhogynem megkövezés, persze a kövekre visszadobott szavak a válasz a szilvafa ágáról, a semmi ágáról. A hatás mindkét oldalon érzékelhető. A kövek vérző sebeket okoznak, a szavak indulatokat váltanak ki. Mivel ez semmire sem vezet, ezért újabb ötlettel állnak elő. A Fontos dolgok halmának összehordásával. Ezen a ponton kezdtem el gondolkozni azon, hogy nekem mi a fontos. Mit lenne a legnehezebb odaadnom, ha kérnék tőlem. Mert a regény szereplői nem maguktól adják oda, amit ők fontosnak tartanak, hanem a egymástól kérik el azt, amiről tudják, hogy fontos az illetőnek. Fájdalmasak a lemondások, egyre durvábbak a kérések. A rég áhított szandál, a levágott kék copf, a ...nem spoilerezem tovább.

Az osztályommal végül kompromisszumot kötöttünk, maradhat a prédikátori idézet, de válasszanak hozzá egy másikat, egy biztatóbbat is. Nem akartam a nyomokat eltüntetni, csak mellé egy másik nyomot is tenni. Közös megegyezéssel kiválasztották a Zsolt 54,6-ot: „De Isten megsegít engem." Most mindkettő ott díszeleg színes betűkkel a tábla fölött: „Minden hiábavalóság." „De Isten megsegít engem." És néha idézik is ezeket. Hol egyiket, hol másikat.

1907-ben jelent meg Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk, 1954-ben William Golding: Legyek ura című regénye. Mindkettő egy-egy kor rajza, a kor ifjúsága értékrendjének állít tükröt. Fél évszázad a két regény között. A küzdelem a barátságért, az elfogadásért, az identitásért azonban semmit sem változik. Áldozatok is vannak mindkettőben. Janne Teller regénye számomra ebbe a sorba illeszkedik, csaknem fél évszázaddal később, 2000-ben jelent meg. A 21. század kezdetén is szembe kell nézni a kamaszoknak az ÉLET értelmével. De nem csak nekik, nekünk, felnőtteknek is, hogy megtaláljuk magunknak az el nem múló „Fontos dolgok halmát" és ránk nézve ne mondhassák a mai fiatalok, amit a regény leír:

„Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.
Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott." 

Bölcsföldiné Türk Emese

Könyv- és filmajánló sorozatunk eddig megjelent részei:

Idelent, odafent - odalent, idefent

Mit fognak szólni mások?

Más látószög Cannes-ban

Kék, mint a jazz

Tisztogatás

Itáliai vakáció

Míg arcunk nem lesz