Nem először vállalt szerepet a Református Zenei Fesztivál programjában Steinbach József. A Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hálás Istennek azért, hogy már kora gyermekkorától a református egyházba gyökerezhetett. Az egyházvetővel a fesztiválon beszélgettünk.

Dúdolok magamban
– Édesanyám kisgyerekkoromtól kezdve átvitt a szentgáli református templomba, az volt az én anyagyülekezetem. Mióta eszmélek, az első, ami megfogott, az a tele templom, a hatalmas falusi gyülekezet és hogy milyen lelkesen és erővel énekelt. Ha valamire készülök vagy várakozom, akkor a mai napig mindig dúdolok magamban, a legtöbbször zsoltárokat és dicséreteket.

Szívből, lelkesen
A püspök gyülekezeti szolgálatában tartja a kálvini elvet, hogy minden istentiszteleten legyen legalább egy zsoltár.
– Nagyon szeretem a klasszikus zsoltárokat. Épp a zenei fesztivál Művészetek Palotájában elhangzott koncertjeinek felvételeit hallgatva fedezem fel és csodálkozom rá újra, hogy milyen gyönyörűek a zsoltárok, és az egész református énekkincs, ha azt méltóképpen adjuk elő. Nem arról van szó, hogy ők mindannyian zeneileg képzett emberek lennének, hanem szívből, lelkesen, szentlelkesen, bátran énekelnek.

Sűrített pillanat
Steinbach Józsefet először mégsem a dallamok fogják meg, hanem a szöveg. Általában egy dal megtanulása előtt annak szövegét imádságként alkalmazza. Mint mondja, erős szálakkal kötődik a Légy csendes szívvel kezdetű énekhez.
– Az életemnek egy nehezebb szakaszában hangzott fel ez az ének, akkor szólított meg először. A családban nagyon hirtelen két haláleset történt egymás után: meghaltak a szüleink néhány hét különbséggel. Rájuk még nagy szükségünk lett volna, igen fiatalon mentek el. Mindeközben a két temetés között a kislányunk teljesen váratlanul lebénult, az orvos gyermekbénulást diagnosztizált. Az Úr kegyelme, hogy már minden rendben van a lányommal. A haláleseten túl, a temetésre készülve, a betegség lesújtó hírével olyan sűrített pillanatot éltünk meg a feleségemmel, hogy ott nem lehetett mást tenni: le kellett borulni, imádkozni, igét olvasni - akkor szólalt meg ez az ének. Arra tanított meg, hogy az a fontos, merjünk ráhagyatkozni az élő Istenre, mert Ő vezeti az övéit. A nehézségekben erőt ad, kiutat mutat és ami nagyon fontos: örömöt ad. Ez nem valami fatalista ráhagyatkozás, hogy lesz, ami lesz, hanem igenis, ahogyan ebben az énekben is, reménység van.
Ének Budapestig
Emlékszem a teológiai felvételimre. Tahiban volt egy felvételi hét, ahol minden professzor bemutatkozott, köztük Máté János orgonaművész professzor is, aki egy történetet mondott nekünk. Elmesélte, hogy egy vasárnap este Szegedről utazott Budapestre a zsúfolásig telt vonaton, még leülni sem tudott. Fáradt volt és türelmetlen, már alig várta, hogy mikor érkeznek meg. Aztán egyszer csak elkezdte magában az énekeket sorban énekelni. Első zsoltár első verse: Aki nem jár hitlenek tanácsán..., majd a második zsoltár első verse: Miért zúgolódnak a pogányok... Így ment szépen, sorban, és már észre sem vette, hogy míg énekelt, imádkozott, a vonat felért Budapestre. Ez a történet a mai napig megmaradt bennem. Az éneklés mint imádság, Isten elé járulás, áldott lehetőség.

Pete Violetta