A gyerekszoba
Gyerekkorom volt, gyerekszobám nem – kezdte a beszélgetést Szabó István az egyházkerület tahi konferenciaközpontjában, ahol a Károli Gáspár Református Egyetem teológushallgatói faggatták életéről, hétköznapjairól.
– Heten voltunk testvérek, hat fiú és egy lány, én a negyedik vagyok a sorban. Úgy emlékszem, hogy a nővéremmel nem volt érdemes kötözködni, mert kézilabdázott és jó nagy pofonokat tudott osztogatni, ha pimaszkodtunk vele. Egyedüli lányként neki egy függönnyel elkülönített kis kuckója volt a szobában.

A védelem
Szabó István szülei református lelkipásztorként szolgáltak Sárbogárdon és – mint a püspök fogalmazott – a lehető legnagyobb békességben, nyugalomban és szeretetben nevelték gyerekeiket.
– Rendkívüli védelmi burkot tudtak körénk vonni, ez azt jelentette, hogy folyamatosan imádságban hordoztak bennünket. Bármilyen furcsán hangzik, nagyon nagy biztonságban éreztem magam gyerekkoromban, de hogy nem voltunk abban, ezt már csak visszamenőleg tudom. A hatvanas-hetvenes években hétgyermekes lelkipásztornak lenni nem volt éppen életbiztosítás. Azt is csak később tudtam meg, hogy apámnak, mivel Délvidékről származott, minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen.

A megszállás hozadéka
A sárbogárdi orosz laktanya környéke fontos szerepet töltött be a helyi gyerekek életében: oda jártak játszani. A laktanya mögött volt egy lődomb, ahonnan kikotorták a földet, a mögötte lévő üregben pedig összegyűlt a víz, a helyiek ruszki tónak hívták.
– Itt tanultam meg úszni, azt hiszem, ennyit köszönhetek az orosz megszállásnak. Az felnőttként jutott a tudomásomra, hogy a lődomb környéke tele volt robbanószerekkel, aknákkal. Isteni csoda, hogy életben maradtam, bár lehet, hogy a Dunamelléken ennek nem mindenki örül – fűzte hozzá nevetve a püspök.

A pörkölt
Sárbogárdon a hatvanas években mindenki pontosan tudta a másikról, hogy melyik felekezethez tartozik.
– Iskolába menvén a katolikus templom előtt kellett elhaladni, de mi, református gyerekek úgy tekintettünk oda, hogy ha bemennénk, a fekete köpenyes plébános pörköltet főzne belőlünk. Valószínűleg a katolikus gyerekek is hasonlóan gondolkodtak a reformátusokról, mert soha nem jöttek a templomunk melletti grundra focizni. Ez az elkülönülés aztán eltűnt, hála Istennek! De sajnos, évekkel később számos szép dolog is megváltozott a faluban. Nem voltak már virrasztó és siratóasszonyok, lakodalom vőféllyel, sátorral, lányszöktetéssel. A fiatalokat elűzték a faluból – főleg Székesfehérvárra –, és felbomlottak a tradíciók.

A lázadó
Az iskolaévekről szólva a püspök arról mesélt, hogy nem volt úttörő, sőt rebellisként fellázította a nyolcadikosokat, ne énekeljenek mozgalmi dalokat a ballagáson, csak a hagyományos ballagási énekeket.
– Erre a történetre sem emlékeztem már, hanem édesanyám mondta egyszer: Pista, te mindig ilyen idétlen lázadó voltál!
A konfirmáció után fogalmazódott meg benne, hogy lelkipásztor lesz, a debreceni kollégiumi éveket mégis megrázkódtatásként élte meg.
– A debreceni refibe (Debreceni Református Kollégium) mentem tanulni, de ott majdnem letértem a pályáról, pedig semmi olyan nem történt, ami szándékosan a döntésem ellenébe tett volna. Sőt, néhány tanár még külön is foglalkozott azokkal a diákokkal, akik lelkésznek készültek. És sok áldása is volt a refinek, a legnagyobb az, hogy ott ismerkedtem meg a feleségemmel. A hosszú hajú, copfos lány az osztálytársam volt. Három évig kellett udvarolnom neki, mire hajlandó volt egyszer rám mosolyogni.

A megingás
A középiskola után a teológián csak az tanulhatott tovább, aki lelkészi igazolást vitt magával, Szabó Istvánnak azonban nem adtak a szülei ilyen papírt egy korábbi megingása miatt.
– Debrecenből azonban kaptam egy többoldalas ajánlást, amivel jelentkezhettem a budapesti teológiára. A felvételi nem volt egyszerű, mert valószínűleg édesapám összebeszélt az egyik professzorral. Ott ültem az összeesküvés kellős közepén, ahol arról faggattak, mi lesz, ha még egyszer meggondolom magam, és mégsem akarok majd lelkipásztor lenni. A teológiára jelentkezésemben azonban biztos voltam. Tudtam, hogy lelkész leszek és mindig is az akarok majd lenni. Sok dolog van, ami kérdéses volt az életemben, de a lelkészség biztos. A mai napig is hálás vagyok azonban a szüleimnek, hogy akkor össztűz alá vettek.

A hatás
A teológián Vályi Nagy Ervin hatott leginkább a püspök teológiai szemléletének formálódásra. A professzorról azt mondta Szabó István, hogy európai jelentőségű szisztematikus volt.
– Megmutatta, hogy mi a teologizálás szépsége. Ez pedig nem arról szól, hogy ki tud több héber szót és latin mondást. Azt mutatta meg, hogy gyönyörűek a keresztyén gondolkodás struktúrái. Vályi Nagy Ervin volt az, aki felgyújtotta a lelkemben az összes rőzselángot, pedig nem tanított hosszú ideig. Rajongtam azokért a tanárokért, akik segítettek abban, hogy tanulni tudjak.

Az irónia
A püspök arra biztatta a jelenlegi teológushallgatókat, hogy keressék meg azokat a tanárokat, akik segítik őket a tanulásban. A károlis diákok arra is kíváncsiak voltak, gondolt-e valaha arra, hogy püspök lesz.
– Ellenkezőleg! Hangzatos tanulmányokat írtam, hogy a püspöki tisztséget meg kell szüntetni. Most is így gondolom, de némi módosítással, mert nem megy csak úgy, és olyan gyorsan. Persze, most már el lehet küldeni a püspököt is, nem úgy, mint régen, amikor valaki a haláláig betöltötte a tisztséget. Hatévenként tartanak választásokat. A zsinat három ciklusban korlátozta a püspökség idejét (háromszor hat év a maximum– a szerk.), talán jobb lett volna kettőben, de ezt a kérdést nagyon nehéz megítélni. Az egyház sohasem lesz teljesen szép, jó és tökéletes. Ez püspökös önáltatás volna. El kell fogadnunk, van abban valami szelíd, isteni humor, hogy nem tökéletes az egyház. Az egyház itt, a földön harcol, hol jól, hol rosszul. Néha megfutamodik, majd előrenyomul. Az mindenesetre nagy irónia, hogy a püspökséget megszüntetni kívánó Szabó István püspök lett.

A család
Az ötvenhat éves egyházvezetőnek három – húszas éveiben járó – gyermeke van. Amikor a családjáról és a kevés szabadidő eltöltéséről mesél, azt mondja, hogy a családot semmiképpen nem kikapcsolódási közegnek tekinti, mint ahogyan napjainkban ez a szuggesztió érkezik a médiából.
– Folyamatosan életmódtanácsokkal bombáznak minket, ez most nagyon divatos. De nekem a feleségem a feleségem: nem szerető, masszőr, szobalány vagy szakácsnő. A gyerekem nem szórakoztató kis bohóc, hanem a gyerekem. A családot nem kikapcsolódásra használom, hanem a családom, az életem. A feleségem a legszebb, a főztje a legfinomabb, és hazafelé igyekvő ember vagyok. Jól érzem magam otthon. Ami kikapcsol, az egy jó könyv, egy hajtós focimeccs, egy kardozós film és az úszás. Meglepő lehet, de kikapcsol a fordítás is, most éppen Kálvin Institutiójának új fordítását javítom, ez 1400 oldalas latin szöveg. Sőt, ez a fajta munka alázatra is megtanít, tehát terápia és áldás is egyben. Mondok még meglepőbbet, néha még a püspöki hivatalban is ki lehet kapcsolódni. Az viszont frusztrál, ha ugyanazokat a problémákat hallom újra és újra ugyanazoktól az emberektől. Mindig kérem Istent, hogy ajándékozzon meg a türelmesség erényével, mert a szívós és pimasz oktalanság bosszant.

Szajuz
A püspök nemcsak kedvenc könyveiről és szerzőiről – Kálvin, Luther, Augustinus – beszélt, hanem azt is elárulta az érdeklődő teológushallgatóknak, hogy honnan ered a beceneve. A barátai, ismerősei ugyanis Szajuznak hívják.
– A Szajuz becenév még Debrecenből ered. A kollégiumban volt egy Szabó István nevű magyar–latin szakos tanár, akit Szajuznak csúfoltak, a második napra már engem is elkereszteltek Kisszajuznak, így maradt rajtam a név.
A püspök azonban arra figyelmeztetett, hogy a Szajuz becenevet több „Szabó gyerek" is megkapta, így ha azt hallják, hogy Szajuz „duhajkodott a győri kocsmában" az valószínűleg nem Szabó István református püspök.

Fekete Zsuzsa