Kirándulás, utazás, világlátás. Miért mindez? Turistaság? Kalandvágy? Sznobizmus?
Én már jártam …-ban, …-ben, …-on, …-en, …-ön. Trendi? Idegen kultúrák megismerése?
Minél távolabbi, annál érdekesebb? Nyelvgyakorlás? Zarándoklat? Üzlet? Vagy egyszerűen hozzátartozik a huszonegyedik századi emberhez, hogy mozgásban van, mert milyen dolog az, hogy valaki nem tud a világról semmit, mert ott is csak olyan zöld a fű, mint Perkátán. (Bár aki látta a skót füvet, már nem így gondolja.) 

Szeretek utazni.
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim 3 évig spóroltak arra, hogy megnézhessék a világ más tájait, amikről olvastak, hallottak. Édesapám még agglegény korában a hatvanas évek közepén egy bőrönddel és egy ún. circulare-jeggyel - azaz annyit utazott vonaton, amennyit csak tudott - bejárta Olaszországot.
Sokat mesélt erről, és főleg arról, hogy mennyire rácsodálkozott az ottani kulturális alkotásokra. Felsorolni sem érdemes, mindenki számára biztosan megjelenik a legkedvesebb olasz műemlék.
Aztán arról, hogy milyen érdekes volt háromszögletű dobozból inni a tejet akkor, amikor itthon csak a zacskósat ismerték a városban, és azt is, hogy már a mediterrán konyha ilyen mértékű reklámozása előtt érezhette a napérlelte paradicsom édes ízét. És persze mindezt azért is tapasztalta meg, mert csak erre volt pénze, de az élmény mindent megért.
70 dolláros keretből utazhatott. Ezt ma már el sem tudjuk képzelni, mit jelent. Hivatalosan ennyi pénzt lehetett beváltani 1 főnek 1 utazásra. Persze a magyarok ügyeskedtek, erre járó külföldiektől feketén beszereztek még valamennyit, de vigyázni kellett, hogy a vámos észre ne vegye, mert nem csak a pénzt, hanem az útlevelet is elkobozhatta. Tehát 70 dollár, és még egy kis plusz, 3 hétre, szállás, étkezés, múzeumok. De megérte, mert gazdagabb lett élményekkel, ismeretekkel, és lenyűgözte az emberi vagy éppen az isteni alkotás szépsége. 

Szeretek utazni.
Amikor már én is mehettem, 8 éves koromtól, vittek mindenfelé. Autóval hármasban, kempingben vagy vadkempingezve töltöttük az éjszakákat. Tudtam, hogy sokat spórolunk ezekre az utakra. Tudtam, hogy Bécsben csak én kaphatok fagyit, ebbe nyaltak bele szüleim is, kóstolóképpen. A banánt ők nem is szerették, legalábbis ezt mondták. De mindent megmutattak, ahol korábban nélkülem jártak. És néhány olyan helyet is, ahova együtt jutottunk el először. Útközben édesanyám olvasta az útikönyvből a városok leírásait, az épületekét pedig a helyszínen.

Jó volt együtt felfedezni egy-egy üvegablak ábrázolásait, megfejteni a római számokat, megismerkedni egy híres ember életének helyszínével, vagy felkeresni határon túli magyar írókat, művészeket, mesterembereket, bekopogtatni hozzájuk, és pesti füllel hallgatni ízes szavaikat, életlátásukat.
Mindig vittünk nemzeti szalagot, és ahol csak lehetett, mert éppen valamilyen magyar emlékhely volt, ott hagytunk belőle egy darabot. Nyugaton és Keleten is. 

Szeretek utazni.
Az ilyen hosszú utazások alkalmával gyerekként sokat elálmosodtam az autóban. Édesapám még vezetés közben is rám szólt: ne aludj, nézd a tájat! Ez más, mint otthon. Ki tudja látod-e még egyszer. Vedd észre a különlegességeket! Nézd, milyen szép! Én meg nem értettem, mit hagyhatnék ki. Ébren tartott nem csak engem is, hanem bennem a kíváncsiságot, hogy érdemes odafigyelni mindenre, mert valami szépet fedezhetek fel benne. Ma már alig tudom lehunyni a szemem még egy gyakran bejárt útvonalon is. 

Szeretek utazni.
Ma már férjemmel, aki hasonló gyerekkori élményekkel nőtt fel, együtt utazunk, de szinte soha nem kettesben. Szeretjük megmutatni másoknak is az utazásnak azt a szépségét, amit mi átéltünk. Úgy érezzük, ahogy minket gazdagított, tágított mindaz, amit eddig láttunk, azt teszi majd másokkal is. Elsősorban azokkal a fiatalokkal, akik körülöttünk vannak. Aztán talán kicsit csalódom, ha nem érdekli őket úgy, ahogy engem. Az utazás számomra még mindig arra lehetőség, hogy minél többet megismerjek a világból és magamról is. 

Szeretek utazni.
A reformációt Wittenbergben tölthettem, ismét csapattal. Eisenachban a diakonisszáknál szálltunk meg. Wartburg is nagyon szép, de az idős Helga nővér csillogó szeme, ahogy reggel 6-kor már mosogatott utánunk, ahogy a ház igéjével ellátott érmet adott át, („Az Úr az én pásztorom!”), ahogy szolgált szeretettel és mosolygott, és elmesélte, hogy a Velencei-tónál járt a nyáron, igazi szépség volt számomra. Ilyen megható élményben már régen volt részem.

Nem értettem, hogy a teológusok közül miért olyan kevesen kíváncsiak a nővérek hétzáró áhítatára, hiszen a krisztusi közösséget a nyelvtudás hiányában is lehet érezni. Ilyet ma már nem nagyon lehet látni. Én járhattam már egyiptomi kopt istentiszteleten, ahol két „szót”: Josef, Moses értettünk, de legalább a muszlim közegben átélhettem, hogy vannak keresztyének a világnak azon a pontján is. Voltam francia istentiszteleten Toulonban, ahol Fülöp-szigeteki gyülekezeti tagok énekeltek a saját nyelvükön, imádkozni itt is tudtam, pedig egy szót sem beszélek franciául. Miért ragaszkodunk mindig az értelemhez, az értéshez? Miért nem hagyjuk, hogy egyszerűen csak átéljük a dolgokat? 

Szeretek utazni.
Wittenbergben nem csak a reformációhoz kapcsolódó emlékhelyeket kerestük fel, hanem kisétáltunk egy Hundertwasser iskolához. Nem szokványos épület. Kívülről nincs két egyforma ablaka, nem egyenesek a falakon a vonalak, színes, tarka csempék díszítik.

Most olvastam utána, hogy eredetileg egy szocreál iskola volt, amit a 90-es években renováltak Hundertwasser tervei alapján. Nem biztos, hogy a mi ízlésünknek megfelelő, de nekem tetszik, hogy mert másképp gondolkozni, nem csak kockában. Nem értettem útitársaim megjegyzéseit, melyben az épület legéppuskázását indítványozták.
Szép-e az épület? Nekem tetszik.
Nem úgy szép, mint a gótikus katedrálisok, sem mint az Akropolisz. De gondolkodásra ösztönöz, és ez tetszik. 

Szeretek utazni, mert tágítja a képemet a világról, mert megismerhetek mosolygós diakonisszákat, akik testvéreknek tekintenek. És megismerhetek olyan alkotásokat, amik segítenek a megújulásban, új nézőpontba helyezni a dolgokat, mint a reformáció tette egykor.

Miért nem éli át így mindenki? És én miért vártam ezt el?

Bölcsföldiné Türk Emese